Szöveg Veszprémi Linda Grafika P. Szathmáry István
Ma már mindenki úgy emlegeti Détári Lajost, a Ferencváros jelenlegi szakmai igazgatóját, mint a magyar futball utolsó világklasszis játékosát. Ha a maga korában az MLSZ, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal (ÁISH) és a Budapesti Honvéd azt még nem is sejthette, hogy hosszú évtizedeken át az utolsó klasszisunk lesz, az viszont már 24 évesen is egyértelmű volt, hogy az irányító nagy anyagi értéket képvisel, és később be is bizonyosodott, hogy igazi aranytojást tojó tyúk lett sokak számára. Nyolc évvel azután, hogy 1979-ben Bálint László pártállami engedéllyel első játékosként igazolhatott Nyugatra a Kádár-rendszerben, 1987-ben az akkor 24 éves Détári azon elsők egyike lett, akik 30 éves koruk előtt is légiósnak állhattak. Ennek viszont ára volt: az ÁISH engedélye kellett a távozáshoz, és mivel az állami hivatal további bevételeket remélt Détári játékjogának részleges, a kispestiekkel közös birtoklásából, csupán kölcsönadni engedte a játékost, eladásról szó sem lehetett. Így került 1987 nyarán akkor Bundesliga-rekordnak számító 3.5 millió nyugatnémet márkáért a Honvéd játékosa az Eintracht Frankfurthoz.
Frankfurtban a népszerű Döme fantasztikus idényt futott: az ő szabadrúgásgóljával nyerte meg 1988. május 28-án az Eintracht a Német Kupa döntőjét a Bochum ellen, beválasztották a Bundesligában az Év csapatába, és majdnem az övé lett az a Toyota is, amelyet az Abendpost című lap adott annak, aki a legtöbbször szerepelt a forduló válogatottjában az idény során (ezt végül Karl-Heinz Riedle nyerte meg). Két nappal a döntő után ugyan Détári kijelentette, hogy szeretne Frankfurtban maradni, de szinte azonnal megindult a pletykaáradat az irányító jövőjével kapcsolatban. Miután június 7-én az athéni Athlitiki Icho (Sportvisszhang) című lap olyan információhoz jutott, hogy az Olympiakosz Pireusz 6.5 millió márkát fizetne érte, majd miután híre ment, hogy a németek csak decemberben engednék el a magyar játékost, akire számítanának az őszi KEK-meccseken, az Olympiakosz lehetetlent nem ismerő vezére, a később börtönbe is került mágnás, Jorgosz Koszkotasz 8.5 millióra emelte az ajánlatát.
Ekkor Szabó Tibor, a Honvéd ügyvezető elnöke azonnal jelezte a sajtón keresztül, hogy addig semmiféle átigazolásról szó nem lehet, amíg a Honvédtól erre nem kértek engedélyt, és az is napvilágra került, hogy a Honvéd 1.4 millió márkát kér, különben nem engedélyezi a klubváltást. Az említett görög lap matekozni kezdett, és kihozta, hogy Koszkotasz elnöknek összességében 11.4 millió márkájába kerülne Détári megszerzése, miután kifizetne 8.5 milliót a Frankfurtnak, 1.4-et a Honvédnak, és a lap értesülése szerint Détárinak a hároméves elköteleződésért cserébe még 1.5 milliót (11 milliónál többet addig egyetlen Bundesliga-játékosért sem fizettek, a csúcs Karl-Heinz Rummenigge szerződése volt a Bayernből az Interbe 1984-ben.)
