Szöveg FourFourTwo.com/Seb Stafford-Bloor
Sir Alex Ferguson menedzser és David Beckham között a jó ideje tartó feszültség 2003-ban jutott töréspontra a Manchester Unitedben. Jóval azelőtt, hogy a skót szakember által elrúgott cipő a szeme fölött eltalálta Beckhamet, Ferguson már gyakran kritizálta sztárjátékosa hozzáállását. Volt például olyan csapattalálkozó, amelyre a labdarúgó azért nem ment el, mert épp akkor leplezte le a sajtó előtt az új hajviseletét. A felek egy idő után már képtelenek voltak értelmesen tárgyalni a folytatásról, így a menedzser 2003-ban eldöntötte: megválik klasszis játékosától.
A többi már történelem: Beckham a Real Madrid „galaktikusaihoz” csatlakozott, egyértelműen üzleti döntést hozva ezzel. Az más kérdés, hogy a futballista szakmailag sikerrel járt-e Spanyolországban, de nagyon beleillett a képbe. Florentino Pérez madridi klubelnök nem is találhatott volna ideálisabb karaktert a cirkuszába. Beckham szerződtetése tökéletesen jelképezte Pérez üzleti gondolkodásmódját.
Pedig az angol csillag majdnem a Barcelona játékosa lett. Az akkor 40 éves Joan Laporta a katalán klub elnöki posztjáért szállt síkra, és Beckham megszerzésének ígéretével igyekezett megnyerni a tagok szavazatát. Ismerős lépés az ilyen a spanyol futballdiplomáciában. Nevezetesen, Pérez 2000-ben azzal nyerte meg a Real Madrid elnökválasztási harcát, hogy megígérte Luís Figo átcsábítását a Barcelonából, és ezzel ki is ütötte a nyeregből a hivatalban lévő Lorenzo Sanzt. Ha Laporta Beckham elhappolásával tudott volna bosszút állni, azzal nagy fegyvertényt hajtott volna végre, miközben meg is fúrta volna kicsit a madridi galaktikus-projektet.
Nem mintha a választás szempontjából ez döntő lett volna. Laporta ütőkártyája ugyanis nem Beckham volt, hanem az, hogy Johan Cruyff volt a mecénása. Joan Gaspart klubelnöki időszakában az egyesületnek pénzügyi zavarai támadtak, és 2003 elején lemondásra kényszerítették a regnáló főnököt. A klub 1999-ben ünnepelt századik születésnapja óta eltelt években a Barcelona nem tudott a negyedik helynél előrébb végezni a bajnokságban. 2003-ban egyenesen a hatodik helyre estek vissza.
1996-ban Gaspart Josep Nunez alelnöke volt, de csúnyán összetűztek, majdnem tettlegesen is, mert nem értettek egyet Cruyff menesztésével az edzői székből. Akkor épp nem ment a csapatnak a holland legendával a kispadon, de Cruyff a korábbi eredményei miatt továbbra is óriási köztiszteletnek örvendett Katalóniában. Mégis elüldözte Nunez. A visszatérése ütemezése azonban nem lehetett volna jobb. Mielőtt 1988-ban vezetőedző lett, a Barcelona 28 év alatt két bajnoki címet nyert. A nyolc év alatt, amit Cruyff a Camp Nou-ban töltött, négyszer nyerte meg a csapat az aranyérmet. Elhódított továbbá három spanyol Király-kupát, a klubtörténet első BEK-serlegét, és a Kupagyőztesek Európa-kupáját is megnyerte. Letaszította a trónról a Real Madridot, és kialakította a Barca sajátos, rövidpasszos játékstílusát.
Az ő támogatottjaként Laporta meg is nyerte az elnökválasztást, és megpróbálta felépíteni az új „Dream Teamet”. A Cruyff-féle „Dream Team” egyik játékosát, Txiki Begiristaint tette meg sportigazgatónak, a vezetőedző pedig Frank Rijkaard lett. Rijkaard is Cruyff ajánlása volt. Annak ellenére, hogy Rijkaard korábban csak a Sparta Rotterdamnál volt vezetőedző, illetve a 2000-es, részben hazai rendezésű Eb-n a holland válogatottnál szövetségi kapitány, őt választották Radomir Antic utódjának a kispadon. De Cruyff pontosan tudta, hogy rá lesz szükség.
