Újra meccsnap volt, ismét sorjáznak a karakterek, belegondolni is rossz, hogy már csak két meccs és a futballmámornak egy időre vége.
Még akkor is hiányozni fog, ha ez a döntőbe jutást célzó Portugália-Wales mérkőzés minden volt, csak focimámorra okot adó kilencven perc nem, ám a topfutballnak már van egy olyan szintje, amikor a végeredménynél semmi sem fontosabb.
Pontosan tudom, hogy részint Portugália igazán nem csekély számú lakosságát egy emberként haragítom most magamra. (Sőt azt sem zárom ki, hogy már a poszt elolvasása után néhány órával magához rendel a budapesti portugál nagykövet, mégis kimondom: ez a portugál válogatott nem érdemli meg azt, hogy a 2016-os Európa-bajnokságon döntőt játsszon.)
Ennél a válogatottnál összehasonlíthatatlanul jobb, erősebb, szervezettebb, egységesebb, látványosabb futballt játszó válogatottat estek már ki régen a küzdelmekből.
Ők meg elbotorkáltak csendben, halkan, minden különösebb felhajtás (és minden igazán emlékezetes produkció) nélkül egészen a fináléig úgy, hogy az első meccsüket a rendes játékidő alatt (azaz: nem hosszabbításban, nem 11-esekkel) szerdán este nyerték Wales ellen, ezt amúgy teljesen megérdemelten!
(Itt pontosítanék kicsit, hiszen a „nyerték” az általában egy komplett csapatot jelent a labdarúgás világában, amely teljes létszámában megvolt ugyan nekik is Lyonban, ám ha nincs egy Cristiano Ronaldójuk, akkor azt hiszem, ha még mindig játszanak, akkor is 0-0 lenne az eredmény.)
Mielőtt bárki beíratna egy alapfokú futballtanfolyamra, mondván: egy ember nem tud megnyerni egy meccset még akkor sem, ha Portugália a megye IV-ben játszó Bárdudvarnok ellen lép pályára, akkor ki kell ábrándítanom, ezzel többé-kevésbé (inkább kevésbé) de tisztában vagyok.
Mégis, ha csak eljátszunk azzal a gondolattal, hogy ez az amúgy most már tényleg semmi cikizésre és gúnyolódásra okot nem adó Cristiano-gyerek valami csoda folytán Wales válogatottját erősíti, és mint a Realban Bele-lel duóban rohamozzák a portugálok kapuját, akkor ugye mindenki számára egyértelmű, hogy a meccsnek garantáltan Wales a nyertese.
Akkor viszont mégis csak (nem is annyira a gyakorlatban, mint lélektanilag) egyetlen emberen, jelesül a CR7-ként elhíresült hajzselébombán múlott az, hogy Portugália válogatottja nem a repülőtér, hanem Párizs felé veheti az irányt.
Hangsúlyozom: az immáron Eb-finalista luzitánoknak Wales és nem Németország, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, vagy a labdarúgásnak nevezett játék királyi udvarának valamelyik nagyrangú főnemese volt az ellenfele ezen a számunkra a mindent jelentő mérkőzésen.
Az a Wales, amelynek kispadján az Eb alatt végig ott ült a mezén „A világ szimpátiája” feliratot viselő képzeletbeli tizenkettedik játékos, hiszen a „bárdokkal” pontosan úgy volt a földkerekség nem portugál érdekeltségű része, mint Izlanddal (és egy kicsit talán velünk, magyarokkal a világranglista-dobogós Belgium ellenében), kicsisége okán nekik szurkolt jószerivel mindenki.
Még ha a futballhoz professzionális szinten értők pontosan tudták azt is: Wales ugyanúgy nem érdemelt volna Eb-döntőt, mint ahogy nem érdemel Portugália.
Walestől azért fogadta volna el jobban a világ, hogy a végjátékba jusson, amiért a kicsik, az induláskor esélytelenek, a gőgös nagyok által csak lesajnált, egy legyintéssel elintézett szereplők a Shakespeare-i királydrámáktól a bábjátékokig mindig a közönség kedvencei.
(Én még olyan emberrel nem találkoztam, aki Hókuszpóknak drukkolt volna a Hupikék törpikékkel vívott ádáz, mondhatni napi huszonnégy órában tartó háborújában.)
