Szöveg Veszprémi Linda
A régi idők gazdag és szép királykisasszonyai voltak hasonló helyzetben, mint a klasszikus bundák időszakában, tehát még a ma jellemző fogadási csalások előtti korban egy olyan csapat, amelyiknek az utolsó fordulókban már fix helye volt a tabellán: kérőkből Dunát lehetett rekeszteni. Így volt ezzel a Bundesliga 1970–71es bajnoki idényének a végén a Magyarországot az 1968-os mexikóvárosi olimpián elhagyó korábbi ferencvárosi klasszis, Varga Zoltán csapata, a Hertha BSC is, amely már betonbiztos bronzérmes volt az utolsó meccse eredményétől függetlenül, és a június 5-én esedékes záró fordulóban a ki esés elől menekülő csapatok egyikét, az Arminia Bielefeldet fogadta. Annak rendje és módja szerint a Bielefeld ajánlatot is tett a berlinieknek (a lengyel vezetőedző, Egon Piechaczek ismerte a Hertha egyik játékosát, őt környékezte meg), hogy azt a számukra már oly érdektelenek meccset „ne vegyék olyan komolyan”.
A másik kiesőjelölt, az Offenbach – amely Kölnbe látogatott – viszont épp arra tett ajánlatot a fővárosiaknak (elsőként Volkmar Gross kapusnak, majd telefonon másoknak is), hogy nagyon is vegyék komolyan az utolsó meccset, verjék meg az Arminiát. Az Offenbach 140 ezer márkát ajánlott győzelem esetére, a Bielefeld pedig 220 ezret a vereségért, tehát előbbi fejenként nagyjából tíz, utóbbi fejenként tizenötezer márkát. Bocsák Miklós A Császár és utána a sötétség című könyvében Varga Zoltán úgy emlékszik vissza, kupaktanácsot tartottak a játékosok, és dilemmáztak, melyik ajánlatot fogadják el, még az is felvetődött, hogy tisztán focizzanak, és amelyiknek kedvező eredmény bejön, annak a pénzét megtartják, a másikat visszaadják. Végül azonban közösen a Bielefeld ajánlata mellett döntöttek, mert az többet is fizetett, másrészt kikapni könnyebb, mint nyerni.
Varga visszaemlékezése szerint, ahogy ezt Bartus László Varga Zoli disszidál című könyvében is kifejti, ő már ekkor is ódzkodott a dologtól, mert tudta, ha valami kiderül, a külföldi játékosokon verik majd el a port. Ő volt a csapat legtechnikásabb játékosa, és a bielefeldiek is tudták, hogy rajta sok múlhat, ezért külön is megkeresték. Őt és a csapat másik magyarját, az Erdélyből érkező Gergely Lászlót. Egy Nyugat-Berlinben élő, Bartos nevű magyar közvetítőt küldtek hozzá a bielefeldiek fejenként plusz 15 ezer márkás ajánlattal, a fiúnak azt ígérték, hogy bekerül egy főiskolára, ha elintézi két honfitársával tutira a bundát. Varga elmondása szerint ő visszautasította az ajánlatot, mert már kezdett nagyon nem tetszeni neki ez az egész, de miközben Bartossal tárgyalt, a Bielefeld már oda is adta a 15-15 ezer márkát Gergely László feleségének, és a meccsig már nem állt módjukban visszaadni. Varga azt vallotta: ez az eljárás úgy felhúzta, hogy elhatározta, nem azt teszi, amit a csapattársai, hanem minden erejével megpróbál győzelemre játszani. Elmondása szerint szabadrúgásból volt egy bődületes kapufája is, és utána a csapattársai nem engedték többé a pontrúgások közelébe.