Az eredmények azonban nem jöttek meg rögtön. Valójában a 2003–2004-es idény első fele katasztrófa volt. Málagában 5–1-re, Santanderben 3–0-ra kapott ki a csapat, és a tabellán visszacsúszott egészen a 12. helyre. De aztán gyors és látványos javulás következett be. Edgar Davids januárban kölcsönre érkezett a csapathoz, amely májusig nem veszített újra a bajnokságban, végül a második lett. Xavi Hernández sem győzte dicsérni Davids hihetetlen hatékonyságát.
Rijkaard két bajnoki címet és egy BL-serleget nyert a katalánokkal, mielőtt szelíd stílusa mellett mind jobban elszabadultak az egók az öltözőben, a távozása pedig előkészítette a talajt Pep Guardiola számára, aki termékenyebb, friss ötletekkel érkezett a kispadra.
De mi van Beckhammel? Laporta – Pérezhez hasonlóan – elsősorban üzleti megfontolásból akarta szerződtetni, de ha sikerült volna, az valószínűleg nagy akadályt jelentett volna a klub jövőbeli fejlődése előtt. Kétségtelen, hogy új kereskedelmi piacokat nyitott volna meg, de többet lehetett volna bukni a réven, mint nyerni a vámon. A Marca által készített 2017-es interjúban Laporta feltárta, mennyire komoly volt részükről az érdeklődés. Valós esélye volt annak, hogy Beckham Barca-játékos lesz.
„Elöl Ronaldinho és Henry, mögöttük Beckham. Ez volt az elképzelésünk. A United azt mondta nekünk, hogy ideadják, ha megnyerjük az elnökválasztást – fogalmazott Laporta. – De megtévesztettek minket, és végül aláírt a Madridba. Találkoztunk a Heathrow repülőtéren, és aláírtunk egy dokumentumot, amely kimondta, hogy nekünk adják el, ha sikerül megállapodnunk az ügynökével is. Ennek ellenére nem sikerült. Nizzába ment, és gondolkodási időt kért. De egy idő után belefáradtunk a várakozásba, és inkább Ronaldinhót szerződtettük.”
A Barcelonának annak ellenére fájt az üzlet meghiúsulása, hogy Beckhamet senki sem gondolta a Cruyff-iskolába illő játékosnak. Tehetséges és szorgalmas volt, de mégsem azt a technikai színvonalat képviselte, mint a La Masia neveltjei. Nem volt különösebben hajlékony, és nyilvánvalóan nem felelt meg a rövid, lapos passzos játék kívánalmainak. Manapság inkább úgy emlékszünk rá, mint egy nemzedéki ikonra, aki tisztességes, jó játékos volt, nyert értékes trófeákat – de a legnagyobbak között azért nincs ott a helye.
Ennek ellenére a Manchester Unitedben – ahol a négy, egymás mellett játszó középpályás közül ő futballozott a jobb oldalon, a vonal mellett – voltak kiemelkedő alakításai. Az 1999-es triplázásban például főszerepet vállalt, a BL-menetelés során a legtöbb gól Beckham-beadásból született. Ugyanakkor az is látszott a Bayern München elleni BL-döntőben, hogy két középpályás társa, Paul Scholes és Roy Keane hiányában mennyire szenvedett.
Cruyff mégis csodálta Beckhamet. Emberként és profi játékosként is nagyon kedvelte őt, és a könyvében szeretettel beszél arról, milyen barátságos volt ő és Eric Cantona, amikor a fia, Jordi a Manchester Unitedbe szerződött. De ezt az egyetlen említést teszi vele kapcsolatban, semmi nem utal arra, hogy Beckhamben látott volna valami olyan tulajdonságot, amelyet kimagaslónak tart futballistaként.
Érdekes az is, hogy ugyanazon a nyáron, amikor Beckham Madridba költözött, a Barcelona úgy döntött, hogy szerződteti Ricardo Quaresmát, aki – mint jobb oldali középpályás – teljesen más játékstílust képviselt. Gyors volt és megbízhatatlan, tele extravagáns attitűdökkel és ellentmondásokkal. Mintha maga lett volna Beckham antitézise.
