Ölt, mert ölnie kellett: bozótháborúból Liverpoolba

Interjú Leo Moynihan Illusztráció Gavin McBain

„EMLÉKSZEM, HOGY MÁR AZ ELSŐ NAPON MEG KELLETT ÖLNÖM VALAKIT. NEM AKARTAM KATONA LENNI. LABDARÚGÓ VOLTAM. DE NEM VOLT MÁS VÁLASZTÁSOM”

Vagy te, vagy ők. A bokrokon keresztül kúszva vadászol az ellenségre. Alkonyat van. A lemenő nap keresztülsüt a végtelen akácoson és a magas füvön. És akkor meglátod. Egy szempár éppen rád szegeződik. Neked kell elsőként cselekedned. Ha túl akarod élni, neked kell előbb lépni.

Vagy te, vagy ők. Fiatal focista vagy egy távoli országból. A többszörös BEK-győztes csapat egyik legjobbja. Hierarchia van. A nagy öregek próbára tennének. Neked kell elsőként cselekedned. Ha túl akarod élni, neked kell előbb lépned.

Ezerkilencszáznyolcvanegy márciusában érkeztem a Liverpoolhoz. Néhány héttel később megvertük a Real Madridot Párizsban, és megnyertük a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. A csapat azonban a nagy múltú, sokat látott játékosokkal letűnőfélben volt. Tényleg nagyszerű futballisták voltak, de Bob Paisley (a legendás menedzser – a szerk.) tudta: sokan elhasználódtak.

Az első meccsemet Stevie Heighway tiszteletére ajánlottam az Anfielden. Jimmy Case, Ray Kennedy, David Johnson és persze maga Stevie is játszott, de hamarosan mindnyájan távoztak. Bob össze akart gründolni egy fiatalabb együttest. Így állt a Liverpool szénája: a korábban vásárolt labdarúgóknak, akik időt kaptak, hogy a második csapatban fejlődjenek, most színre kellett lépniük.

Nem volt sok időm beilleszkedni. Ray Clemence – szerintem minden idők legjobb kapusa – 1981 nyarán a harmadik BEK-győzelme után úgy döntött, hogy nem vállal több kihívást a Liverpoollal. Bár Steve Ogrizovic is a csapat tagja volt, Bob mégis nekem szánta az egyes számú mezt. Egyik pillanatról a másikra a középpontban találtam magam.

Mellettem ott volt még Steve Nicol, Craig Johnston, Ronnie Whelan, Ian Rush és Sammy Lee: mindannyian fiatal, nagyratörő játékosok, akik bizonyítani akartak a nagy öregek előtt, ők viszont előszeretettel gúnyolódtak rajtunk. Egy pillanatra sem álltak le.

Bármi beindíthatta a lavinát az edzéseken: egy új cipő, új frizura, új póló, és már hallottad is a megjegyzéseket. Sokan szenvedtek ettől. Tudtam, hogy a srácok egy része utál ott lenni. Amikor felmentek a pályára, rögtön szorongani kezdtek. A legdurvább társaságot Skót Maffiának neveztük. Kenny Dalglish, Graeme Souness és Alan Hansen nagyszerű játékosok voltak, de komolyan mondom, megállás nélkül csesztettek minket. Rushie és Ronnie is sokat kaptak. Egyszer mondtam nekik, hogy ne legyenek betojva, vágjanak vissza. Muszáj volt, különben megnyomorítottak volna.

Korábban láttam megnyomorított embereket. Láttam őket, amikor a háborúba indultak, és láttam őket hazatérni. A látottak és átéltek túl nagy hatással voltak rájuk. Rengetegen lettek alkoholisták, drogosok, vagy megölték magukat. Nem beszéltünk az élményeinkről. Egyszerűen elvittek minket harcolni, aztán ha túléltük, magunknak kellett mindent feldolgoznunk.

Nem akartam katona lenni. Gyerekkorom óta a sport volt a szenvedélyem, én csak focizni akartam. Ifiként egy rodéziai fehér csapatban játszottam, de aztán egy főként feketékből álló klubhoz, a Matabeleland Highlandershez kerültem, ahol a csapat hőse varázsló orvos volt. Meccsek előtt ki kellett mennünk a kertbe. Egy leopárdbőrbe öltözött, tollakkal, övekkel és szíjakkal ékesített ember jött ki a házból. Mi, játékosok levetkőzve körbe álltunk, és az orvosvarázsló, akinek az egyik kezében egy vödör víz és tehéntrágya, a másikban pedig egy kecske farka volt, meghintett minket a vödör tartalmával. Ezután felöltöztünk, és mentünk a meccsre. Ha nyertünk, mindenki a varázslót dicsőítette. Ha veszítettünk, teljesen eltűnt, és a szurkolók haragja ránk áradt.

