MTK: A kilencek lázadása

 

 

Nem ritka jelenség a futball világában, hogy egy csapat játékosai megbuktatják az edzőjüket. Megvannak erre a jól bevált praktikák. Ha például egy csapat zsinórban három meccset szándékosan elveszít 6–0-ra, akkor jobb helyeken a trénernek mennie kell. Az is eredményes lehet, ha sikerül a vezérszurkolókat a szakvezető ellen hangolni, akik transzparenseikkel és bekiabálásaikkal lassan, de biztosan kicsinálják.

Nem volt ilyen egyszerű a helyzete 40 évvel ezelőtt az MTK játékosainak a Kádár-korszak önkényuralma idején, a tekintélyelvű klubvezetők virágkorában. Ezért amikor a kék-fehérek játékosainak egy csoportja meg akarta buktatni Palicskó Tibor vezetőedzőt, egyik fentebb vázolt megoldást sem választották, hanem egy mindmáig rendkívül szokatlan, az akkori viszonyok közepette már-már öngyilkossággal felérő útra léptek: sztrájkoltak. Nem is jártak sikerrel, kis híján bűnbakká váltak, végül nagy mea culpázások után örültek, hogy megúszták ép bőrrel a kalandot.

 

Javában tombolt az uborkaszezon 1971 nyarán, amikor két héttel a bajnokság kezdete előtt, július 24-én az MTK elnökhelyettese, Bencsik János bejelentette, hogy fegyelmi tárgyalás lesz a klubnál, mert kilenc játékos (Becsei József, Dunai Lajos, Hajdú József, Kiss Tibor, Koritár Lajos, Oborzil Sándor, Sárközi István, Strasszer László és Török József ) megtagadta a munkát, nem járnak edzésre, és mindenféle teljesíthetetlen követeléseik vannak a klubvezetéssel szemben. A részletekről semmit sem lehetett tudni, az illetékesek nem nyilatkozhattak, az újságok sem ír(hat)tak semmit, de annyi azért idővel kiszivárgott, hogy a „kilencek bandájának” leginkább Palicskó mesterrel van baja, az ő távozását követelik. A miértekről azonban a közvélemény nem értesülhetett, a Népsport (mint az Országos Testnevelési és Sporthivatal lapja) leginkább azzal foglalkozott, hogy pocskondiázza a játékosokat, és minduntalan felhívja a figyelmet a „sporterkölcs megszilárdítására”, továbbá próbálta azt sugallni, hogy a játékosoknak égbekiáltó anyagi követeléseik vannak. (Később Végh Antal híres könyvében, a Miért beteg a magyar futball?-ban is gyakran citálja az esetet, mint „játékosuralom” elrettentő példáját). Ma már szerencsére beszélhetnek a főszereplők, így tőlük tudjuk, hogy erről szó sem volt, a játékosok kimondottan Palicskótól akartak megszabadulni, mert a tőle az évek alatt elszenvedett sértésekkel és sérelmekkel betelt a pohár.

 

Az első nagyobb csörte edző és csapata között akkor volt, amikor az együttes rangidős játékosát, Dunai Lajost (akit sokan Mészöly Kálmán után a magyar futballtörténelem második legjobb középhátvédjének tartanak) megszokott posztjáról feltolta visszavont centernek, majd fedezetnek, amit az akkori zuhanyhíradó szerint azért tett, mert valahogy ki akarta tenni a csapatból, de nem sikerült neki, hiszen Dunai minden poszton megállta a helyét. Hogy mi oka lett volna erre? Senki sem tudja, de azóta is tartja magát a mendemonda, amely szerint a csapatot nem is Palicskó Tibor irányította, hanem a felesége, Ilike. „Így van, nem is Palicskóval volt nekünk igazán bajunk, hanem a feleségével – mondta az FFT megkeresésére a „kilencek” egyike, Strasszer László. – Az a nő mindenbe beleszólt, a kezdőcsapat összeállításába, a taktikába, a prémiumelosztásba, mindenbe. Teljesen a fejünkre nőtt. Kötelezte a csapattagok feleségeit és menyasszonyait is, hogy minden meccsen legyenek ott a lelátón, maga köré ültette őket, és amit ott hallott, azt már adta is tovább a férjének.”