Ám, szimpátia ide, világra kiterjedő szeretet oda, egy tudományos futballkonferencián (ahol édeskevés egy mondatban háromszor a jobbszélről a balszélre, a balszélről a jobbszélre állított szélsők helyett „tükörszélsőkről” szónokolni; atyavilág, a kifejezésbe is beleborzongok, és amikor hallom, mindig CR7-et látom fésülködni a portugálok öltözőjének falára akasztott tükör előtt) senki sem merne elvállalni egy olyan előadást, amely támadhatatlan érvekkel bizonyítja, hogy Walesnek a fináléban lett volna a helye.
Bevallom, én is nekik szurkoltam, mert ezen a mostani Európa-bajnokságon úgy alakult, hogy a sok-sok kis izland-magyar-északír mini-csoda okán a világ futballszerető népe kollektíven szeretett bele a „kicsikbe”, akik erre részint minden okot megadtak, részint az esetek döntő többségében egy sóhajtásnyival sem voltak gyengébben nagynevű, nagyhírű ellenfeleiknél.
Amiért mégis előbb vagy utóbb búcsúra voltak ítélve, annak oka pszichikailag abban keresendő, amiért amióta világ a világ, végül mindig az Áts Ferik fürdetik meg a Füvészkert tavának vizében a Nemecsekeket, soha sem fordítva.
(Nem döntő szakmai érv, hogy néha jön egy Dánia meg egy Görögország, mert az sokkal inkább szabályt erősítő kivétel, mint az erőviszonyokból következő természetes végeredmény.)
Időről időre nagyon is kellenek az Európa-bajnokságoknak a Dániák, a Görögországok, vagy (hogy a jelennél maradjak) az Izlandok, a Walesek, a magyarok, az északírek.
Mert egy virtigli falusi búcsú is attól remek, hogy vehetsz nemes lovat, de falvédőt is (mondjuk ezzel a felirattal: Az én asszonyom nagyon örül, ha nem járok kocsma körül”, bocsánat…), árulnak összekarcolt Beatles lemezt és 3+2 albumot is, egyszerre szól a Rolling Stones és Kis Grófo, eheted a világ legfinomabb hurkáját vagy oldalasát, de egy lépésnyire tőle ott van a vattacukor árus is.
És ezek az adott pillanatban és helyen egyáltalán nem a valós értékük szerint különböznek egymástól.
Van, akinek éppen az egyikre, van, akinek a másikra van igénye.
Nehezen (sőt, egyáltalán) valljuk be, hogy egy Németország vagy Franciaország –Wales döntőnek jobban örültünk volna, mint amilyen most vár ránk és egyáltalán nem azért, mert a portugálokkal van bajunk.
De amíg egy walesi finálé részvételben van valami hallatlanul nagy adag báj, és rejteget magában egy egészen speciális kuriózumot, addig ez eltűnik abban a pillanatban, amint akár a németek, akár a franciák majd lejátsszák a maguk kilencven vagy százhúsz percét (plusz 11-esek?) a már most tudjuk milyen portugálokkal.
Sem abban nem lesz világrengető meglepetés, ha a németek nyernek, sem abban, ha a franciák, még leginkább Ronaldóék végső diadala okozna néminemű meghökkenést (megnyerték úgy, hogy egyszer, a döntővel együtt, bár még az sem biztos, hogy ott a rendes játékidőben, kétszer nyertek?), de akárhonnan is közelítek, Ronaldóék eddigi produktumuk alapján nem úgy nyernének Eb-t, mint ahogy nyert akár Dánia, akár Görögország.
Ha most valaki azt kérdezi, „miért, Wales talán megérdemelne egy Európa-bajnoki címet”, akkor annak kapásból küldöm a választ: természetesen nem!
Gareth Bale és valamennyi társa a földkerekség összes országának a végtelen tiszteletét érdemli meg, és nem az Eb-serleget, mert még egy esetleges végső győzelmük esetén ők maguk sem jelentenék ki, hogy ma Európa legjobbjai.
(Talán éppen ezért szerethetők, éppen ezért lehet szívből szurkolni nekik.)
Az persze egy kétévenként (vb-Eb-körforgás) törvényszerűen és teljes joggal felmerülő kérdés, hogy akár az egyik, akár a másik nagy torna végső győztese a világ vagy Európa legjobb válogatottjának tekintheti-e magát, vagy csak arról van szó, hogy egy gigantikus futballtornán az adott egy hónapnak ő volt a legjobbja?