A következő csapatomnál összevesztem az edzővel, majd úgy döntöttem, Dél-Afrikába utazom, ahol annak ellenére is játszhattam volna, hogy Rodéziában (a mai Zimbabwe – a szerk.) szerződésem volt. Végül mégsem mentem. Anyám, aki nagyon erőskezű volt, tudta, hogy hamarosan sor kerül a kötelező katonai szolgálatomra, így leparancsolt a közeli barakkba, hogy derítsem ki, pontosan mikor kell mennem.

Azt mondták, hat hónap múlva, mire azt válaszoltam, hogy én akkor már Durbanban fogok szörfözni. Erre pofon vágtak, és közölték, hogy holnap reggel bevonulok, az anyám pedig azonnal aláírta a papírokat. Akkor és ott katona lett belőlem. Anyám úgy gondolta, jobb minél hamarabb túllennem a dolgon. Igaza volt, én pedig gyorsan megtanultam, mi a feladatom. Hat hétig tartott a kiképzésünk, de aztán fél éven át minden hétvégén felvonulásokon meneteltünk. Nem igazán tetszett a dolog, de szerencsére találtam kibúvót.

Sportolóként a meccsekkel kiválthattam a meneteléseket. Mivel éppen rögbiidény volt, gyorsan összehoztunk egy csapatot. Egész jók voltunk. Amikor az idény véget ért, alapítottunk egy baseballegyüttest, mert az volt a következő sportág. A felvonulások és kiképzések helyett élveztem az edzéseket, és még néhány sört is megengedhettünk magunknak. Amikor találkoztunk a többiekkel, nagyon nehezteltek ránk, mivel egyértelműen jobb sorsunk volt. De a móka nagyjából eddig tartott.

A bozótháború már javában tartott, amikor 1975-ben engem is a harcokba küldtek. Először a határellenőrzéshez osztottak be, ami nyugalmas munka volt: csupán ellenőriznem kellett az autósokat, esetleg elkobozni a csokoládét vagy cigarettát. Aztán váratlanul lerohant minket az ellenség. Körülöttem mindenhol sebesültek hevertek, és az egész egyszerre nagyon valóságossá vált.

Vezetőnk, Taylor százados úgy döntött, hogy mobil alakulattá válunk, ami azt jelentette, hogy húszan kitanultuk a nyomolvasást, húszan egészségügyi oktatásra mentek, húszan pedig híradósok lettek. A nyomolvasásképzést csak tízen végeztük el. A túlélési kiképzés következett, ahol megtanultuk, mit kell tennünk, ha fogságba esünk. A Különleges Légiszolgálat emberei foglalkoztak velünk, akiktől még azt is megtanultuk, hogyan kell elviselni a vallatást vagy kínzást. Aztán szó szerint bedobtak minket a háborúba. Ötös csoportokban vitt minket a helikopter arra a helyre, ahol az ellenség feltehetőleg tartózkodott. Már a kiugráskor tüzet nyitottak ránk. Az volt a feladatunk, hogy kiderítsük az ellenség pozícióját, és levadásszuk őket a bozótban.

Én voltam a vezető nyomolvasó, így mindig elöl mentem. Egy napon egyszer csak ott állt velem szemben az ellenség rejtekruhában, a fegyverét rám szegezve nézett a szemembe. A szívem kalapált, még a fülem is égett. Nekem kellett elsőként cselekednem. Meghúztam a ravaszt, majd elugrottam. Megkönnyebbülve láttam, hogy lelőttem őt, mielőtt ő lelőhetett volna engem. Iszonyatos fegyverropogás kezdődött.

Csak később fogod fel, mi is történt veled. A mi szakaszunknak kellett eltakarítani az összes hullát függetlenül attól, hogy a saját embereink vagy ellenséges katonák voltak. Ezt a parancsot azért kaptuk, mert a halottakból is sok információra lehet következtetni. Visszamentem megnézni az embert, akit én lőttem le. Borzasztó volt látnom, mit tettem.

„Emlékszem, az első napon meg kellett ölnöm valakit. Nem olyan volt, mint a mozikban.”

Mindenki másképp dolgozta fel az élményeket. Az egyik fickó például levágta az általa megölt szabadságharcosok – így nevezte magát az ellenség – fülét, és egy dobozban gyűjtötte, mivel a családját korábban sokat sanyargatták. Bennem nem volt ennyi indulat, de tudtam, hogy háborúban vagyok, és ennek megfelelően kellett viselkednem.

Érzéketlenné kellett válnom az engem körülvevő világgal szemben. A marihuána sokat segített. Nappal gyilkoltunk, este pedig tekertünk néhány spanglit, ami feledtette az élményeket. A fű különös hatást gyakorol az agyra. Évekkel később Fokvárosban voltam, szívtam néhány slukkot, és akkor történt velem valami. Azt hittem, hogy megtámadtak, és beugrottam egy medencébe. A fű előhozta a háborús élményeimet.

