Hogyan lett Özil és Alexis a pazarlás szimbóluma?

Szöveg Richard Jolly

Mesut Özilt és Alexis Sánchezt a világ legjobb futballistái között tartják számon, normális esetben bármelyik csapat örülne, ha a keretében tudná, a dolog mégsem ilyen egyszerű. Érdemes ugyanis más aspektusból is szemlélni az esetüket, amely viszont egyáltalán nem tekinthető normálisnak: miközben rengeteg pénzt keresnek, játékuk régóta nem túl meggyőző.

A hétvégi Arsenal-Manchester United angol bajnokin Alexis nem játszott, Özil kezdőcsapatba rakása pedig kisebb meglepetésnek számított Unai Emerytől. Ugyanis az elmúlt időben mindketten kikerültek a kezdőcsapatból, mert nem tudnak olyan formába kerülni, mint fénykorukban (igazából még csak jóba sem), holott a legjobban fizetett futballisták Angliában.

Alexis csak akkor kerülhetett volna be a United kezdőjébe, ha a sérültek nem épülnek fel időben, és lássuk be, a csapat szurkolói sem nagyon bánkódnak a távolléte miatt. Özil pedig négy hónapon át nem volt kezdőjátékos, és csak a lelátóról nézhette a találkozót, amikor az Arsenal a hat legjobb csapattal játszott a Premier League-ben.

Nézzük a tényeket: a világ tíz legjobban fizetett labdarúgója közül kettő nem tud bekerülni saját csapata legerősebb tizenegyébe. Alexis és Özil, a két egykori csapattárs emiatt mára a pazarlás szimbólumaivá váltak a futballban, példái annak, hogy a gazdag klubok milyen irdatlan pénzeket dobnak ki feleslegesen az ablakon csak azért, mert nem terveznek előre, alaposan.

És a történetük nem is csak most kezdődött. Az első lépés az volt, amikor kedvükért az Arsenal szakított a saját hagyományaival, és hajlandó volt sok pénzt áldozni rájuk, a második pedig az, amikor benne volt a pakliban, hogy elhagyják Arsene Wenger recsegő-ropogó birodalmát, de sok pénzért maradtak.

Aztán jött az Ágyúsok hibája: a chileit a United elcsábította a városi rivális City orra elől, az Arsenal pedig megtarthatott egy 42.4 millió fontot érő játékost, aki így ingyen távozhatott. A 2018 januári átigazolás remek példa volt arra, hogyan nem szabad irányítani egy futballklubot.

Sánchez mostanra egy folyamatosan süllyedő spirálba került. Özil képességeivel lehetne hosszú távra is tervezni, viszont az Arsenal kinevezett egy olyan menedzsert a kispadra, aki nem akarja használni őt. Márpedig a probléma, amit képviselnek, nem fog egy csapásra megoldódni, hiszen Özil szerződése 2021-ben, Alexisé pedig 2022-ben jár csak le.

Özil pedig beleszólhat az Asenal játékospolitikájába is, fizetése miatt a klub nem tarthatta meg Aaron Ramsey-t sem, amikor az magasabb fizetést kért.

A modern futballban kialakult egy új jelenség, a mozdíthatatlan játékosoké. Ide tartozik a fenti két futballista is, akik nem fognak menni egy ideig sehová, hiszen még a nagyon gazdag kluboknak is túl drágák, főleg a fizetésük miatt. Nagyon kevesen engedhetnék meg maguknak a megszerzésüket, emiatt tolongani sem fognak értük.

Jól fizető szerződéseik rabjai, és túl sok szimpátiára sem számíthatnak emiatt senkitől, de nemcsak ők estek ebbe a csapdába, hanem munkaadóik is, akik katasztrofális döntéshozatalról tettek tanúbizonyságot, mert már pénzügyi szempontból is óriási bukás lenne számukra egy esetleges válás.

