A helyezkedés művészete

Interjú Andrew Murray; Fociakadémia-szerkesztő Ben Welch Fociakadémia-fordítás Marosi Gábor

Milyen a Javi Martínez-stílus?
A labda mindig is a barátom volt, és mindig is az lesz. Hozzá kell érnem, és szenvedek, ha ez nem sikerül. Ha az ellenfélnél van a labda, akkor jön el az én időm, mindegy, hogy védekező középpályást vagy középső védőt játszom, meg kell szereznem. Védekező szerepkörömben passzaimmal a csapattársaimat kell segítenem.

Milyen készségeket fejlesszen az a fiatal, aki szeretne a meccsen dominálni?
A helyezkedés a legfontosabb. Szinte művészet. Elengedhetetlen, hogy a megfelelő helyre pozícionáld magad. Lényeges: nagyon sok olyan feladatottot gyakoroljon, ahol a labda kezelését és pontos továbbjuttatását sajátítja el. De ez még nem elég, elengedhetetlen, hogy a hosszú indítások is sikerüljenek, ezekkel lehet gyorsan megváltoztatni a támadás irányát. Mindig arra kell gondolnia, hogyan okozhatja a legtöbb kárt az ellenfélnek, és a legtöbb jót saját csapatának.

Számos mérkőzést játszottál középső védőként és védekező középpályásként. Milyen erőnlétet követel meg a két poszt?
Nagyon hasonló pozíciók ezek, különösen Pep Guardiola Bayernjében volt ez így. Ő rendre azt várta tőlem, hogy harmadik középső középpályásként álljak csatasorba, és előrébb segítsem a támadást. Carlo Ancelotti alatt kissé más a helyzet, mivel kicsivel több hangsúlyt kap a védekezés. Nekem azonban továbbra is az a feladatom, hogy kihasználjam a fizikumomat. Úgy vagyok vele, hogy ott játszom, ahol szükség van rám. Ez mindig is így lesz.

Taktikai értelemben mi jelentett gondot e két poszton?
Kezdetben nehéz volt a középső középpályás posztján. Marcelo Bielsa irányítása alatt játszottam ott az Athletic Bilbaóban, de az legalább emberfogás volt. Guardiola alatt nehezen szoktam meg a zónavédekezést. Az edzéseken nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem, mikor kell „nyomni” a labdát és váltani, de végül a véremmé vált. Mostanra teljesen természetes minden, a kemény munka meghozta a gyümölcsét.

Miként magyaráznád el a játékstílusodat egy marslakónak, ha erre tévedne?
Azt mondanám, az együttes segítője vagyok, és ezt a munkát képes vagyok egy adott személyért vagy az egész csapatért is elvégezni. Minden pillanatba beleadom a maximumot.

Az elmúlt években több súlyos sérülés hátráltatott. Hogyan dolgoztad fel a kispadon töltött időt?
Ehhez türelem kell. Végig kell nézned, ahogy a csapattársaid edzenek és pályára lépnek. De végül mindig van visszatérés. Amint megy, muszáj újra a maximumra kapcsolnod. Mentálisan erős vagyok, úgyhogy eddig mindig felépültem.

Szinte minden spanyol klubnál felbukkan az edzéseken a cicázás. Miben segít egy játékosnak ez a gyakorlat?
Megtanít a labdabirtoklós játék alapjaira: hogyan és mikor passzolj, hová helyezkedj, hogy a legjobb szögből passzolhass. Emellett jó móka is, olyan, mintha nem is tanulnál.

Ki tüzel fel benneteket az öltözőben?
Mindig akadnak néhányan, akik feldobják a többieket, de Rafinha élen jár ebben, mindig viccelődik a kezdő sípszó előtt. Ő az egyik legjobb barátom a csapatban.

A mai, rendkívül gyors tempóban hogyan kapcsolódhat ki egy labdarúgó a futballon kívül?
Van erre mód, és szerintem ez nagyon fontos is. Szeretek PlayStationön játszani. Kedvelem a mozit, és szívesen próbálok ki új dolgokat. Az idén visszamegyek az egyetemre is, mivel nem szívesen hagytam félbe a tanulmányaimat. Mindig is érdekelt az újságírás, úgyhogy azt is kipróbálom, aztán meglátjuk majd, hogyan megy. Lehet, hogy a visszavonulásom után jól jön majd.

Te vagy négy testvér közül a legfiatalabb. Mennyiben befolyásolta a gyerekkorod a pályafutásodat?
Nagyban. Már kiskoromtól kezdve a bátyámat utánoztam. Kilenc évvel idősebb nálam. Általában vele és a falunkbeli barátaival fociztam, és követtem az Athletic második csapatával játszott meccseire. Sokat köszönhetek neki, mindig is igazodási pont volt az életemben.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. májusi lapszámában.)