Illusztráció Matthew Stevens
Az hagyján, hogy régóta elkerülik az igazán nagy futballsikerek Magyarországot, de még a bundázásokból is rendre rosszul jövünk ki. 2015. októberi lapszámunkban megírtuk, hogyan próbáltak az oroszok döntetlenben megegyezni velünk az 1986-os mexikói világbajnokság szovjet–magyar csoportmeccse előtt, majd miként kíséreltek meg néhány nappal később a magyar válogatott játékosai a franciák ellen az ujjaikat keresztbe téve, vagyis „x”-et jelezve döntetlent kérni. Egyik esetben sem jártunk jól: az elutasított „nagy testvér” 6–0-ra, míg a Michel Platini nevével fémjelzett francia válogatott 3–0-ra verte el a Mezey-csapatot, amely a csoportküzdelmek után így máris kiesett.
A legenda szerint tizennégy évvel korábban, 1972-ben hasonló eset történt, ott viszont mi voltunk ismét az a fél, amely a fityiszt mutatta. A három történetben az a közös, hogy ismét mi kerültünk annak a bizonyos testrésznek a rossz végére…
Már ha igaz a történet, amelyet Kű Lajos mesél évek óta. Ennek eredtünk most nyomába.
A mindmáig – remélhetőleg már csak nyárig – utolsó magyar Eb-gól (1972, Belgium ellen) szerzőjeként, továbbá az utolsó magyar BEK-döntős játékosként (1978, Liverpool–Bruges 1–0) is ismert Kű, a Videoton, a Ferencváros, a Vasas, a Bruges és a Buffalo Stallions korábbi, nyolcszoros magyar válogatott csatára kérésünkre az FFT-nek is elmondta az 1972-es olimpiai döntő különös történetét.
A müncheni játékok futballtornájának fináléjában az azt megelőző két olimpiát megnyerő magyar válogatott és az addig semmit sem „zsákmányoló” lengyel nemzeti tizenegy találkozott. Az ötkarikás küzdelmeket különös módon rendezték akkoriban: a 16 résztvevőt előbb négy négycsapatos csoportba sorsolták, a két-két csoportgyőztes továbbjutott, és az így még versenyben lévő nyolc együttest újabb két csoportba osztották, majd a két csoportgyőztes vívhatott meg az aranyéremért, a két csoportmásodik pedig a bronzért. Az első körben az Illovszky Rudolf és dr. Lakat Károly által irányított (valójában arról volt szó, hogy Lakattal nyert az olimpiai csapat 1964-ben és 1968-ban is aranyat, aztán Illovszky megirigyelte a sikereket, és szövetségi kapitányi minőségben névleg átvette a szakvezetői posztot az olimpiai csapatnál is, ám a meccsek többségén nem is ült a kispadon) magyar válogatott Irán 5–0-s és Dánia 2–0-s legyőzésével, valamint a Brazília elleni 2–2-es döntetlennel lett csoportelső. A második csoportkörben pedig mindhárom meccsünket megnyertük (NDK 2–0, NSZK 4–1, Mexikó 2–0), így természetesen csoportelsőként végeztünk, és döntőbe kerültünk. Senki sem gondolta, hogy a másik csoportból a döntőbe jutó lengyel csapatnak – noha tele volt tehetséges játékosokkal, akik közül többen két évvel később bronzérmet nyertek a vb-n – bármi esélye lett volna megakadályozni a magyar együttes történelmi triplázását. Zsinórban háromszor ugyanis még egyetlen válogatott sem lett soha olimpiai bajnok labdarúgásban.
Volt azonban a versenykiírásnak egy rendhagyó sajátossága: a bronzmeccsen és a döntőben a kilencven perc letelte után, döntetlen esetén kétszer tizenöt perces hosszabbítás következik, ám ha azt követően sincs döntés, akkor nem játsszák újra a meccset (a tizenegyespárbajt csak 1976-ban vezették be), hanem mindkét csapat megkapja az arany-, illetve a bronzérmet.
Ennek megfelelően cseppet sem lehetett azon csodálkozni, hogy a harmadik helyért rendezett mérkőzésen a Szovjetunió és az NDK gondosan leikszelt egymással (2–2), így a „kisdöntő” összes játékosa éremmel a nyakában utazhatott haza.