Mielőtt feltennénk a kínos kérdést, ki is akarta őket leigazolni, érdemes azt is megvizsgálni, egyáltalán ki tudja ezt megtenni? Ezen a szinten már csak néhány potenciális vevő van, de ők is óvatosak. Olaszországban csak egyetlen játékos van, aki ilyen sokat keres, Cristiano Ronaldo a Juventus csapatában. Franciaországban csak a PSG, Spanyolországban a Real Madrid és a Barcelona jöhet számításba, Németországban pedig tulajdonképpen senki, mert a Bayern sem követi ezt a pénzügyi politikát.

Anglia és a Premier League pedig gazdag ugyan, de Alexis Sánchez fizetése például magasabb, mint több Liverpool vagy Tottenham-játékosé együttvéve. Pedig kevesebb bajnoki gólja van ebben a szezonban, mint a védő Lewis Dunknak (Brighton & Hove Albion) és Romain Saïssnek (Wolverhampton Wanderers), egészen pontosan egy.

Edzője, az általában jó kedélyű Ole Gunnar Solskjaer is azt mondta, már nem tud vele mit kezdeni . Ha befutna egy nagylelkű kínai vagy arab ajánlat, a Manchester United biztosan túladna rajta egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj kíséretében, és valószínűleg ugyanez lenne a helyzet az Arsenal és Özil esetében.

Most ott tartanak ezek a klubok, hogy választhatnak: fizetnek nekik azért, hogy ne játsszanak, vagy azért, hogy elmenjenek, esetleg azért, hogy valahol máshol játsszanak – esetleg jól. Mert míg a szerződésben meghatározott kivásárlási ár opcionális, a fizetés nem az. Azt folyósítani kell, és csak a játékossal együtt lehetne módosítani.

Az elmúlt időszak folyamatai és annak kézzelfogható eredményei, a mostani szerződések pontosan jelzik az átigazolási piac kudarcát. A bérek ilyen mértékű inflációja tulajdonképpen ugyanaz a folyamat, mint a történelemben a weimari Németország vagy Maduro Venezuelája, csak a futballra átültetve. Vagy össze lehet hasonlítani a jelenséget a baseball hosszútávú üzleteivel, amelyek valójában az ügynökök diadalát jelentették a negyvenes években.

És amennyiben Wayne Rooney szerződése is hasonló volt az Old Traffordon, a Manchester United nem tanult semmit, elköveti ugyanazt a hibát Alexisszel, mint vele: megtartja a liga legjobban fizetett játékosát, aki már nem játszik a kezdőben. Egy futballista ára messze meghaladja a ma már meghökkentő átigazolási összegeket, mert megtartásuk állandó költséggel jár.

A klubok persze ésszerű áldozatot is hozhatnak, ha a távozással járó költségek még megfizethetőek, erre már 1979-ben is volt példa, amikor a Manchester City brit rekordot jelentő 1.437 millió fontot fizetett Steve Daley-ért, és egy év múlva eladta 300 ezer fontért. Manapság azonban a lényegesen nagyobb átigazolási díjak sokkal nagyobb veszteséget is hordoznak magukban.

Gondoljunk csak Philippe Coutinhóra, aki 142 millió fontért ment Barcelonába, vagy Kepa Arrizabalagára, aki 71.6 millió fontért érkezett a Chelsea-hez. Mindkét átigazolás kétszer annyiba került, mint kellett volna. És valószínűleg már a Manchester United is visszacsinálná az 52 millió fontos Fred-üzletet, bár a játékosnak legalább közel sincs akkor fizetése, mint Alexis Sáncheznek.

Számos klub kifejezetten jó a kármentésben, a Chelsea például Diego Costán és Álvaro Moratán sem bukott sokat, előbbitől kora és temperamentuma miatt vált meg, utóbbitól pedig azért, mert nem vált be a Stamford Bridge-en. De pénzügyi szempontból mindkettő érkezése és távozása a saját koordinátarendszerében akár sikeresnek is tekinthető.

Özil és Sánchez azonban mozdíthatatlan és eladhatatlan, sőt, lássuk be, nem nagyon kellenek már senkinek és jelenlegi klubjuknak sincs igazán szüksége rájuk, hiába költöttek – és fognak költeni – milliókat rájuk, szerződésük miatt mindketten óriási anyagi terhet jelentenek munkaadóiknak, sok hasznukat pedig nem lehet venni a pályán.

Forrás: FourFourTwo.com