Palicskó sokszor valóban furcsa edzői húzásokkal borzolta a szurkolók idegeit, a korabeli elemzésekben is kiemelik, hogy gyakran személyes szimpátia alapján döntött az összeállításnál a csapatérdek helyett, egy ízben saját fiát is a pályára küldte a 88. percben, mert az akkori törvény szerint NB I-es játékosokat nem lehetett elvinni katonának. Az 1970–71-es idény végén csaknem menesztették is, mert az MTK a csalódást jelentő ötödik helyen végzett, ám végül mégis maradhatott. Nem úgy, mint a csapat akkori egyetlen válogatottja, a balszélső Szuromi Antal. A mai napig tartja magát az a meggyőződés a szurkolók körében, hogy az ő eltávolítása adta meg az utolsó lökést a lázadáshoz. „Nagyon nem szeretett engem a Palicskó, ezt már akkor éreztem, amikor a Képes Sport beválasztott az év álomtizen­egyébe, és az ünnepélyes díjátadóra az Ifjúság Szállóba nem kísért el, hanem a pályaedzőt küldte maga helyett – mondta lapunk megkeresésére Szuromi Antal. – Neki mindig megvoltak a kedvencei, én azonban válogatottként sem tartoztam közéjük. Gyakran csinálta azt, hogy jó korán elküldte melegíteni az én posztomon játszó Kottánt, hogy ezzel is idegesítsen, aztán beküldte az utolsó pár percre helyettem, és ugyanannyi prémiumot adott neki. Egy Graz elleni KK-meccs után nem bírtam tovább, és rákérdeztem a miértre. Azt mondta, azért hozott le a végén, mert nem mozogtam elég taktikusan… Persze a cserém meg majdnem több prémiumot kapott, mint én. Ekkor felkerestem Ligeti Lászlót, a KPVDSZ (Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete – a szerk.) elnökét, aki élet-halál ura volt akkoriban, hogy szeretnék eligazolni, engedjenek el az Egyetértésbe. A kérdés lényegében az volt: Palicskó vagy én. Őt választották. Mármint őt tartották meg.”

Miután tehát az edző kikezdte, illetve elüldözte a csapat két legnagyobb sztárját, a többiek cseppet sem érezték magukat biztonságban, és meghirdették a sztrájkot. Az MTK engedélyt kapott az MLSZ-től, hogy az átigazolási határidőn túl is új játékosokat szerződtessen (hiszen pontosan a keret fele nem volt bevethető), a klub fegyelmi bizottsága pedig mind a kilenc játékost eltiltotta egy évre. Így érkezett el az augusztus 8-i nyitómeccs a bajnokságban, amelyen az MTK lényegében a B-csapatával felállva (a kilenc eltiltott közül hét állandó kezdő volt) 2–0-ra kikapott az Egyetértés otthonában. Aztán jött egy újabb vereség az Újpesti Dózsától (0–1), majd a Haladástól (0–3), így három forduló után pont nélkül állt a csapat, ezt pedig nem nézhette tovább a vezetőség, és tárgyalásokat kezdeményezett. A szurkolók minderről semmit sem tudhattak, csupán a színpadias végeredményt láthatták: a játékosok augusztus 25-én nagy bocsánatkérések közepette elismerték „vétkeiket”, minden felelősséget magukra vállaltak, és újra játékra jelentkeztek. Valójában mindannyiukat komolyan megzsarolták, örökre szóló eltiltással fenyegették. A nyilvánosság előtt persze megtörtént a nagy összeborulás, a tékozló fiúk visszataláltak az atyai kebelhez, aki elnézte nekik „ifjú­kori eltévelyedéseiket”, eltiltásukat felfüggesztette. Csakhogy pályára mégsem léphettek, mert most már az MLSZ ragaszkodott az eltiltásukhoz, így továbbra is jöttek szép sorban a vereségek. Úgy tűnt, az MTK-t nem lehet megmenteni a kieséstől, tíz forduló után mindössze három ponttal állt a tabella utolsó helyén. Ekkor megkegyelmezett az MLSZ is, és november 7-én, a 11. fordulóban a Videoton–MTK meccsen már legjobb csapatával állhatott fel a kék-fehér együttes, sikerült is pontot szerezni (1–1), a tavasszal pedig ismét lehengerlő MTK-t láthatott a közönség. A csapat, amely az ősszel csupán hat pontot gyűjtött, az idény végén 22 pontjával simán bennmaradt a 13. helyen. (És lehetett volna 12. is, ám utólag levontak két pontot, mert az Egyetértés elleni meccset bundának minősítette az MLSZ.)

Minden jó, ha jó a vége, mondanánk, ám a kilenc játékos feje fölül nem vonultak el a viharfelhők, a bélyeg végleg rajtuk maradt. Lassan, feltűnés nélkül csaknem mindannyiukat leépítették, többüknek felső utasításra idő előtt, 30 éves koruk környékén vissza kellett vonulniuk.
Palicskó Tibort az ominózus idény végén menesztették, 1983-ban azonban újabb két évre kinevezték az MTK edzőjévé. 2001-ben hunyt el.