„Óriási, történelmi lehetőség előtt álltunk, és ezt sportvezetőink is pontosan tudták – adjuk át a szót Kű Lajosnak. – Mindenki nagyon szerette volna, hogy egymás után harmadszor is miénk legyen a legfényesebb érem. A döntő előtt, a bemelegítés közben – akkor még szépen sütött a nap, a meccsen aztán szakadt az eső – odajött hozzánk Beckl Sándor, az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnöke, leültetett minket a fűre, és rákezdett a mondókájára. Sosem felejtem el azt a dumát, amit lenyomott ott nekünk, azóta is röhögök az akkori szófordulatokon. Azt mondta: »Tudjuk, hogy a döntetlen is aranyérmet jelentene nekünk. De meg ne tudjak valamit bármiféle egyezkedésről! Sporttársak, történelmi pillanat előtt állunk, az újkori olimpiák történetében a miénk lehet az első labdarúgócsapat, amely egymás után háromszor nyer olimpiai bajnoki címet. Ha ez megtörténik, önöknek meg kell tanulniuk úszni – mert pénztengerben fognak úszni! Ha megnyerik, a magyar állam nem lesz hálátlan. Állami érdemrendet kapnak, öt évvel korábban mehetnek nyugdíjba, még az unokáik is besétálhatnak az egyetemekre. De ne halljak egyezkedésről, tisztességes győzelmet akarok! Maguk csak nyerjenek, a többit pedig bízzák ránk!«”
Eközben a lengyelek nem a triplázásra, hanem történetük első aranyérmére vágyakoztak, és Kű Lajos szerint nem ragaszkodtak a fair playhez ennek elérése érdekében. „A játékoskijáróban már mutogattak a kezükkel, hogy szívesen egyezkednének – folytatja Kű. – Volt, aki az ujjait keresztbe téve tett félreérthetetlen javaslatot az ikszre, mások a két kezükkel két nullát formázva üzenték ugyanezt. Még olyan is akadt, aki szó ban, a nagy lengyel–magyar barátságra hivatkozva kérte, hogy paktáljunk le a mindenkinek tökéletesen megfelelő döntetlen érdekében. Gyors kupaktanácsot tartottunk, de Páncsics Miklós, a csapatkapitány határozottan jelezte, hogy szó sem lehet ikszről, megverjük őket, és kész! A szünetben Várady Béla góljával vezettünk is egy nullára. A félidőben az öltözőben – mi kaptuk a Bayern, míg a lengyelek a müncheni tartalékcsapat öltözőjét – ott volt az összes sportvezető, ment a mulatozás, hiába mondta nekik Lakat Karcsi bá’, hogy még van hátra negyvenöt perc… Három-négy láda tokaji aszú is be volt már készítve a sarokba. Aztán kimentünk a második félidőre, és minden megváltozott. Kaptunk két hihetetlenül peches gólt: az első előtt Kazimierz Deyna lövése után megpattant a labda Géczi Pista előtt, majd húsz perccel a vége előtt Deyna másodszor is betalált. Na, akkor már mi mutogattunk a kezünkkel, hogy legyen döntetlen – de akkor a lengyelek egészen mást mutogattak nekünk, ugye, mondanom sem kell, miket… Kikaptunk kettő egyre, és érdekes: a lefújás után már senki sem volt ott az öltözőben, hogy osztozzon velünk a fájdalomban, és a borok is eltűntek valahová a sarokból. Ahogy vonultunk ki az eredményhirdetéshez, és álltunk fel a dobogóra, az oroszok és a keletnémetek csak röhögtek rajtunk. Gondolhatták: ha ők, akik úgy utálták egymást, ahogy csak lehetséges, meg tudtak egyezni a döntetlenben, mi, a két baráti nép miért nem?”
Mi elsősorban annak igyekeztünk utánajárni: tényleg létezhetett-e ilyen szabály, hogy döntetlen esetén mindkét válogatott aranyérmet kap. Hiszen ez – véleményünk szerint – alapvetően ellenkezik a sport szellemiségével, mi értelme ugyanis győzelemre játszani egy olyan meccsen, amelyen a döntetlen pontosan ugyanannyit ér, mint a győzelem? A korabeli napilapok a döntő felvezetőjében és a meccstudósításban sem említik egyetlen szóval sem, hogy döntetlen esetén mindkét csapat megkapja ugyanazt az érmet, ugyanakkor az is tény: a 2–2-re végződő szovjet–keletnémet bronzmeccs után mindkét csapat játékosai kaptak érmet. Megkérdeztünk néhány akkori sportvezetőt, sőt egy újságírót is, de mind azt mondták: már ők sem tudják, tényleg így volt-e, vagy csupán városi legendáról van szó. Volt, aki szerint az teljesen normális egy nemzetközi tornán, hogy két harmadik helyezett van – még akkor is, ha lejátszották a meccset –, ám az igencsak rendhagyó, ha a döntőben is ez a szabály.
