Szöveg Veszprémi Linda Fotók FFT
Ha azt halljuk, hogy Grosics Gyula és 6:3, menten az Évszázad mérkőzésére gondolunk, az 1953. november 25-én a Wembleyben az angol válogatott ellen elért példátlan diadalra. Maga Grosics, aki az Aranycsapat kapusaként védett azon a találkozón, szintén aligha hitte volna, hogy a 6:3-as eredményhez alig egy év múlva viszont már élete legszörnyűbb emlékei kötődnek majd. 1954 novemberében is volt ugyanis egy 6:3 – a Honvéd és a Vasas bajnoki találkozóján, a Népligetben. Ezt, akárcsak a londoni 6:3-at, ha akarná, sem feledhetné a Nemzet Kapusa.
Ezen az esős, borongós, ködös (hogy még a díszlet is hasonló legyen…) november 21-i napon, amikor a Honvéd öltözőjében mindenki már meccsszerelésbe átöltözve várta a találkozó kezdetét, a csapat edzője, a legendás Kalmár Jenő közölte Grosiccsal: ő nem mehet ki a pályára. De mégis miért? Magyarázat azonban nincs. Csupán annyi: azt mondták. A magyar sportélet atyaúristenei ridegen közölték a tényt, amit továbbítania kellett a kapusnak: Grosics aznap nem védhet. Ekkor még reménykedhetett benne, hogy ez tényleg csupán aznapra szól, csak valami félreértés lehet, ami hamar tisztázódik, de a sorsa ekkor már valójában eldőlt. Soha többé nem léphetett pályára a Honvédban, a válogatott mezét két évig nem húzhatta fel, és évtizedekig nem vállalhatott munkát a fővárosban sem játékosként, sem edzőként, sem sportvezetőként. Az újságok pedig kénytelen-kelletlen asszisztálnak a végzéshez, „Grosics vállsérülése nem gyógyul” és hasonló című cikkekkel vakítják a népet.
„A Magyar Népköztársaság nevében…” – Grosics Gyula tulajdonképpen olcsón megúszta
Bevégeztetett hát. Akkor már hetek óta sugdostak arról egymás között a játékosok, Grosicshoz is eljutott a híre, hogy valami készül ellene, de nem vette komolyan a pletykákat.
Januárig semmit sem közölnek vele, a fizetését kapja rendszeresen, de nem játszhat, nem is edzhet. A családi légkör rideggé válik, a városban lépten-nyomon azt pletykálják: „A Grosics embert csempészett”. Noha embert biztosan nem, de maga Grosics is csak arra tud gondolni, a csempészett árukról lehet szó. De hát ki ne csempészett volna akkoriban a válogatott futballisták közül ezt-azt át a határon, miután a rendszer ezt nemcsak engedélyezte számukra, de kapacitálta is őket erre? „Sohasem felejtem el azt az értekezletet a New York kávéházban – mesélte el Grosics a pár évvel korábbi jelenetet minden róla szóló könyvben és filmben. – Farkas Mihály (az akkori honvédelmi miniszter, a hatalom második embere – a szerk.) is megjelent.
Nem véletlenül. A csapat kérte, hogy jöjjön össze velünk, kérésünk pedig ez volt az állam vezetőihez: »Szeretnénk, ha rendeznék a státusunkat, a jövedelmünket, hogy a jövőben ne kelljen harisnyák és egyéb árucikkek vásárlásából kiegészíteni a fizetésünket. Mi magunk is érezzük, hogy odakint külföldön nem jó propaganda az országnak az, ha ismert labdarúgói nepperekkel tárgyalnak, kurrens áruk tömegét hozzák át a határon. Nem kellene ezt nekünk csinálni, ha idehaza megfelelő mértékben megkapnánk a juttatásunkat.« Farkas letorkolt. »Nem téma ez – mondta. – Mi nem tudjuk hivatalos pénzzel megfizetni magukat. Ütközne az elveinkkel. Amíg mi itt vagyunk, addig maguk csak csinálják így tovább.« Nem mondta, de benne volt a hangsúlyában: »amíg eredmények vannak«, addig hozzuk csak be azokat az árukat.” És bizony, máig sokan találgatják, miért épp Grosicsot pécézte ki a hatalom. Benne lehetett az is, hogy ő volt a legvallásosabb (hiszen korábban papnak készült, a legendássá vált fekete mezt, a Fekete Párduc becenév ihletőjét is azért viselte, hogy a reverendára emlékeztesse), ő volt az, aki mindig bátran kiállt az elvei mellett – de ő volt az is, aki néhány hónappal korábban az elbukott berni vb-döntőben a gólokat kapta. Talán nála vált élessé a fenyegetettség: „amíg eredmény van”, addig lehet seftelni.
