Szöveg L. Pap István
A 16 csapatos 1974-es világbajnokság előtt nem állt megoldhatatlan feladat előtt labdarúgásunk. Eleve az első kalapból sorsoltak minket végül Ausztria, Svédország és Málta mellé. A győztes utazhatott 1974 nyarán Nyugat-Németországba.
A képlet az utolsó csoportmeccs előtt egyszerű volt: ha a Népstadionban legyőzzük a svédeket, megyünk a vb-re, ha nem, nem. A sorsdöntő selejtezőn a magyar futballt 1969 óta uraló Újpesti Dózsa mindössze három játékossal képviselte magát – közülük is az újonc Tóth András volt az egyik –, Illovszky Rudolf kapitány pedig szinte patikamérlegen osztotta el a lilák mellett a Fradi, a Honvéd és a Vasas képviselői között a kezdő tizenegy helyeit.
De a kapuba életében először (és utoljára) 29 évesen beállított Bicskei Bertalan még véletlenül sem képviselte a rutint, a vasasos Török Péter 22, Tóth és Kozma Mihály 23, az egyedüli kakukktojásként a fővárosiak közé bekerülő, már olimpiai ezüstérmes fehérvári Kovács József 24, Vidáts Csaba és Bálint László mindössze 25 éves volt. Igazából csak a Szűcs Lajos, Juhász István, Bene Ferenc, Zámbó Sándor tengely edződött nagyobb csatákban, vb-n egyedül Bene járt, és a pályára lépő 13 játékosból senki sem töltötte még be a 29-et sem.
A svéd, osztrák, magyar trióból, ugyebár, egy juthatott el az NSZK-ban rendezett világbajnokságra, a csoport negyedik tagját, Máltát mindenki simán megverte, csak sajnos mi a legkevésbé simán (2–0, 3–0, miközben a svédek például otthon 7–0-ra), és ennek a végén lett jelentősége. Hiába játszottunk ugyanis Stockholmban 0–0-t és Bécsben 2–2-t, ha idehaza előbb Ausztriát (2–2), majd a svédeket sem sikerült legyőznünk, és mivel a két rivális oda-vissza legyőzte a másikat, ez a kétpontos győzelmek idején is csak pontegyenlőséghez és gólkülönbség-számolgatáshoz volt elég. De a vb-kvalifikációhoz sajnos nem. Illovszky válogatottja úgy készült 1973 júniusában a Svédország elleni záró meccsre, hogy ha nyer, ott lesz a világbajnokságon, döntetlennél viszont gyakorlatilag biztosan nem (ebben az esetben egy vékony szalmaszálat még a máltaiak jelentettek, de akkortájt elképzelhetetlen volt, hogy a kicsik nagyokat verjenek – Vallettában utóbb nyertek is 2–1-re a svédek).
Kozma Mihály gyors gólját a Feyenoorddal 1970-ben BEK-győztes Ove Kindvall még a szünet előtt kiegyenlítette, az 55. percben pedig már igazán nagy bajban volt a válogatott, hiszen Roland Sandberg is betalált. A fordításra 80 ezer tomboló néző előtt még volt energia: előbb a balhátvéd Vidáts Csaba, majd a 71. percben Zámbó Sándor is eredményes volt, húsz percre állt a csapat a nyugatnémet túrától, ám elérkezett az elátkozott 76. perc: „Grahn hozta fel a labdát a jobb oldalon, mintaszerűen adott be, és a bal oldalon jól érkező Edström öt méterről a bal sarokba fejelt. Három három.” (Sovány vigasz, de a már 31 éves, 1973 nyarán a PSV-be szerződő Edström a vb-n a nyolc közé jutó, a FIFA számítása szerint az ötödik helyen végző svédek színeiben négy gólt is szerzett, ezzel két világsztárral, Gerd Müllerrel és Johnny Reppel holtversenyben negyedik lett a góllövőlistán.)
„Nagy iramú, érdekes és változatos mérkőzést tombolt végig a lelkesen és megállás nélkül bennünket buzdító magyar szurkolótábor – próbálta a drukkereknek tett gesztussal a kudarc után menteni a menthetőt Illovszky kapitány, aki posztján 1974 nyaráig húzta, de a következő Eb selejtezőinek már Moór Edével a kispadján vágott neki a magyar válogatott. – A csapat valamennyi tagja, különösen a második játékrészben, mindent megtett a győzelemért. A három kettes vezetésnél úgy éreztem, hogy a kezünkben van a vébérepülőjegy… Ám egy pillanatnyi kihagyás elég volt ahhoz, hogy kiessünk! Sajnos búcsút kell mondanunk a vébédöntőnek, noha a selejtezők során egyetlen vereséget sem szenvedtünk.”
