Szöveg Greg Lea
ROBERTO BAGGIO (AC MILAN – BOLOGNA, 1997)
Amikor elhagyta Milánót 1997 nyarán, már úgy tűnt, a Copfocska fénye kissé megkopott, amit a legjobban az bizonyít, hogy Carlo Ancelotti, a Parma akkori edzője nem élt a lehetőséggel, hogy a csatárt ingyen megszerezze.
A Bologna viszont kapott az alkalmon, és a következő szezonban meg is lett érte a jutalma: Roberto Baggio 22 gólt szerzett és hat gólpasszt adott, és az addig kiesőjelöltnek tartott gárda végül a nyolcadik helyen végzett a szezonban. A játékos teljesítménye pedig meghívót ért az 1998-as világbajnokságra készülő olasz válogatottba, és szerződést gyermekkorának kedvenc csapatába, az Interbe.
STEVE MCMANAMAN (LIVERPOOL – REAL MADRID, 1999)
Steve McManamant hevesen bírálták, amikor az 1998/1999-es szezon kellős közepén előszerződést kötött a Real Madriddal, a sors azonban hamarosan igazságot szolgáltatott. Már az első napok sem voltak jók a spanyol fővárosban, Raúl például figyelmeztette, hogy az öltöző tele van „hazugsággal, árulással és pletykákkal”, és jelezte McManamannek, hogy hibát követett el, hogy ide igazolt.
És az angol válogatott játékos nem is igazolta, hogy különösebben érdemes volt őt megszereznie a Realnak, bár a négy szezon alatt, 1999 és 2003 között azért szerzett két spanyol bajnoki címet, és kétszer megnyerte a Bajnokok Ligáját is.
GARY MCALLISTER (COVENTRY CITY – LIVERPOOL, 2000)
Nagyot néztek a Liverpool szurkolói, amikor kedvenc csapatuk leigazolta a 35 éves Gary McAllistert, aki cserébe bebizonyította, hogy még egyáltalán nincs leszálló ágban, és Gérard Houllier csapatával az első szezonjában (2000/2001) megnyerte az FA-kupát, a Ligakupát és az UEFA-kupát is.
Valamennyi sorozatot figyelembe véve az 57-szeres skót válogatott játékos 49 alkalommal lépett pályára abban az idényben, döntő gólokat szerzett az Everton, a Barcelona és az Alavés ellen, és a középpálya közepén igazi vezére tudott lenni a csapatnak.
SOL CAMPBELL (TOTTENHAM HOTSPUR – ARSENAL, 2001)
Egy ingyenes átigazolás, amely teljesen más reakciót váltott ki Észak-London különböző részein. Sol Campbell a Tottenham Hotspur akadémiájáról jött, ráadásul csapatkapitány volt a felnőtteknél, és szokatlan, az ősi riválisok közötti klubváltásával az egész Premier League-et meglepte.
A Spurs-szurkolók dühe pedig sosem csillapodott igazán, éveken át gúnyolták a meccseken, amely gyakran túl is ment egy határon, de az angol válogatott védő biztosan nem bánta meg merész döntését, ugyanis öt éve alatt nyert két bajnoki címet és három FA-kupát. Ő szerezte az első gólt a 2006-os Bajnokok Ligája-döntőben a Barcelona ellen, ahol végül a katalánok nyertek.
JAY-JAY OKOCHA (PARIS SAINT-GERMAIN – BOLTON WANDERERS, 2002)
Sam Allardyce jó kis csapatot gyűjtött maga köré a Reebok Stadionba a kétezres évek közepén, és bár ott játszott Fernando Hierro, Iván Campo és Youri Djorkaeff is, a Bolton Wanderers szurkolói minden bizonnyal Jay-Jay Okochára emlékeznek a leginkább.
„Megszerveztem vele egy találkozót a Charles de Gaulle repülőtéren – írta Allardyce 2015-ös önéletrajzi könyvében. – Jay-Jay egyedül jött ki a terminálba… Nem volt vele ügynök, mert ő maga is pontosan tudta, mennyit ér. ‘Tudom, hogy Boltonba akarok menni’ – mondta.”
„Azt hittem, hetekig tart majd, hogy mindent elrendezzünk, de ott a reptéren megegyeztünk… és megígérte, hogy jön utánam másnap, hogy véglegesítsük a szerződést. Megfordult a fejemben: vajon tényleg ott lesz? Mert ha igen, akkor repülőre kell szállnia. Jay-Jay azonban Párizstól Boltonig autóval jött, leparkolt a stadionnál, kiszállt, bejött és aláírta a szerződést. Ezt nevezem én profinak.”
A nigériai támadó a szórakoztatásra született, rengeteg trükköt és cselt mutatott be az angol pályákon, mégsem lenne igazságos csak így beállítani, hiszen kreativitásának köszönhetően óriási befolyása volt csapata játékára, amely így rendre a tabella első felében végzett a Premier League-ben, és a 2005/2006-os szezonban eljutott az UEFA-kupa egyenes kieséses szakaszáig is.