Vajon mit ír? Az ÁVH nyilván erre is kíváncsi volt…
1955 januárjában törik meg a csendet, Grosics Gyulának, a Magyar Népköztársaság őrnagyának egyenruhában jelentkeznie kell a tisztiházban kihallgatásra. A kommunista hadsereg legmagasabb beosztású vezetői, Bata István honvédelmi miniszter és Nógrádi Sándor, a Néphadsereg politikai főcsoportvezetője hallgatja ki. Hangulatkeltő kezdésként közlik vele: amit a vád szerint csinált, azért más már börtönben lenne, vagy fel lenne akasztva. Amikor pedig az ájulás határán lévő Grosics megkérdi, mi a vád, a miniszter válasza: „Nem tudja, mi a vád maga ellen? Akkor én megmondom. Kémkedés, amely kimeríti a hazaárulás fogalmát.”
Kémkedés, hazaárulás. Sejthetjük, hogy a Rákosi-rendszerben ennél jóval kisebb vétségekért is adtak munkát a hóhérnak. A közkedvelt kapust azonban egyelőre csak kihallgatják, maradhat a honvédség állományában, rendfokozatát is megtarthatja. Még ebben a hónapban behívatják azonban az Országos Testnevelési és Sporthivatalba (OTSH), ahol tárgyalást tartottak az ügyében, és egy évre mindennemű sporttevékenységtől eltiltják. Az indoklást itt sem fejtik ki különösebben, a megfogalmazás szerint „sportemberhez méltatlan magatartást tanúsított, visszaélt azzal a megtiszteltetéssel, amelyet a válogatott sportolók részére előlegeznek”. Ezt már az újságok is megírhatták, nem kellett tovább sérülésnek álcázni a dolgot, de maga az érintett sem tudhatta továbbra sem, mit is követett el.
Támasz nélkül nehéz
Legközelebb az államvédelmi hatóság, az ÁVH rettegett épületébe idézték be, ahol olyasmikről kérdezgették, hogy Párizsban, a Louvre-ban milyen festményeket nézegetett a legszívesebben, milyennek látta a Vatikánt, kivel találkozott Bécsben a Mariahilfer Strassén.
1955 márciusában jött el érte a lefüggönyözött, fekete kocsi, amely a Fő utcába vitte, kémtárgyalásra. Szembesítik 10-12 emberrel, el kell mondania, melyikükkel mikor, hol találkozott. Senki sem rémlik neki, nem is mond semmit, és ekkor kezd gyanakodni arra, talán nem is vádlott, hátha csak tanú ő ebben az ügyben. Néhány héttel később ismét eljönnek érte, elviszik ugyanoda, de megint nem ismer fel senkit. És valóban tanúként használják a továbbiakban, semmilyen váddal nem illetik, jogilag szabad, a sporttól való eltiltása mégis érvényben marad. 1955. november 10-én, amikor közlik vele, hogy beszüntették ellene az eljárást, és az ügyét lezárták, még mindig nem tudja, milyen ügyet zártak le. A Belügyminisztérium államvédelmi főcsoportvezetője csak annyit közöl vele: a játékengedély visszaadása nem az ő hatáskörük, nem tehet semmit. Az egyéves eltiltás érvényben is marad, de a Honvédba nincs visszaút, se a fővárosba, ahol továbbra is persona non grata, végül a Tatabánya kapujában lel menedékre. A válogatottba azonban újabb egy évig nem meri senki visszahívni, csak 1956 szeptemberében, a jugoszlávok ellen viselheti újra a címeres mezt. Két kárba veszett év, és a két évben elmaradt mérkőzések, amelyek a százszoros válogatottsághoz kellettek volna, így 86 válogatott meccse a háta mögött vonult vissza 1962-ben.