Legalábbis ez Varga olvasata, amit mindenki kritikátlanul közölt idehaza a rendszerváltás után. A korabeli német sajtóban azonban egy teljesen más történet rajzolódik ki. A Der Spiegel arról írt, hogy Varga az első félidőben pocsékul játszott, ahogy egy bundameccsen szokás, majd a szünetben az öltöző helyett a stadion sajtóközpontjába rohant, onnan felhívta a feleségét, akitől azt kérdezte: „Megvan a pénz?”. Majd amikor nemleges választ kapott, így dühöngött: „Ezek a disznók minket, külföldieket mindenből kihagynának! De kitolok velük!” És állítólag a második félidőben már remekül játszott, akkor volt a kapufája is. A meccset végül 1–0-ra megnyerte a Bielefeld, amely bennmaradt, az Offenbach kiesett. De ekkor jött a csavar. Az évzáró bulira az Offenbach elnöke, Horst-Gregorio Canelas összehívta a német futball színe-javát, sok újságíró és Helmut Schön, az NSZK szövetségi kapitánya is megjelent. Egyszer csak az elnök a magnetofonhoz lépett, és lejátszott egy hangfelvételt, amelyen mindenki felismerte a Hertha csapatkapitányának, Bernd Patzkénak a hangját: „Miért, ön mennyit ajánl, Canelas úr?”. Majd berlini csapattársa, Tasso Wild hangja hallatszott a felvételen: „A Bielefeld többet ajánl, mint ön, ha lefekszünk nekik”. A döbbent csendben az egyik újságíró elkérte a szalagot, az elnök készséggel odaadta neki, és már rohant is a szerkesztőségbe. Másnap már az egész ország azt hallgatta. Canelas úr inkább saját vétkét is elismerte, de a sértettség győzött benne, inkább feldobott mindenkit.
Megkezdődött a nyugatnémet szövetség hónapokig tartó vizsgálata, amely után négy Hertha-játékost találtak bűnösnek: a hangfelvételen szereplő két németet és a két magyart, Vargát és Gergelyt. Örökre eltiltották őket a futballtól, és noha a bundapénzből egy garast sem látott, azon túl, hogy Gergely visszaadta a kétszer 15 ezer márkát (a Bartos nevű magyar közvetítő ellenük vallott…), még 20-20 ezer márka büntetést is kellett fizetniük. Jó kérdés, hogy a szövetség miért diszkriminálta volna negatívan a két magyart, nehéz elképzelni, hogy ennek nemzetiségi okai lettek volna, inkább úgy fest, „főkolomposként” tekintettek rájuk. Varga azonban nem hagyta annyiban, és noha újabb 40 ezer márkát kellett költenie ügyvédekre, beperelte a szövetséget, mondván, az egész csapat bundázott, ráadásul ő volt az, aki tisztán játszott, bizonyítja ezt a szabadrúgása utáni kapufa is, ami néhány centi híján gól lett. Érvelését azzal söpörték le, hogy akkora klasszis, mint ő, szándékosan is tud kapufát rúgni… Ennek ellenére a pert megnyerte, a hatóság bizonyítottnak látta, hogy a teljes Hertha benne volt a balhéban, és a szövetség amúgy is jogilag kifogásolhatóan tiltotta el Vargát. Viszont az ítélethirdetés után a szövetség vezetői a bíróság tudtával (!) leültek tárgyalni Varga ügyvédjével, és peren kívül alkut ajánlottak: az örökös eltiltását két évre csökkentik, minden Hertha-játékost is eltiltanak két évre, és ha elhagyja Német országot, ő azonnal pályára léphet.
Varga elfogadta az alkut, és 1972-ben a skót Aberdeen futballistája lett. A Hertha vezetősége példásan lesújtott a csapat többi tizenhét tagjára: hét idősebb labdarúgót visszavonulásra kényszerített, tízet pedig egy csomagban eladott Dél-Afrikába, az értük kapott pénzből pedig új csapatot épített. Gergely László is visszavonult, de mivel ő Romániában hivatásos katonatiszt volt, aki csak különleges engedéllyel játszhatott a Vasfüggönyön túl, soha többé nem térhetett vissza hazájába. A hullámok elültével Varga azonban 1974-ben már újra Németországban volt, szerepelhetett is még a másodosztályú Dortmundban és az Augsburgban, majd a rendszerváltásig edzősködött is Németországban, mielőtt hazatért Magyarországra. Igaz, csak regionális csapatoknál kapott állást, a német élfutball elhatárolódott tőle, és hogy nem rehabilitálták igazán, az is jelzi, hogy Végh Antal szerint, amint a Miért nem szeretem Varga Zoltánt? című könyvben olvasható, a munkanélkülieket átképző hivatal küldte el számítógép-kezelő tanfolyamra, és biztosítási ügynökként dolgozott.
ILLÚZIÓ NÉLKÜL
Noha ebben az elhíresült ügyben Varga Zoltán inkább áldozatnak tekinthető, a becsületességére és a neve tisztaságára mindig gondosan ügyelő, 2010-ben elhunyt sportembernek Bocsák Miklós A Császár és utána a sötétség című könyve alapján nem okozott mély lelki gyötrelmet egy bundameccs. „Európa sok országát bejártam, és bundaügyekben nincsenek illúzióim. Nézd, én Magyarországon megszoktam a bundát, nekem ez nem okozott elvi problémát” – fogalmazott.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júniusi számában.)
