Grafika: P. Szathmáry István
A csehszlovákok elleni, 1969. december 3-i marseille-i vereséget a mai napig a magyar futball Mohácsaként tartjuk számon – noha azóta volt már nekünk (ennél a terminológiánál maradva) a futballpályán Isonzónk, Trianonunk és Don-kanyarunk is. De amíg az irapuatói 0–6-ot, a jugoszlávok elleni 1–12-t vagy legutóbbi „élményként” az amszterdami nyolcast már leginkább csak úgy érzékeljük, mint egy-egy újabb rúgást a döglött oroszlánba, addig Marseille az első tőrdöfés semmihez sem hasonlítható fájdalmával hasít belénk.
Ezt a meccset tartják a legtöbben a vízválasztónak a dicső idők és a hanyatlás között, vélhetően ezen összecsapás után esküdtek meg a legtöbben, hogy soha többé nem néznek magyar futballt – merthogy ez a vereség azt jelentette, hogy az 1970-es mexikói világbajnokság lett az első, amelyre nem jutott ki a magyar válogatott, holott benevezett. Ilyet korábban elképzelni sem lehetett. Nemzeti csapatunk az írekkel, a dánokkal és a csehszlovákokkal került egy selejtezőcsoportba, és miután ugyanannyi pontot (9) gyűjtött, mint akkori északi szomszédunk, semleges helyszínen, Marseille-ben egy mindent eldöntő mérkőzésre került sor, amelyet a Szentmihályi – Kelemen, Mészöly, Noskó, Ihász – Halmosi, Göröcs (Kocsis L.) – Fazekas, Bene, Farkas (Puskás L.), Zámbó összeállításban, gyatra játékkal 4:1-re veszítettünk el (ekkor hangzott el Mészöly Kálmántól a „Jöjjenek a fiatalok, a mi időnk lejárt…” kezdetű sóhajtás, valamint ekkor lett szállóige Szepesi György kommentálásából a „Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!” vészjósló felkiáltás).
Pedig Marseille-hez olyan út vezetett, amelyen többször is elkerülhettük volna a kátyúkat. A válogatott úgy utazott el a dániai selejtezőre (3:2-re nyerték meg a meccset a dánok), hogy az Újpesti Dózsa játékosai, akikre a válogatott épült, a reggel hatkor esedékes repülőút előtt hajnali kettőkor kerültek ágyba a Newcastle elleni VVK-döntő után, vagy ha nem engedjük ki a kezünkből 3:1-es előnyből a prágai meccset a csehszlovákok ellen (3:3 a vége), nem is lett volna szükség pótselejtezőre. A Marseille-hez vezető tragédia első felvonása azonban nem Koppenhágában vagy Prágában íródott, hanem Lipcsében.
A bűnbakok: irány Marseille!
Sós Károly jobbján Csanádi Árpád
Sós Károly távozik a süllyedő hajóról
1967 októberében ugyanis az akkor még Illovszky Rudolf szövetségi kapitány által irányított magyar válogatott ott játszott teljesen tét nélküli Eb-selejtezőt az NDK ellen (addigra nemzeti együttesünk már megnyerte a csoportját, és a kontinensről elsőként jutott ki be az Európa-bajnokság negyeddöntőjébe), és szenvedett 1:0-s vereséget. Az egyetlen tétje az volt a találkozónak, hogy ha nyertünk volna, 1959 és 1964 után ismét az első helyen zártuk volna a France Football hagyományos, év végén kiadott európai rangsorát. Ez azonban elmaradt, és emiatt az OTSH elnökhelyettese, dr. Csanádi Árpád a fejébe vette, hogy Illovszky helyett az ezen a meccsen minket legyőző NDK magyar szövetségi kapitányát, Sós Károlyt lenne jó kinevezni a posztra.
Csanádi nem élt a hatalmával, és nem menesztette a vereség után Illovszkyt, viszont elhintette ebbéli szándékát, és miután ez Illovszky fülébe jutott, a kapitány sértődötten lemondott. Jöhetett tehát Sós, az ekkor már csaknem nyolc éve az NDK-ban élő magyar kapitány nem is akarta elvállalni a felkérést, hiszen ő is tisztában volt vele, hogy ennyi év távlatából már nem ismeri jól a magyar futballközeget, ám miután Illovszkyt a sűrű bocsánatkérések ellenére sem sikerült rábeszélni a folytatásra, hivatalosan hazarendelték Sóst, aki kénytelen volt elfogadni a kapitányi tisztet.