Amitől egy ország rettegett: a nagy fekete autó
Grosicsot elmondása szerint a ’80-as évek elején a Rákóczi úton sétálva leszólította egy férfi, akit először csak egy rajongójának, szurkolójának hitt, de aztán a férfi elmondta: annak idején ő volt a vallatótisztje. Elmondta továbbá, mennyire emlékezetes számára, hogy annak idején Grosics azon kevesek közé tartozott, akik az ÁVH épületében nem törtek meg, nem árultak be másokat, kitartottak az állításuk mellett. Örül, hogy a kapus ép bőrrel megúszta a dolgot, mert mint mondja, ő parancsot teljesített, és nem sokon múlott, hogy nem egészen más volt a parancs. Még a telefonszámát is megadta, hogy bár már az élet teljesen más területén dolgozik, hátha szüksége lehet valamire…
1985-ben aztán az egykori kapus és Bocsák Miklós újságíró, az akkor kissé renitens lapnak számító Magyar Ifjúság szerkesztője felvette egymással a kapcsolatot egy Grosicsról szóló könyv kiadása céljából, és A Grosics-villa titka címmel 1986-ban megjelent mű egyik legizgalmasabb része éppen az, hogy az újságíró ezen a telefonszámon felkereste az egykori vallatótisztet, ugyan, árulja már el, mi volt anno Grosics vétke. Ő pedig el is árulta. Nos: két bőrönd hajszálrugó… Amit a kapus egyszer átcsempészett a határon. Grosics nem akar hinni a fülének. Hát ezért hurcolták meg? Ezért volt a száműzetés, ezért vesztegetett el értékes éveket? Két bőrönd hajszálrugó. És a kémkedés vádja csak a fenyegetést szolgálta! A csempészést olvasták a fejükre, amire korábban épp a hatalom biztatta a válogatott játékosokat. Elbukták a vb-döntőt, megváltozott a közhangulat. A kedvencekből másfél óra alatt hazaárulók lettek. De miért éppen Grosics? „Ilyenkor az szokott lenni, hogy kiszúrnak egy-két tagot, példát statuálnak. Az ilyesmi mindig a pillanatnyi helyzetből adódik. Talán a vámosoknál éppen ők voltak az antipatikusak, ők adták a legkevesebbet…” – ad magyarázatot Bocsák említett könyvében Barcs Sándor, az MLSZ egykori elnöke.
Már csak azt nem fogjuk soha megtudni, hogy ezeknek a meghurcolással teli éveknek a gyötrődései mekkora szerepet játszottak abban, hogy 1958-ban és 1962-ben is többek között Grosics sorsdöntő hibái miatt kellett idő előtt hazautaznia a válogatottnak a világbajnokságról.
Grosics Gyula írásos vizsgálati anyagaiból kiderül, talán nem véletlenül nézték kémnek, a híresen jóképű kapust esetleg összekeverték a 007-esel, akinek alakját épp a 6:3 évében, 1953-ban alkotta meg Ian Fleming író. Idézetek a vizsgálati anyagból.
Dr. No
„És amikor, Rákosi Mátyás nevét hallva, mindannyian, elragadtatásunkat kifejezni akarván, teljesen spontán módon, negyedszer pattantunk fel, hogy vastapsban törjünk ki, s éljenezzük nagy vezetőnket, akkor… Akkor Grosics Gyula, még most is elborzadok, kérem… Ülve maradt! Ülve maradt, és alig-alig valamicskét tapsolt, tenyere összeütésének véleményem szerint nem is volt hangja.”
A Vatikánból szeretettel
„Grosics Gyula őrnaggyal, a magyar válogatott jelenleg vizsgálat alatt álló kapusával kapcsolatban kötelességemnek érzem bejelenteni azt az esetet, amely a Vatikánban, az Sz. Péterről elnevezett épületben játszódott le (…) A csapat egyik kísérője – akiről el kell mondanom, hogy igen derék, becsületes, kipróbált társunk – tett egy megjegyzést: milyen remek fedett futballpályát lehetne ebből a bazilikából csinálni! Erre a rendkívül szellemes megjegyzésre, amely alkalmas lehetett volna arra, hogy a játékosokban a mérkőzés okozta feszültséget, görcsösséget enyhítse, Grosics Gyula magából kikelve reagált. Feldúlt arccal, az ő – most már, sajnos, azt kell mondanom, megszokott fellengzős – stílusában kijelentette: a csapat nevében kikéri ezt a hangot.”
A kém, aki szeretett engem
„A beszéd felolvasása közben azonban Grosics Gyula egyszer csak elhallgatott, majd egy teljes oldalt kihagyott, átlapozott. Csak magunk között mondom, hogy ezen az oldalon a láncos és a kutya jelzőkkel kellett volna megbélyegeznie Titót, akinek életéből azóta sok pozitív vonásra is fény derült. De itt nem a konkrét eset, hanem a jelenség a fontos: Grosics Gyula önállóskodott!”
A holnap markában
„Azon a napon nagy és nemes, felelősségteljes feladat várt válogatott labdarúgóinkra! Békekölcsönjegyzésen jó példával kellett elöl járniuk, átérezve, tudva azt, milyen fontossággal bír, hogy ők, az egész ország által ismert és megbecsült híres sportolóink milyen részt vállalnak az ország építéséből! A lista élén Grosics Gyula állt, talán felesleges hangsúlyoznom, milyen jelentősége volt annak, hogy elsőként ki és mennyit jegyez. Eljött a pillanat. Grosics Gyula kilépett – a vezetők a díszemelvényről árgus szemmel figyeltek –, és ő, szinte arcul csapva a népet, arcul csapva mindannyiunkat – mindössze ezerötszáz forintot jegyzett.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. szeptemberi lapszámában.)