ESTEBAN CAMBIASSO (REAL MADRID – INTERAZIONALE, 2004)
Esteban Cambiasso sokat segített a Leicester Citynek a túlélésben, miután 2014-ben odaigazolt, de egy évtizeddel korábbi klubáltása az Interhez valószínűleg emlékezetesebb volt. Ahhoz képest, hogy a 2003/2004-es szezonban csak kilenc bajnokin lépett pályára a Realban, az argentin középpályás azonnal kulcsjátékosává vált Roberto Mancini együttesének, amellyel rögtön meg is nyerte az olasz kupát.
Amit egyébként kilenc másik trófea követett, köztük öt olasz bajnoki cím, és egy Bajnokok Ligája-győzelem, utóbbi már José Mourinho irányítása alatt. A kopasz játékos tíz év milánói kaland után igazolt Angliába, hogy új kihívásokat keressen.
RAÚL (REAL MADRID – SCHALKE 04, 2010)
A klublegenda Raúl a 2009/2010-es szezonban kiesett az edző kegyeiből, és csak nyolc bajnokin kezdett a Real Madridban, ahol éppen a frissen érkezett Cristiano Ronaldo volt a klub új ikonikus játékosa.
A német Schalke pedig nagyon boldog volt, hogy új otthont nyújthat a spanyol válogatott csatárnak, miután kiderült, hogy az nem fogja meghosszabbítani a szerződését a Santiago Bernabáuban. Raúl kamatostul visszafizette a belé vetett hitet, és új csapatával a Bajnokok Ligája elődöntőjéig menetelt, a következő szezonban pedig harmadik helyen végeztek a Bundesligában.
ANDREA PIRLO (AC MILAN – JUVENTUS, 2011)
Antonio Conte 2011-es vezetőedzői kinevezése a Juventus regnálásának kezdetét jelentette az olasz bajnokságban, de Andrea Pirlo megszerzése a rivális AC Milantól ugyanazon a nyáron még látványosabb volt, ha az erőviszonyok változását nézzük a Serie A-ban.
Egy évtized után úgy nézett ki, a szolgálataira már nincsen szükség a San Siróban, így az olasz futball valaha volt egyik legjobb játékmestere ingyen csatlakozhatott a Juvéhez. Ez óriási hibának bizonyult milánói részről, akik így csak nézhették, ahogyan Pirlo és a Juve négy bajnoki címet söpör be egymás után, mielőtt a Professzor 2015-ben New Yorkba igazolt volna levezetni.
„Amikor Andrea elárulta nekem, hogy hozzánk igazol, az első gondolatom az volt: ”Van Isten!„ – emlékezett Gianluigi Buffon, akinél nagyobb futball- és Juventus-legenda kevés van.
MIROSLAV KLOSE (BAYERN MÜNCHEN – LAZIO, 2011)
Bárkinek, aki az elmúlt tizenhét évben követte a labdarúgó-világbajnokságokat, feltűnhetett Miroslav Klose gólerőssége, de a Lazio szurkolói mégis joggal gondolhatták, hogy a német csatár már igencsak túl van a csúcson, amikor a 33. születésnapján Rómába igazolt.
Hamarosan azonban minden kétkedő elhallgatott, Klose új csapata első meccsén a hat szerzett gólból ötben játszott főszerepet (egy gól és négy gólpassz), majd betalált októberben a városi derbi hosszabbításában az AS Roma ellen. Klose 2016-ban fejezte be a pályafutást úgy, hogy ő volt a klub legtöbb gólt szerző légiósa.
PAUL POGBA (MANCHESTER UNITED – JUVENTUS, 2012)
Ha csak anyagi síkon nézzük, Paul Pogba leigazolása volt minden idők egyik legjobb üzlete, hiszen miután 2012-ben ingyen megszerezték a Manchester Unitedtől, négy évvel később 89 millió fontért adták vissza a Vörös Ördögöknek, akik ekkora baleknak talán még sosem néztek ki az átigazolási piacon.
A francia játékos jelenléte rengeteget jelen a középpályán, Torinóban a világ egyik legjobb játékosa lett a posztján, aki óriási szerepet játszott a Juve bajnoki címeiben. Ez pedig még édesebbé teszi Torinóban az igazolás emlékét.
ROBERT LEWANDOWSKI (BORUSSIA DORTMUND – BAYERN MÜNCHEN, 2014)
Amikor a Borussia Dortmund 2013 nyarán visszautasította a rivális Bayern München Robert Lewandowskiért tett ajánlatát, már tudta, hogy a sztárcsatár valószínűleg ingyen a bajoroké lesz tizenkét hónap múlva, és egy eurocentet sem lát érte.
A lengyel játékos pedig pontosan így tett, és azóta sem nézett vissza: a Bayern mezében eddig 329 meccsen 294 gólt szerzett.
Forrás: FourFourTwo.com