Rijkaard alatt a Barcelona 4–2–3–1 felállásban kezdte az idényt, a jobb oldalon Quaresma támadott. Gerard Lopez és Xavi játszott szűrő középpályásként, Javier Saviola volt a középcsatár, Luis Enriquével és a portugállal a két oldalán, Ronaldinho pedig irányított. Januárra azonban a holland edző a nagyon cruyffos 4–3–3-ra változtatott. A nyári igazolások tulajdonképpen indokolták is ezt a váltást.
Lehet, hogy Beckhamet adaptálni lehetett volna bármelyik rendszerbe a kettő közül, de kevés alapja van annak, hogy így gondolkodjunk. Mindig is a szélen, a vonal mellett volt a leghatékonyabb, és a Barca egyik szisztémában sem játszott négy, egymás mellett helyezkedő középpályással. Valószínűleg stabilizálni tudta volna a középpályát, de a beadásait nem igazán lett volna ki értékesíteni, mert a klasszikus középcsatárként játszó holland Patrick Kluivertet az idény végén elengedték a Newcastle-hoz.
Az irónia az, hogy Beckham gyakran középső, sőt védekező középpályást játszott a Real Madridban. A Barcelona elleni első el Clasico-fellépésen (2003 decemberében a Camp Nou-ban) Ivan Helguerával alkotott párost a középpálya mélyén. Méghozzá a számára oly ismerős 4–4–2-es felállásban. A Real megnyerte 2–1-re a meccset, de sok trófeát azért nem tudott begyűjteni a galaktikus-érában.
Pérez disneylandi fantáziavilága nem Beckham érkezésével vált kaotikussá, de ebben az időszakban a középpálya számított az együttes igazán gyenge pontjának. A 2003–2004-es idényben a Real Madrid a Bajnokok Ligájában csak a negyeddöntőig jutott, aztán a következő három idényben pedig már a nyolcaddöntő jelentette a végállomást. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az átigazolási politikájuk alapvetően hibás. Nem véletlen, hogy a La Liga újbóli megnyerésére Beckham utolsó idényéig (2007) kellett várni, ám akkor Emerson és Mahamadou Diarra megszerzésével az angolnak lehetősége nyílott a szabadabb játékra a középpályán.
Noha a két klub módszerei alapvetően különbözőek voltak, a Barcelonát továbbra is csábította a „mi lenne ha?” kérdése Beckham kapcsán. Laporta 2003-ban a „Beckham vagy Ronaldinho” forgatókönyv szerinte tervezte a jövőt, miközben a brazilt a Manchester United is csábította. Ha a „vörös ördögök” ajánlatát fogadta volna el Ronaldinho, a Barcelona története egészen másként alakult volna. Valószínűleg nem nyerte volna meg a Bajnokok Ligáját 2006-ban, és nem kapott volna ellenállhatatlan lendületet, amely révén a következő évtized uralkodójává vált.
Ronaldinho egyedülállóan szórakoztató játékos volt, és bár rövid ideig volt a csúcson, továbbra is kitörölhetetlen részét képezi a Barcelona identitásának. Odaérkezésekor Xavi Hernández és Andrés Iniesta már ott volt a klubnál, Pep Guardiola edzőként és Leo Messi globális szupersztárként még mindig csak a láthatáron volt, ám hiba lenne a pillangóhatást alábecsülni.
Beckham Ronaldinho helyett? Ez most elképzelhetetlennek hangzik. Beckham rendkívül értékes játékos volt, és igazi szimbóluma a sportágnak. De illett volna a Barcelonába? Mindenesetre új szintre emelte a futball és az üzlet kapcsolatát. Vajon volt valaha tökéletesabb „házasság”, mint a 2003-ban Pérezé Beckhammel? A sors akarata volt, hogy együtt legyenek. Mindenkinek kifizetődő volt.
Természetesen nem ő volt a megfelelő játékos a Madrid számára. De ahhoz pont olyan híres és népszerű volt, hogy kielégítse Pérez csillogás iránti vonzódását. Zidane-nak, Figónak, Ronaldónak és Raúlnak zongoracipelőkre lett volna szüksége. Perez ezzel szemben vásárolt nekik egy újabb luxuskarórát. A Barcelonába azonban éppúgy nem illett volna bele, a katalánok mégis sokáig fájlalták, hogy lecsúsztak a szerződtetéséről. Teljes tévút lett volna, ezt biztosan ők is tudják. Mégis nagyon-nagyon akarták. Ezt így, 17 év távlatából ugyanolyan nehéz ép ésszel felérni.
Forrás: FourFourTwo.com