A dzsungelben mindent megtettünk a túlélésért. Bármit megettünk, ami mozgott, meghemperegtünk a trágyában, hogy elrejtőzzünk az ellenség elől. És persze öltünk. Nem tudnám megmondani, hogy hány embert öltem meg, amíg egyszer csak az egész hirtelen véget ért. Tettük, amit tennünk kellett, aztán hálát adtunk, hogy életben maradtunk.

Sajnos voltak, akiket visszaküldtek második körre. Sokan megölték magukat ahelyett, hogy visszamentek volna újabb hat hónapra. Két embert is ismertem, akik a barakk vécéjében végeztek magukkal. Én szerencsés voltam, mert nekem ott volt a foci. Biztos vagyok benne, hogy ennek köszönhetem, hogy életben maradtam.

Miután végleg megmenekültem a rodéziai polgárháborútól, játéklehetőséget kaptam a Dél-Afrikai Köztársaságban. Az első csapatom a Highlands Park, a második a Durban City volt. Nem telt el sok idő, amikor kaptam egy állami levelet, amelyben felszólítottak, hogy csatlakozzak a hadsereghez az általuk kommunista rezsimnek vélt ellenséggel szembeni harcban. Nem csoda, hogy behívtak, mivel már két éve az országban éltem, és volt háborús tapasztalatom. Ennek ellenére nem voltam képes még egyszer átélni a borzalmakat. Menekülnöm kellett, és a labdarúgás volt a menetjegyem külföldre. A West Bromwich Albion próbajátékra hívott. Imádtam ott lenni. Ron Atkinson volt a csodálatos csapat menedzsere, a játékosok közt pedig ott volt Cyrille Regis és Laurie Cunningham. Csak egy apró probléma akadt: nem kaptam vízumot.

Akkoriban még nem tudtam, hogy a búr háború alatt Fokvárosban, tehát brit földön született nagyapám révén jogosult vagyok brit útlevélre. Ha ezt akkor tudom, akkor valószínűleg a Hawthornsban maradok, és sohasem nyerem meg azokat az érmeket, amelyeket a Liverpoollal szereztem. De az is lehet, hogy a West Brom nyerte volna az összeset!

„A HABORÚS TÖRTÉNETEIMET SOSEM HITTÉK EL. DE NEM TUDTAK MEGTÖRNI. AHHOZ MÁR TÚL SOKAT LÁTTAM”

Haza kellett mennem, hogy – ahogy anyám mondja – tisztességes munkát vállaljak. Közben adódott egy lehetőség a kanadai Vancouver Whitecapsnél, ahol kapusként sokat fejlődtem. Játszhattam Pelé, Johan Cruyff, George Best és Franz Beckenbauer ellen, ennek ellenére nem én voltam az állandó kapus. Azt tanácsolták, hogy menjek Angliába, ahol még többet tanulhatok. Azt mondták, hogy a legerősebb csapatban fogok játszani. Aztán rájöttem, hogy a Crewe Alexandrához kerültem kölcsönbe.

„Azt hittem, a legjobb klubhoz jövök” – mondtam a menedzseremnek. „Ott vagy – válaszolta. – Nézd meg a tabellát. Mi tartjuk alulról az egészet.” A viccből azért mégis kikerekedett valami, mert a Crewe színeiben játszottam, amikor Bob Paisley és emberei felfedeztek, és az egész életem gyökeres fordulatot vett. Bob hihetetlen fickó volt, bár a nevemet sosem tanulta meg kiejteni, ami nem is csoda. „Grobldidzsak” – mondta számtalanszor.

Nem hinném, hogy menedzserként mondott volna ki olyan mondatot, amelyet teljes egészében megértettem, de döbbenetes tudása volt, amit úgy adott át az embereinek, mint senki más. Hamarosan Liverpool-játékos lettem. Kétszázötvenezer fontot költöttek rám, ami rekordösszeg volt egy kapus esetében. Talán ezért is számítottam rá, hogy amikor leszáll a gépem a Heathrow-n, valaki vár majd. Nem gondoltam nagy felhajtásra, csak valakire, aki segít eljutnom a Merseyside-ra. De nem volt ott senki. Egy fülkéből felhívtam a klubot, ahol azt mondták, repüljek Manchesterbe, majd letették a telefont. El kellett jutnom Manchesterből Liverpoolba, ami valóban nem lehetett nagy kihívás egy dzsungelt megjárt katona számára, aki a sűrű bozótban halomra ölte az ellenséget. Ennek ellenére elbátortalanított a hideg fogadtatás. Gyorsan rájöttem, hogy a klubnál így működnek a dolgok. Graeme Souness egyszer megkérdezte Joe Fagan segédedzőt, hogy a pálya melyik részén gyakoroljon. Joe ránézett, és így szólt: „Rengeteg pénzt fizettünk érted. Magadtól is tudnod kellene a választ.”