Munkájához hasonló módon látott hozzá, mint nemrégiben Pintér Attila: elsőként vér- és dacszövetséget kötött az élvonalbeli edzőkkel, azt kérve tőlük, hogy segítsék a munkáját, és még azt is meghagyta a trénereknek, melyik válogatott futballistát milyen poszton szerepeltessék a klubban annak érdekében, hogy a válogatott javát szolgálják. Tette ezt mindaddig, míg Hegyi Gyula, az akkori MLSZ-elnök azt nem mondta neki: „Nagy marha maga, fiam! Nézze, a Baróti már volt szövetségi kapitány, Lakat még nem volt, de minden erejével az szeretne lenni, az Illovszky most volt, akkor miért lenne partner? Hát maga elhiszi, amit mondanak?” Sós Károlynak nem is sikerül gyorsan visszarázódnia a honi futballközegre, és az akkori játékosai máig keserű-bús örömmel mesélik azokat az anekdotákat az ötvenes években még nagy tekintélynek örvendő edzőről, miszerint még saját játékosait sem ismerte meg. Mészölyt hol Lórántnak, hol Pixinek (vagyis Solymosi becenevén) hívta, Göröcs Jánost, „Titit” tévedésből Tichynek szólította, Vinkovics Lajos gyúrót pedig Sinkovicsnak. Az egyik alkalommal a taktikai táblára 10 helyett 12 játékost helyezett fel, mire Mészöly megjegyezte: „létszámfölényben könnyű lesz…”
A hasmenéses Hegyi Gyula
Sós nem tudta erős kézzel összefogni a társaságot, a fegyelem rövidesen fellazult, és a súlyos gondokat már jelezte, hogy az Eb-negyeddöntőben a szovjetek ellen 2:0-s hazai győzelem után 3:0-ra kikaptunk a visszavágón, és búcsúzni kényszerültünk. Ennek a kiesésnek a kapcsán ezt mondta Sós Károly egy későbbi interjúban, L. Réti Anna Miért veszítettünk? című könyvében: „1968-ban kerültem a szövetségi kapitányi tisztségbe, négy hónap múltán, a két szovjet–magyar Eb-mérkőzés tanulságait levonva már láttam, hogy micsoda darázsfészekbe is csöppentem. Ekkor ezt írtam a naplómba: nincs a válogatottnak ereje, nincs kondíciója, a kemény összecsapásokban alulmaradnak (…) A vb-selejtezőnek mégis úgy vágtam neki, hogy sikerülni fog! De a harmadik mérkőzés a csehszlovákokkal? Hát annak a sikerében már nem nagyon hittem. Most olyasmit árultam el, amit még utólag sem szabadna egy edzőnek, kapitánynak mondania. A kapitány hivatalból optimista. Hát hivatalból optimista is voltam. De belül már éreztem, hogy ez a társaság már nem tud nyerni…” Ide jutott hát rövid idő alatt az a magyar futball, amely az előző két olimpiát, az 1964-es és 1968-as tornát is megnyerte, az 1964-es Európa-bajnokságon pedig bronzérmes lett. Márpedig hit nélkül, ugye, nem megy.
És ilyenkor már a világ is összeesküszik a hitetlen csapat ellen. Rossz jelnek lehetett tekinteni, hogy a sorsdöntő mérkőzésre induló válogatott játékosainak hosszú időn át ott kellett toporogniuk előbb a marseille-i szálloda halljában, majd fenn a buszon, várni kellett ugyanis valakire. Nevezetesen az MLSZ elnökére, Hegyi Gyulára, akinek gyomorrontás miatti hasmenése volt. Amikor pedig végre elindulhatott a busz a Velodrome-ba, olyan dugóba keveredett, és ezáltal az idő annyira elszaladt, hogy a játékosoknak a buszban kellett átöltözniük, és még bemelegíteni sem tudtak rendesen.
A dolgok mögött a magyar futballban is érdemes mindig a pénzt keresni, így a premizálási rendszert is rövidesen kritika érte. Ám érdekes módon nem kevésnek találták az MLSZ által felajánlott jutalékot, hanem épp ellenkezőleg: túl soknak. Mészöly Kálmán arra panaszkodott a meccs után, hogy bénítóan hatott rá a hatalmas prémium (információnk szerint 60 ezer forint, akkoriban egy csúcskategóriás autó ára), Göröcs János pedig azt mondta: „Kevesebb, lehet, többet ért volna (…) Az ember, ha magára húzza a válogatott mezt, nem csak a pénzre gondol. Na, szóval jó dolog a Himnuszt hallgatni. Amikor azonban fekszik a szobában, nézi a plafont, s arra gondol, hogy is néz ki a másik, akivel majd dolga lesz a pályán, aki ugyanúgy fekszik, meg ugyanarról gondolkodik, mint ő, na látja, olyankor beugrik a pénz. S az akkor olyan sok volt, hogy ha rágondoltunk, hogy elveszíthetjük…”
Adamec szerezte szabadrúgásból a harmadik csehszlovák gólt Marseille-ben
A Dózsa–Newcastle VVK-döntő után néhány órával máris indult a lila-fehérekre épülő válogatott Dániába – kikapni
Aztán téma lett a magyar futball általános morális állapota, az egyre gyakoribb bundameccsek, amelyekről mind szélesebb nyilvánosság előtt beszéltek a futballisták, másrészt nagycsapataink egymással való, lehetetlen és ellenséges viszonya. A kor három nagyágyúja, a
Dózsa, a Vasas és a Fradi egymás közötti heves rivalizálása mérgezően hatott a válogatottra is.