Détári viszont Görögország helyett az akkori legerősebb ligába, az olasz bajnokságba vágyott, élénken érdeklődött utána a Juventus, az Inter és a Maradona-féle Napoli is, sőt nyomtatásban is megjelent a neves AFP hírügynökség híre június 17-én, amely szerint eldőlt: Döme a Juventusban folytatja pályafutását. Wolfgang Kraus, a Frankfurt menedzsere azonnal cáfolta az AFP értesülését, július közepén pedig Budapestre repült Wolfgang Knispel, az Eintracht pénzügyi igazgatója is, aki a Honvédvezérkarral tárgyalva kilátásba helyezett egy nagyobb összeget, ha a Honvéd (és az ÁISH) örökre lemond Détáriról. Az ajánlat már majdnem el is nyerte a magyar fél tetszését, amikor olyan hírek érkeztek Görögországból, hogy a Frankfurt már előrehaladott tárgyalásokat folytat Pireuszban, mert a görögök az addig keringő összegnél jóval többet is hajlandóak lennének már adni. Szabó Tiborék ezért egy olyan – a pofátlanság határát már nem csak súroló – kéréssel álltak elő, hogy a szerződés záradékába kerüljön bele: ha a Frankfurt egy éven belül továbbadja a játékost, az eladási ár tízmillió márka feletti részének 30 százaléka a Honvédhoz vándoroljon, ezt azonban nem fogadták el a nyugatnémetek. Ehelyett született egy elvi egyezség a Frankfurt és a Honvéd között, hogy 1993-ig a kispesti klub átengedi Détári játékjogát 5.5 millió márkáért. Ebbe ugyanis már belement Knispel, mert a legfrissebb hírek már 15 milliós görög ajánlatról szóltak, és csak ezután derült ki az is, hogy április óta Dömének 13 milliós előszerződése volt a Juventusszal.
Az nyilvánvalóvá vált, hogy Détári nem marad az Eintrachtnál, és Frankfurtban a szurkolók keserűen fogadták a távozását, heves tüntetéseket is tartottak a székháznál, a júliusi, Werder Bremen elleni Szuperkupa-meccs előtt pedig látványosan csökkent az érdeklődés. Détári árát viszont ismét feljebb strófolta, hogy időközben a legfontosabb német sportlap, a Kicker megválasztotta a Bundesliga legjobb külföldi játékosává. A szerződés aláírása még hátra volt a Honvéd és a Frankfurt között, és a kispestiek már kevesellték is az 5.5 milliót. Újabb, immár háromoldalú egyeztetések kezdődtek a német, a magyar és a görög fél között, miközben Détári lemaradt az Interről (inkább Matthäust vették meg), és a Napoli sem várt tovább, pedig még különrepülőt is ígértek, amivel elhozzák Détárit, végül a brazil Alemao szállhatott fel arra a különgépre. A patthelyzetet végül az Olympiakosz oldotta fel némileg gáláns módon: adott 10.9 millió nyugatnémet márkát a Frankfurtnak, 7.1 milliót pedig a Honvédnak, így 18 millió márkás vételárával – ez akkori áron körülbelül százezer magyar ember havi átlagfizetésének felelt meg – a Pireuszba költöző Détári a valaha volt legdrágább magyar futballista lett (Dzsudzsák Balázs 2012-es, 19 millió eurós klubváltásáig őrizte is ezt a magyar rekordot!), sőt a futballvilágban is a harmadik legdrágább játékossá vált, csak Maradonáért és Gullitért fizettek addig többet.