„Életem mérkőzése volt ez a kilencven perc – mondta boldog vb-résztvevőként Sven Gunnar Larsson, a svédek egyébként közepes képességű, de ezen a kora estén ihletetten védő kapusa. – Nem emlékszem rá, hogy pályafutásom során valaha is védtem volna ilyen labdákat. Ezt mondhatom, hiszen valósággal »transzban« voltam. Nem is emlékszem a helyzetekre, a mérkőzés alakulására.”
„NEGYEDÓRÁVAL A BEFEJEZÉS ELŐTT, 3–2-ES VEZETÉSNÉL, MIT KERESETT ÚJRA ÉS ÚJRA AZ ELŐRETOLT CSATÁROK KÖZÖTT VIDÁTS?”
A Népsportban a tekintélyes Borbély Pál „Mindenekelőtt a szemléleten kell változtatni” című dörgedelmes írásában fektette ki a válogatottat. „És végül az a harmadik gól. Negyedórával a befejezés előtt, három kettes vezetésnél, mit keresett újra és újra az előretolt csatárok között Vidáts? És ha már őt elragadta a harci tűz, miért nem figyelmeztette valaki a csapatból az alapvető kötelességére? Illovszky külön a szájába rágta, hogy Edströmre nagyon vigyázzon! De ha már a megelőzésről lemaradtak a hibák halmozódása miatt, miért nézte közeli szemlélőként az a három magyar védő a magas, hosszú ívben szálló labdát, amikor nyilvánvaló volt, hogy az egyedül és kizárólag Edströmhöz van címezve, és a nyurga gólkirály úgy is indult rá, mint aki tudja: most ő következik? Van-e egyszerűbb feladat ilyenkor, mint a kapu elé helyezkedő két csatár lefogása, zavarása?” És a folytatás sem vígjátékba illő: „Ha Vidáts ott van, ha Bicskei nem mozdul el… Fejfájdító feltételezések ezek. Az ember nem tudja önmagát megnyugtató módon még elmarasztalni sem a mieinket, hiszen a mérkőzés bizonyos szakaszaitól eltekintve, régen játszottak ilyen jól, sőt magukkal ragadóan. És mégis – milyen sokat jelentett volna, ha három kettő után legalább úgy vigyáznak a kapujukra, mint a svédek tették három három után.”
Nem vigyáztak. És ha 1969-ben Marseille megroppantotta a világszínvonalú magyar futballba vetett hitet, amit az 1972-es Eb negyedik helye csak időlegesen tudott összetákolni, a svédek elleni vereség végérvényesen megágyazott a nihilnek. A skandinávok vb-csoportjukban 0–0-t játszottak Bulgáriával és a későbbi ezüstérmes hollandokkal, majd 3–0-ra leverték Uruguayt, amivel simán bejutottak a nyolc közé, a középdöntőbe, ahol megszorongatták a lengyeleket és az NSZK-t is, nagy világbajnokságot tudhattak a hátuk mögött.
„Az átigazolások ésszerűsítése, a játékosok szerződése, hovatartozása, a klubok anyagi érdekeltsége, a bajnoki évad szilárdsága, a nemzetközi program középszerűsége hosszú-hosszú évek óta mind megannyi megoldatlan kérdés” – emelte fel idehaza a mutatóujját a Népszabadság rovatvezetője, Lukács László, mintha nem épp a ’73-ra már megkövült rendszer lett volna az, amely a citált problémák megoldását lehetetlenné tette. A témaérzékeny, minden fórumon támogatott Végh Antal pedig elkezdte papírra vetni a „Miért beteg a magyar futball?” kezdő sorait…
Magyarország–Svédország 3–3 (1–1)
1973. június 13., világbajnoki selejtező
Budapest, Népstadion, 80 000 néző. V: Lo Bello (olasz)
MAGYARORSZÁG: Bicskei – Török, Kovács J., Szűcs, Vidáts – Juhász I., Bálint, Tóth A. (Kocsis L., 46.) – Kozma (Szőke, 46.), Bene, Zámbó. Szöv. kap.: Illovszky Rudolf
SVÉDORSZÁG: Larsson – Olsson I, Olsson II, Nordqvist, Grip – Grahn, Kindvall, Tapper – Magnusson (Torstensson, 46.), Sandberg, Edström (Andersson, 80.). Szöv. kap.: Georg Ericsson
G: Kozma (9.), Vidáts (59.), Zámbó (71.), ill. Kindvall (37.), Sandberg (55.), Edström (76.)
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. augusztusi számában.)