No, és persze a sajtó is előkerült mint szokásos bűnbak. „Fokozták a zavart a csapat felkészítésével, szereplésével kapcsolatos ellentétek, s azok a sajtóhangok, amelyek napvilágot láttak – magyarázkodott Sós Károly. – Az írek elleni győzelem, amely vereséggel ért fel, s a dánok elleni mérkőzés bírálatai, bár hangsúlyozom, jogosak voltak, időzítésük nem volt szerencsés. Csak fokozták a fejekben levő zűrzavart. Már akkor leírtam jelentésemben: hibás és nem helyes az a légkör, ami játékosok és az újságírók között van. A tények reális feltárásának időpontja nem volt szerencsés, különösen egy-két játékos esetében, pontosan akkor, amikor éppen a lelki feltöltődésnek kellett volna bekövetkeznie.”
Olyan szempontból viszont nem maradt következmények nélkül a vereség, hogy az MLSZ ezt követően állította fel az úgynevezett követelményrendszert, amelyben meghatározta a profi játékosok számára az edzési és fizikai állóképességi minimumokat. Más kérdés, hogy a Marseille óta eltelt 45 évben futballunk fokozatosan és biztosan süllyedt mind mélyebbre és mélyebbre.
És amikor minden játékos elismerte vétkét, és többen bejelentették visszavonulásukat, nos, végül senki sem ment nyugdíjba, nyilván meggyőzték magukat, hogy az élet megy tovább Marseille után is. Egyedül Sós Károly vette a kalapját. Igaz, mindenki jobban járt volna, ha ő már évekkel korábban megteszi ezt.
Veszprémi Linda
Sós helyett Lakatnak járt volna a poszt?
Szokásunk szerint ezúttal is megszólaltattuk azokat, akik mindenkinél többet tudhatnak az esetről. Mint látható, nem mindenki örült a múltidézésnek…
Mészöly Kálmán: „Felháborító, hogy mindig ezekkel a negatív dolgokkal jöttök, most már komolyan mondom, hogy ezt egyszerűen nem lehet bírni idegileg! Miért nem arról írtok inkább, hogy a Gézáék milyen szép győzelmet értek el a törökök ellen (a fia, Mészöly Géza szövetségi edző által vezetett U19-es válogatott felkészülési meccsen aratott 5–2-es győzelmére utal, amelyet április 23-án játszottak a felcsúti Pancho Arénában – a szerk.), a jó dolgokat kellene meglátni, a fényt, a pozitívumokat! Hetvenhárom éves vagyok, ha az kell a cikkhez és az újság eladásához, hogy egy Mészöly mondja ki, hogy a Sós hülye volt és elb…tt mindent, hát én ebben nem vagyok partner, erről én már nem akarok beszélni. Ezekkel az ezeréves dolgokkal nem kellene már foglalkozni, előre kell tekinteni.”
Göröcs János, az akkori csapatkapitány:
„Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, hogy felesleges volt az az edzőváltás Illovszky és Sós között, Rudi bácsival talán csak egy meccset veszítettünk el, a Csanádi Árpi mégis erőltette ezt. Sós Károly hosszú évek óta nem élt Magyarországon, nem is ismerte a játékosokat, mások súgására állította össze a csapatot, nem is minden válogatott játékosról tudta, hogy kicsoda. Az egyik meccs előtt kimentek kettesben a Csanádival, néhány perc múlva visszajöttek, majd közölték, hogy négyezer forint helyett ötezer lesz a prémium, ha nyerünk, ez volt a taktikai értekezlet. Csehszlovákia ellen idegenben három egyre vezettünk a szünetben, és elkövette azt az óriási hibát, hogy lecserélte a szünetben Mészölyt, aki pedig remekül játszott. Vagyis csak lecserélte volna, mert amikor láttam, hogy a félidőben már zuhanyozik, csapatkapitányként mondtam a kapitánynak, hogy ilyet nem tehet, és engedje vissza a pályára Kálmánt. Így is történt, aztán a második félidő elején, pár perccel a kezdés után cserélte le, amikor már nem járhattam közbe az érdekében. Ha ott nem engedjük ki a győzelmet, Marseille-re sohasem került volna sor.”
Lakat T. Károly: „Nagyon nehéz nekem erről a kérdésről úgy beszélni, hogy ne érjen az elfogultság vádja, de ha nem lenne meglehetősen erős kötődésem az érintetthez, „eskü alatt” is ugyanezt mondanám… Ha már 1966-ban Baróti Lajos lemondott, 1967-ben pedig Rudi bácsi érezte úgy, hogy nagyon megbántották, és mennie kell, a csillagok akkori állása szerint – mondhatni vetélytárs nélkül – dr. Lakat Károlynak járt volna a szövetségi kapitányi poszt. Akkor éppen egy utcahosszal megnyert bajnoki aranyérem után volt a Fradival, a csapatának több mint a fele játszott a válogatottban, volt egy aranylabdás játékosa, a más klubban szereplők döntő többségét pedig még a tokiói olimpiáról jól ismerte. Ereje, tudása, lendülete teljében volt, meggyőződésem, ha ő a kapitány, nem jutunk el Marseille-ig! A politikusok másként gondolták…”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. júniusi számában.)