Végül azonban megleltük a bizonyítékot is: a Népsport az olimpia legelső napján, egy eldugott kis lapszéli szabályismertetőben közölte, idézzük: „Ha e két mérkőzés 2×45 perc után nem hoz döntést, akkor 2×15 perces hosszabbítás következik. Ha ekkor sincs győztes, akkor két olimpiai bajnokot, illetőleg két 3. helyezettet hirdetnek.”
Most már csak azt szeretnénk megkérdezni, ki találta ezt így ki, miért, és ki szerint volt ez sportszerű lebonyolítás.
Ugyanakkor, talán be kell ismerni: a szövetségkötés nem éppen hungarikum… 1686 óta minden háborúban a vesztes oldalon állunk, és még a futballpályán is rendre rosszul konspirálunk. Ha mi akarunk bundázni, akkor is kikapunk, ha mások kérnek minket erre, akkor is.
A legjobb megoldás lenne tisztességes: nyerni. Csak ahhoz az ellenfélnek is mindig van egy-két szava, a csudába!
Veszprémi Linda
A lengyelek szerint kamu az egész
Kű Lajoson kívül természetesen az 1972-es történet több más szereplőjét is megkérdeztük, ők hogyan emlékeznek. Mindenki másként…
Dunai Antal, aki játszott a müncheni olimpiai döntőben:
„Szerintem utólag jöttek csak ezek a hangok. Nem voltam már zöldfülű a csapatban, a müncheni a harmadik olimpiám volt, szerepeltem Tokióban és Mexikóvárosban is – igaz, a japán fővárosban nem kaptam aranyérmet, mert egy percre sem állítottak be –, tehát mondhatom: a rutinosabbak közé tartoztam, de nem hallottam semmit a lengyelek alkudozásáról. Hogy Páncsics Miki csapatkapitánynak mondtak-e valamit, azt nem tudom, de jól ismertük őt, biztos vagyok benne, hogy ő sohasem ment volna bele a bundázásba. Az is biztos, hogy nyerni akartunk, én úgy küzdöttem, hogy le is kellett cserélni, mert vérzett a fejem. Nem is emlékszem, hogy volt-e ilyen szabály, hogy döntetlen esetén mindkét csapat aranyérmet kap. De ha volt, akkor egy nullás vezetés után, a második félidőben miért nem álltunk be védekezni, őrizni az eredményt, tudván, hogy egy gólt akár még kaphatunk is? Ha pedig tényleg így volt a szabály, és valóban szervezkedtek a lengyelek, utólag azt mondom: talán jó lett volna belemenni.”
Vépi Péter hátvéd is pályára lépett a mérkőzésen:
„Határozottan meg tudom erősíteni Kű Lajos szavait. Én akkor, huszonkét évesen az egyik legfiatalabb voltam a csapatban, tehát nem az én orromra kötötték az ilyesmit, de valamelyik idősebb csapattársam mondta nekem is, hogy a lengyelek kérték: legyen döntetlen. Igaz, én úgy tudom, hogy nem a meccs előtt, hanem a szünetben, amikor már vezettünk. Persze, akkor már bolondok lettünk volna belemenni.”
Lakat T. Károly sportújságírót, állandó jegyzetírónkat, dr. Lakat Károly fiát arról kérdeztük: édesapja mesélt-e neki erről az állítólagos lengyel ajánlkozásról.
„Szerintem ez csak legenda. Apám biztosan elmondta volna mint jó sztorit, ha igaz lett volna, elmesélt több másik bundameccset, miért pont erről hallgatott volna? Én pedig megosztanám a FourFourTwo-val. Azt tudom még esetleg elképzelni, hogy az ő tudta nélkül történt, és csak a játékosokat keresték meg a lengyelek. Egy edző egyébként sem tud ilyenkor mit tenni, ha a feje tetejére áll, akkor sem tudja megakadályozni, hogy a labdarúgók bármiben megegyezzenek, ha már rászánták magukat. Egyébként a legnagyobb vesztese ő volt a döntőnek, hiszen ha nyerünk, vagy döntetlen, akkor sorozatban a harmadik olimpián ült volna aranyérmes csapat kispadján…”
Megtaláltuk az akkori lengyel válogatott technikai vezetőjét, Ján Jesenákot – a későbbi diplomatát – is, aki nem tudta megerősíteni a történetet.
„Ez mese. A magyarok csak azért találták ki, hogy magukat jobb színben tüntessék fel a vereség után. Mi mindig sportszerűen játszottunk, azon a meccsen is, erről biztosíthatom.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. februári számában.)