Elvárták, hogy magadtól boldogulj. Folyamatosan teszteltek, és mindig meg kellett felelned. Ezt csinálták velünk az idősebb, profi játékosok is. Amikor újonc érkezett a klubhoz, rögtön ráállítottak valakit, aki megtanította rá, hogyan tud beilleszkedni. Igen, néhány italra is elvitt, de ennél többről volt szó. Az olyan futballisták, mint Kenny mindig kipróbálták, mennyi a tűréshatárod, mit viselsz el az öltözőben. Tudták, mennyire fontos a csapatszellem, ha sikert akarunk elérni. Tesztelni akarták, hogy az újoncok bírják-e a nyomást. Én bírtam. Ahhoz már túl sokat láttam, hogy meglepjenek. Az anyám és az apám gondoskodott róla, hogy mindig magabiztos legyek.

A mentális megpróbáltatásokat az első pillanattól fogva tudtam kezelni, annak ellenére, hogy folyton kikezdtek velem. Az akcentusom és a háborús történeteim miatt, amelyeket sosem hittek el, megpróbáltak nevetségessé tenni. De mindig vissza tudtam vágni. „Kik vagytok ti? – kérdeztem. – Ki nevezett ki titeket menedzserré?”

Az az igazság, hogy különös módon voltam magabiztos. Amikor még Ray Clemence is a csapatnál volt, egy újságíró interjút készített velünk. Ekkor mondta Ray, hogy amikor a Liverpoolhoz jött, sokat tanult elődjétől, Tommy Lawrence-től már két évvel azelőtt, hogy átvette volna a helyét. Ekkor nevetve mondtam, hogy én sokkal hamarabb váltom majd őt. Nem akartam tiszteletlen lenni. Egyszerűen csak magabiztos voltam.

Biztos vagyok benne, hogy sokakat megdöbbentettem. Az új otthonomban volt egy zebrabőr szőnyegem és faltakaróm, amit mindenki látott, mivel pont az ablakkal szemben helyeztem el. Volt leopárdbőröm és egy kitömött leopárdfejem is. Mivel Afrikából származom, ezek egyáltalán nem különleges tárgyak. Hamarosan azonban kaptam egy levelet az egyik állatvédő szervezettől, amiben azt követelték, hogy vegyem le a leopárdot, különben felrobbantják a házamat. Engedelmeskedtem, és bepakoltam a bőrt a pincébe. Idegen országban voltam, ahol tiszteletben kellett tartanom a szokásokat.

„NEM TUDOM, HÁNY EMBERT ÖLTEM MEG, DE EGY NAPON VÉGE LETT. SZERENCSÉS VOLTAM, MERT A FUTBALL MEGMENTETTE AZ ÉLETEM”

A pályán is különcnek tűnhettem. Szerettem kihasználni a tizenhatoson belüli területet. Mivel ott szabadon használhattam a kezem, gyakran éltem is ezzel a lehetőséggel, még akkor is, ha nem volt gólveszély. Az első két idényemben olyan hibákat ejtettem, amelyek miatt kiestünk a Bajnokcsapatok Európa-kupájából. Ezt csak nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Ott álltam a hazai lelátó előtt, és hallgattam a rám zúduló szidalmakat. Általánosságban nagyszerűek voltak a szurkolóink, de a sajtóban mindig ott lapultak a kételkedők.

A hadseregben sok dolgot megtanultam. A pályán úgy irányítottam hátulról a társaimat, mintha csak háborúban lettem volna. Ez volt a stílusom. A védőknek hozzá kellett szokniuk ahhoz, ahogyan az eseményeket befolyásolom. Nekik például mindig füttyentettem. A háborúban ugyanis sosem kiabáltunk, mert félő volt, hogy agyonlőnek. Helyette mindenki megtanult füttyenteni. Különböző madarak hangját utánoztuk, a tücskök hangját pedig éjszaka használtuk. Hamarosan Alan Kennedy, a balhátvéd már füttyel válaszolt, majd Phil Neal is képes volt erre.

Beilleszkedtem a Liverpoolba, és megszoktam az angol stílust. Nagyon sok trófeát nyertünk. Belőlem is befutott, öreg játékos lett, én is ugratni kezdtem az újoncokat. Persze remélem, hogy összességében jót teszek velük, és segítem a beilleszkedésüket. Nemrég fejeztem be az önéletrajzi könyvemet, amelyben a számos csodálatos és borzasztó élményemet idézem fel.

A háborúnak köszönhetem a sajátos látásmódot, érzéket az élethez. Nem tudom elhallgatni a borzalmakat. A harc megtanított arra, hogyan éljek a mának. A múlt miatt pedig sohasem szabad rágódni.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. decemberi számában.)