Paul Scholes és a tűpontos passzok tudománya

Interjú Alec Fenn Fociakadémia-szerkesztő Ben Welch Fociakadémia-fordítás Kovács Gergely

Te adtad a világ legjobb passzait. Mi volt a titkod?
A passzok nálam belülről jöttek. Tizennyolc éves koromig csatárt játszottam, de a Manchester United ifiedzője, Eric Harrison mindig is úgy vélte, hogy középső középpályásnak kellene lennem. Észrevette, hogy ügyesen passzolok, és úgy látta, kreatív poszton jobb lennék. Szerencsém volt a Unitednál, mert Alex Ferguson egyfolytában arra kért, hogy játsszam előre a labdát. Amikor hozzám került a labda, azonnal a két szélsőt és a két csatárt kezdtem el keresni vele. Csak a legvégső esetben passzoltam ki oldalra vagy tettem vissza a labdát.

A passzstílusoddal alkalmazkodtál személyesen az adott csatárhoz is?
Természetesen. Tudtam, hogy Andy Cole-t az utolsó ember mellett találom. Még csak mondanom sem kellett semmit: épp csak találkozott a tekintetünk, és már lőttem is neki a labdát, esetleg odaíveltem. Ruud van Nistelrooy ebben a tekintetben nagyon hasonlított Cole-ra. Odaíveltem hozzá, és már meg is lépett. Teddy Sheringham és Dwight Yorke viszont igazi klasszikus tízes játékosok voltak, kényszerítőztek, röviden passzolgattak egymásnak. Először őket kerestem, és csak utána a második középcsatárt.

Mennyire fontos, hogy bátor légy a labdával, ha te szeretnéd diktálni a játék tempóját?
Nagyon. Amikor először vonultam vissza 2011-ben, az nagyrészt azért történt, mert úgy éreztem, elfogyott a patron. Ha pedig az elfogy, akkor nem lehetsz a Manchester United csapatának tagja. Meg kell szerezned a labdát, meg kell játszanod azt. Én viszont a biztonságos passzokra törekedtem, igyekeztem mindent nyugisan kezelni. Így nem sokat profitált belőlem a csapat, már nem mentek azok a dolgok, amelyek a pályafutásom korábbi szakaszában. Nem vállaltam a kockázatot. Az olyan játékosokban, mint Toni Kroos, Luka Modric és Andrea Pirlo, megvan az erő, hogy megküzdjenek a labdáért, és ők diktálják a tempót a mérkőzés elejétől a végéig.

A pályafutásodat védekező középpályásként fejezted be. Nem okozott ez gondot?
Nem szeretem ezt az elnevezést, mert szerintem a középpályásnak mindenre készen kell állnia. De a helyezkedés nagyon fontos ezen a poszton. Rio Ferdinand például nem szerette, ha túl mélyre merész­kedtem, hogy megszerezzem a labdát. Életbevágóan fontos a folyamatos kommunikáció a két középső védővel, ugyanis ők mondják meg, hol látnának téged a legszí­vesebben. Ha jól csinálják, azzal nagyban megkönnyítik a dolgodat.

Egy idényen át tízes játékos is voltál. Mi a különbség ez és a középpályás poszt között?
Amikor még előrébb kerülsz, meg kell tanulnod úgy fogadni a labdát, ahogy az egyébként nem túl kényelmes. Ha egy az egyben találtam magam, szemben egy védővel küszködni kezdtem, mert nem vagyok a legjobb cselező. Sokkal jobban szerettem kényszerítőzni valamelyik társammal, és így megnyerni a csatát.

Nem te voltál a leggyorsabb, mégis csak ritkán csíptek el, amikor nálad volt a labda. Miért?
Mert tudatosan játszottam. Ezt még Eric Harrison verte belém. Azt mondta, még akkor is nézzek a hátam mögé, ha a labda ötven méterre van tőlem. Azt mondogatta, hogy egy középső középpályásnak mindig tudnia kell, hol van a pályán, és azt is, hol van az összes többi játékos. Ha ezt betartod, már az előtt tudni fogod, hova passzolsz majd, hogy megkapnád a labdát. Amikor megszereztem a bal szélen, pontosan tudtam, hol helyezkedik David Beckham a másik oldalon, és csukott szemmel odatettem neki. Sohasem futottam jól, nem is voltam atléta, de az eszem gyorsan vágott.

Góljaid többsége erős lövésből született. Miért van ez?
A góljaim többsége gyakorlatilag ösztönösen született, sokkal gyengébb voltam, ha volt időm gondolkodni. Mindig is kedveltem az erőt. Mindegy, hogy fejeltem-e, vagy a szélről lőttem rá, beleadtam mindent, és reméltem, hogy a jó irányba megy. Néha kellett hozzá egy kis rafináltság is, de például külsővel sosem próbálkoztam. Abban nem voltam elég jó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. novemberi lapszámában.)