A magam részéről az utóbbira szavazok, mert egy-egy emblematikus kivételtől eltekintve (helyezzük a sor élére az 1970-es brazil válogatottat) a végső győztes és a valóban legjobb (hogy mást ne mondjak 1954-ben sem a világ legjobb válogatottja nyerte a Rimet Kupát), ritkán fedi egymást.
Ha akár az Eb-k, akár a világbajnokságok eddigi döntőit (mondjuk egy negyedórás szünet közbeiktatásával) azonnal újrajátszották volna, lehet, hogy ma egészen más Európa- és világbajnokokat tart számon a futballtörténelem.
Mint ahogy az sem biztos, hogy egy azonnali újrajátszást Portugália tegnap este ugyanolyan simán megnyer Wales ellen, mint ahogy tette azt a megengedem normális, egymeccses körülmények között.
A legfontosabb felismerés számomra ebben a meccsben mégis az volt, hogy ez a CR7 még annál is kolosszálisabb tudású futballista, mint amit néhány külsőség alapján a földgolyó népe feltételez róla, és bár ezúttal nem játszott igazán jól, de az Eb-meccseken összességében látottak alapján kezdem azt is érteni, hogy a Real Madrid miért áldozott több kamionnyi eurót egy Gareth Bale nevű futballistáért.
Amit viszont nem igazán értettem, az a walesi futballisták mérkőzés végi fél öröme, sőt, inkább melankolikusnak mondható szomorkodása volt.
Persze, senki sem örül, ha éppen a cél előtt bukik el, vagy vetnek gáncsot neki, de számukra ez a vereség nem számíthatott kudarcnak.
Az, hogy a legjobb négyig jutottak olyan (hogy magyar példával hozakodjak elő) mintha a Fradi a BL-döntőbe jutásért vívott meccsét bukná el.
Persze, hogy sírnánk-rínánk, nagyon szomorúak lennénk, miközben mélyen legbelül pontosan tudnánk: az addig megtett út lenne a csoda, a finálé már nem a realitás.
Mert miközben Bale-ék amolyan félig sírásra gördülő szájjal álltak szemben a közönségükkel és énekeltek kórusban, vajon eszükbe jutott egy nap, amely nekem azonnal bevillant: 2014. február 23.
Ekkor Nizzában a 4. kalapból sorsolták őket Bosznia-Hercegovina, Belgium, Izrael, Ciprus és Andorra közé a selejtező-csoportba.
Vajon, ha a sorsolás elkészülte utáni pillanatban azt mondják nekik: „Figyeljetek, már most szólunk, az Eb-n a döntőbe jutásért vívott meccsig meneteltek majd, ott ki fogtok esni, de nehogy nagyon szomorúak legyetek ám…”, akkor vajon lett volna között bárki, aki ezt részint akár egy percig komolyan veszi, részint el tudja képzelni, hogy ez megtörténik, és mindezért igenis nagyon el lesznek keseredve…
(A csoport harmadik helyéért sem kockáztattak volna sok pénzt a magán vagyonukból.)
Nyilván, ha egy futballválogatott addig jut, mint ameddig ők jutottak, az már szeretne a tetőteraszról lenézni Európára.
Ez most Walesnek nem sikerült.
De hogy bizonyos John Charlesnak (vigyázat: nem középhátvéd, középcsatár!), akit nemes egyszerűséggel csak János királyként tart számon a futballtörténelem, tegnaptól elsősorban Mark Hughes, Ryan Giggs, és Ian Rush társaságában egy Gareth Bale nevű illetővel is versenyeznie kell, a valaha volt legjobb walesi futballista címéért, az egy percig sem lehet vitás.
Mennyivel könnyebb volt leghíresebb honfitársuknak, bizonyos Tom Jonesnak.
Volt idő, amikor a nyomába sem tudott senki lépni a világ legnagyobb slágerlistáin…
De természetesen, fenntartásaink mellett emeljük meg kalapunkat a győztes és a döntőbe jutó portugálok előtt is, már csak azért is, mert így a vb-selejtezőkön ősztől majd mindig elmondhatjuk, hogy a legutóbbi Eb-döntőssel (Eb-győztessel?) kell megküzdenünk a továbbjutásért.
Vagy hogy ezt már egy remek magyar énekesnő évekkel ezelőtt megtette?
