A kérdésünk az, hogy miért José Mourinho vezette a vb-döntőt 1938-ban?…
Az Andreides Gábor által írt, rendkívül érdekes összeállítás különlegessége, hogy a franciaországi Mondial eseményeinek felelevenítése mellett feltérképezi a magyar labdarúgás egy eddig kevésszer emlegetett, de nagyon fontos részét. S amely abszolút magyarázza a könyv alcímét: „A döntő, amelyben a tanítvány legyőzte a mesterét”.
„A két világháború között 78 magyar edző dolgozott Itáliában. Nagy szám, de nem ez a legnagyobb szám! Hanem az, hogy mekkora szelet illeti meg őket abból a tortából, amelyre az van írva: az olasz futball volt a világ legjobbja a harmincas években. Mert hát ki vitatná ezt, tudva, hogy a magyarokért szinte rajongó, a kint dolgozó edzőket a végtelenségig tisztelő és elismerő Vittorio Pozzo Squadra Azzurája 1934-ben és 1938-ban is megnyerte a világbajnoki címet? Mi ehhez csak annyit teszünk hozzá, hogy lajstromozzuk, mely honfitársaink emelték fel erre a csúcsra az olasz futballt.
Vegyük csak a két világbajnoki arany előtti szezonokat! Az 1933–1934-es idényben, az edzőváltásokról sem elfeledkezve, 14 magyar edző dolgozott az élvonal 18 csapatánál: Weisz Árpád az Ambrosiana-Internél, Nemes Kovács Lajos (a 19. fordulótól) a Bolognánál, Hlavay György a Bresciánál, Czeizler Lajos (a 6. fordulótól) a Casalénál, Rády Vilmos (1–10. forduló) és Ging József (11–34. forduló) a Fiorentinánál, Nagy József a Genoánál, Lelovich Gyula a Livornónál, Viola József a Milannál, Vanicsek János a Padovánál, Feldmann Gyula a Palermónál, Payer Jenő (a 10. fordulótól) a Torinónál, valamint Csapkay Károly (1–19. forduló) és Tóth-Potya István (20–34. forduló) a Triestinánál.
Négy évvel később, a második vb-arany előtti idényben még mindig meghatározó szerepet játszottak a magyar edzők. Bánás József sportigazgató Milanja a 3., Weisz Árpád Bolognája az 5., Konrád Jenő Triestinája a 6., Viola József Laziója a 8., Feldmann Gyula Torinója a 9., Payer II Jenő Napolija a 10. helyen végzett a világbajnokok bajnokságában” – olvasható a könyvben, mintegy bizonyítékául annak, hogy az 1934-ben és 1938-ban világbajnok, 1935-ben Európa Kupa-győztes, 1936-ban olimpiai bajnok olasz válogatott játékosainak nevelésében, pallérozásában milyen fontos szerep jutott a magyar edzőknek."
Egyáltalán nem véletlen, hogy Vittorio Pozzo, az olaszok szakvezetője, a futballtörténelem egyetlen kétszeres világbajnok edzője már 1934-ben is hívott magyarokat a stábjába, majd aztán különösen hálás volt honfitársainknak, így Viola Józsefnek, Weisz Árpádnak, akik a szezon közben felkészítették a válogatott kulcsembereit a Mondialra. Természetesen a könyv is boncolgatja a Mondial történéseit, feleleveníti a magyar válogatott Holland-India, Svájc és Svédország elleni győzelmeit, s részletesen kitér arra a kérdésre, miért állt ki erősen tartalékos összeállításban a magyar csapat a mumusnak számító, akkor már 13 éve le nem győzött Squadra Azzurra elleni fináléra. Arra, hogy miért hiányzott három kulcsember, Toldi Géza, Korányi Lajos és Turay József a pályára lépők közül. Kutatja, vajon valóban járt-e Pozzo a mérkőzés előtt a magyar táborban, megpróbálták-e az olaszok Dietz Károly szövetségi kapitányt Mussolini akaratára hivatkozva rábírni arra, hogy ne a legjobbjait küldje pályára. Ma már tudjuk: a magyar futballisták már a döntő előtt, az összeállítást látva nagyon csalódottak voltak. Aztán a 4:2-es vereség után még inkább.
A torna egyik legjobb játékosának, Zsengellér Gyulának az emlékeit fia, a Feleki László-díjas újságíró, Zsengellér Zsolt vetette papírra a könyv előszavában: „Kritikusaim szerint kinézek annyinak, de 75 éve, 1938. június 19.-én még jóapám – akit Ábelnek becéztek tisztelői – álmában sem léteztem, amikor ő és tíz futballista társa a párizsi vb-döntőre készülődött, amit az olaszok ellen kellett megvívniuk. A papírforma az azzurrók sikerét ígérte, hiszen jó hosszú idő óta nem tudtunk győzni ellenük!…
Tőle tudom, sokszor elmesélte, ők maguk másképpen gondolták! Miután az ellenfél nem a legjobb formában szerepelve jutott el a fináléig, a mieink pedig könnyedén, az elődöntőben például a svédeket 5:1-re legyőzve érkeztek a futballcsúcs közelébe, kifejezetten esélyesnek érezték magukat. Önbizalommal telve várták a döntő összecsapást, munkált bennük a vágy, most majd megmutatják országnak-világnak.
Szintén ő mesélte, nem egyszer, nem kétszer, mindig ugyanazzal a hevülettel, hogy egy nappal a nagy meccs előtt Vittorio Pozzo olasz kapitány és két vezetőtársa, előzetes bejelentést követően meglátogatta a magyar válogatott vesinet-i főhadiszállását, és a csapattagok üdvözlése után bezárkózott a mi vezetőinkkel egy röpke eszmecserére. Hogy ott mi hangzott el, pontosan nem tudta ő sem megmondani. Annyi mégis kiszivárgott, az olasz-magyar barátság nevében és érdekében az itáliai vezetők azt kérték, hogy Toldi Géza szerepeltetésétől tekintsen el a szakvezetőség… Apám szerint ők ezért, emiatt, a csapategység megbontása miatt vesztettek!”
Az 1938 – A párizsi ezüst című könyvet a Magyar Posta terjeszti. A kötet június 24-től kapható Budapesten a 72-es postán (Keleti Pályaudvar, Baross tér), július 15-től pedig minden megyeszékhelyen és a nagyobb budapesti postákon is megvásárolható lesz.
(mlsz.hu)