Máig nem került nyilvánosságra, hogy Détári mennyit kapott még ezen felül az aláírásáért, ennél jóval izgalmasabb viszont, hogy az ÁISH, az MLSZ és a Honvéd között hogyan oszlott meg a 7.1 millió márka, mert ezt szintén homály fedi. Az összeget az ÁISH kapta meg, mert a sportéletben egyedül ez a hivatal birtokolhatott valutát, az viszont titok, hogy ebből mennyit osztott le az alá tartozó MLSZ-nek, valamint a Honvédnak. Az azóta kiszivárgott belső információk szerint a Honvéd a Détáriért kapott pénzből újította fel többek között a margitszigeti Honvéd-üdülőt, arról pedig szintén lehetett hallani, hogy három MLSZ-vezető egy-egy Mercedeshez jutott hamarosan. Nem tudhatjuk, valóság-e, viszont egymagát megnevezni nem kívánó, klubhoz közeli forrásunk szerint az összeg nagy részét egész egyszerűen ellopták – ezen lepődnénk meg legkevésbé… Détári játékjoga viszont csak 1993-ig volt megnyugtatóan rendezve, addig mondott le róla a Honvéd a Frankfurt javára, így aztán 1993-ban újabb bohózat vette kezdetét: egyszerre öt szereplő (a Honvéd, az MLSZ, a Bologna, az Ancona és az Olympiakosz) gondolta úgy, hogy nála van a focista játékjoga, ezért a FIFA-nak kellett rendet vágni a jogi bozótosban. Végül kiderült: Détári játékjoga senkihez sem tartozik, szabadon igazolható. A hercehurca közben Détári lemaradt a Sampdoria kecsegtető ajánlatáról, de ehhez már úgyis kezdett hozzászokni…
LEGALÁBB A HOKISOKAT MEGMENTETTE
Ezúttal is felkerestük az ügy néhány szereplőjét, vagy legalábbis az akkori viszonyok ismerőit.
Détári Lajos: „Egyszerre érzem magamat szerencsésnek és szerencsétlennek is az eset kapcsán. Már pályafutásom kezdetétől sok külföldi klub szerződtetett volna, de mind a belga Genk, mind a svájci Servette ajánlatát visszautasították a futball állami vezetői a nyolcvanas évek közepén, sőt a Francia Kommunista Párt elnöke, Georges Marchais állítólag még Kádár Jánosnak is levelet írt, mert nagyon szeretett volna kedvenc csapatában, a Racing Parisban látni. Ilyen előzmények után nagyon örültem, hogy huszonnégy évesen a Frankfurthoz szerződhettem, és utána sem bántam meg semmit, az Olympiakosznál is jó sorom volt, és végül eljutottam a Serie A-ba is, Bolognában, Anconában, Genovában is játszhattam. Örülök, hogy bár a frankfurti futballszurkolókat elkeserítette a távozásom, legalább a jégkorongot megmentettem a városnak, úgy tudom, csődhelyzetben volt a hokicsapat, több mint hárommilliós adóssággal, és az értem kapott pénzből maradt fenn az együttes.”
Török Péter volt akkoriban az MLSZ főtitkára (az elnök, Somogyi Jenő már elhunyt), őt a Détáriért kapott összeg sorsáról kérdeztük: „A Détáriért kapott pénzt az ÁISH kapta meg, mert a hivatal uralta a bejövő valutákat, majd osztott belőle valamennyit az MLSZ-nek, de nem emlékszem pontosan, hogy mennyit. Csak az rémlik, hogy az állandóan negatív büdzsénk akkor fordult pozitívba. De nem lehetett túl jelentős az öszszeg, amit az MLSZ-nek jutott, mert Magyarországon az volt a bevett gyakorlat, hogy a sportba bekerült pénzekből minden sportág részesült, míg a jugoszláv foci például azért előzött meg minket, mert a titói Jugoszláviában a futball által szerzett pénzt nem fordíthatták más sportág fenntartására, csak a futball utánpótlásképzésére. A három Mercedes viszont szerintem csak legenda, én például biztosan nem kaptam, és főtitkárként feltűnt volna, hogy három kollégám is új Mercedesszel jár.”
Komora Imre volt akkor a Budapesti Honvéd szakosztályvezetője: „A Honvédnak is jutott a pénzből, de nem tudom megmondani, mennyi, Karácsony Istvántól, az akkori klubelnöktől pedig sajnos már nem tudjuk megkérdezni. Úgy emlékszem, a margitszigeti Honvéd-üdülőt például ebből az összegből építette át az egyesület. Hogy három MLSZ-vezető is új Mercedest kapott volna? Ehhez hadd ne tegyek hozzá semmit! (»Ne mondj nekik semmit, hallod? Hallgass már!« – hallatszik bele a telefonba egy női hang). Csak annyit mondok, hogy ezzel kapcsolatban érdemes kicsit tapogatózni.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. júliusi lapszámában.)