Veszprémi Linda

Vörös Lobogó

Jó szokásunkkal ellentétben ezúttal a másik felet nem tudtuk megszólaltatni az ügyről, mert Palicskó Tibor és neje is elhunyt már. Helyette nézzük meg röviden az életpályáját.
Palicskó Tibor (1928–2001) 14 évesen már egy sárospataki felnőttcsapatban játszott (Egyetértés SC), aztán a Sátor­aljaújhely játékosaként lett NB II-es futballista. Országos feltűnést az NB I-ben a Diósgyőrben keltett (1948–53), majd a nagy Honvéd játékosa lett. Két bajnokságot nyert Puskásékkal, és jól ment a sora, például már akkor autóval járt, amikor még Puskás is csak biciklivel. Ott volt a kispestiekkel Bilbaóban és Brüsszelben az 1956-os BEK-meccseken, amelyek után a csapat egyik része továbbutazott a hazai vezetés által nem engedélyezett dél-amerikai túrára (ahonnan többen nem tértek vissza Magyarországra), Palicskó azonban néhány társával együtt, megszüntetve csapatával a kapcsolatot, önként hazajött. 1957-ben szerződött az MTK-ba, ahol szintén nyert bajnokságot (1958), és pont azelőtt a szezon előtt vonult vissza 1963-ban, amelynek végén az MTK KEK-döntőt játszhatott. Edzősködni 1968-ban Dunaújvárosban kezdett, majd az ősemtékás Kovács Ferenctől vette át a kék-fehéreket 1970-ben. A botrányos szezon végén, 1972 nyarán menesztették. Utána sorrendben a Haladást (1972–73), a Dunaújvárost (1973–76), a Rába ETO-t (1976–78), a ZTE-t (1978–80), ismét a Haladást (1980–81), majd újra a Dunaújvárost (1981–83), 1983 és 1985 között pedig ismét az MTK-t edzette. Dolgozott még a Vácnál (1988–89), majd edzői karrierjét Diósgyőrben fejezte be, amelyet 1991-ben feljuttatott az NB I-be. 1992-ben megkapta „A Kispest örökös bajnoka” címet. Budapesten hunyt el 2001-ben.

 

Revolver az asztalon

A már megszólaltatott Szuromi Antal, aki nem sokkal az ügy kirobbanása előtt távozott a csapattól, további magyarázatot fűzött a történtekhez, és a kilencek közül két egykori sztrájkoló is elmondta véleményét.

Szuromi Antal: „A mai napig nem értem, miért pikkelt rám Palicskó, a csapattársaim szerint egyszer beszóltam a feleségének, nem emlékszem erre, de elképzelhető. Már az Egyetértés játékosa voltam júliusban, amikor hallottam a »kilencek lázadásáról«. Utóbb sokan vádoltak azzal, hogy az én távozásom miatt tört ki a vihar, de nekem legfeljebb annyi közöm van a dologhoz, hogy személyemben az öltöző egyik vezéralakja távozott, így a fiatalabbak azt érezhették, kicsit magukra maradtak, és féltek, hogy ha engem el lehetett üldözni, akkor ők sem számíthatnak semmi jóra. Sok sérelmet kellett elszenvednünk Palicskótól és különösen a feleségétől, még a magánéletünk sem volt szent, a házaspár még a lakásunkra is rendszeresen kijárt ellenőrizni minket. Nekem különösen az nem tetszett, hogy Ilike asszony állította össze a csapatot, hiszen mi más magyarázná, hogy a pénteken meghirdetett kezdőhöz képest vasárnap mindig mást mondott az edző, egy női kézírással írt papírról olvasva fel a neveket. Mindezek ellenére, ha én még ott vagyok nyáron, lebeszéltem volna a srácokat a sztrájkról, hiszen nem mérték fel, kikkel állnak szemben. Az MTK-t akkor az úgynevezett Tízek Tanácsa irányította, akiket nem véletlenül neveztünk magunk között Istenek Tanácsának, élet-halál urai voltak, bárkinek egy pillanat alatt tönkretehették a karrierjét.”

Strasszer László: „Próbálok a szépre emlékezni abból az időszakból, arra, hogy a csapat reménytelen helyzetben volt, amikor visszatértünk, és parádésan futballoztunk tavasszal. Előtte nehéz napokat éltünk át, Szuromi távozása után pattanásig feszült volt a helyzet. Fiatalok voltunk, talán meggondolatlanok is, abban az időben ördögtől való dolognak számított még csak kiejteni is a sztrájk szót a szánkon. Sosem feledem, amikor tárgyalni hívtak minket a vezetők, és Miklós János, aki az SZTK (Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja – a szerk.) vezérigazgatója volt, továbbá az MTK elnökségi tagja, kezdésnek kirakott az asztalra egy revolvert. »Ha maguk revolvereznek itt velünk, mi is revolverezhetünk« – mondta. Aztán nevetett persze, gondolom, viccnek szánta.”

Hajdú József: „Emiatt nem mehettem a müncheni olimpiára, mert Beckl Sándor elvtárs, az OTSH elnöke azt mondta, hogy aki sztrájkol, az méltatlan a szocialista sporterkölcshöz, így nem lehet olimpiai résztvevő. Mindenféle hazugságokat írtak rólunk az újságok, és nem mondhattuk el az igazunkat, nem állhattak velünk szóba, egyedül Barcs Sanyi bácsi állt ki mellettünk, aki akkor az MTI vezetője volt. Szó sem volt arról, hogy mi nyugati sztárgázsit akartunk volna, nekünk csak a Palicskó házaspárral volt bajunk. Még nyaralni is csak velük mehettünk, és még azért is megszidtak minket, ha a nyaraláson nélkülük énekeltünk, egyik csapattársunk pici gyermekét pedig csúnyán leordították, mert nem ette szépen a spenótot. Egyszerűen elegünk volt Ilike asszonyból, aki ha a lilára azt mondta, hogy piros, akkor pirosnak kellett látnunk. Egyébként teljesen alkoholista volt.”

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. októberi számában.)