A Deansgate út végénél, ahol Salford találkozik Manchesterrel, a Crazy Pedro’s Part-Time Pizza Parlour szolgálja ki a két városrész éhezőit késő éjjel is. Itt a helyed, ha hajnali háromkor nachost ennél egy kuka fedeléről, esetleg Mocskos Északi pizzát sült krumplival és sajttal. Ennek ellenére is nehéz elképzelni, hogy majd’ 50 évvel korábban ez volt a lazaság epicentruma.
Épp e helyen nyitott a Manchester United bohém sztárja, George Best butikot a Manchester City játékosával, Mike Summerbee-vel. Bár rövid ideig élt, az Edwardia nagy hatással bírt, és innen indult útjára az ismert divattervező, Paul Smith. Neki köszönhetően az addig csak hosszú focis nadrágban futkározó loboncos labdarúgók is olyan divatosan jelenhettek meg a színen, mint a Beatles, Mary Quant, Sean Connery és más egyéb arcok, akik virágosra festették Anglia kék egét.
Az Edwardia elstartolásával Best a divattrendek meghatározó alakja is lett. Malcolm Macdonald és Frank Worthington kiegészülve Kenny Dalglishsal (jobbra) szintén divatboltot nyitott. Az idősebbek közül John Charles és az Aston Villa legendája, Harry Parkes sportszerboltot nyitott. Terry Venables és Ron Harris szabósággal próbálkozott, Bobby Moore pedig, aki mindig a nagy üzletet kutatta, mindhárommal egyszerre. A motiváció mindenki számára egyértelmű volt. Bár a 20 fontos minimálbért 1961-ben eltörölték, a futball korántsem jelentett annyira biztos megélhetést, mint manapság.
Egy ilyen butik jó anyagi kilátásokkal kecsegtetett a futball utáni időkre, és tulajdonosainak nem kellett beállniuk a pult mögé, és az sem fenyegette őket, hogy instrukciókat kiabáljanak be a pálya széléről, ahogy nem túl gazdag edzőik tették.
Ennek ellenére Bestet nem is annyira a pénz érdekelte. 1966 márciusában a nevét adta egy férfidivatüzlethez Manchester nem túl felkapott Sale külvárosában, és nagy örömmel fedezte fel, hogy az üzletet nem csak férfiak látogatták.
„Újabb lehetőség kínálkozott, hogy madarat fogjak – ismerte be később. – Alig vártam, hogy vége legyen az edzésnek, és mehessek a boltba, ahol már gyülekeztek a hazafelé tartó főiskolás lányok.”
Amint kiépítette bázisát a belvárosban, a dolgok még inkább bujára fordultak.
„Best szex vezérlőműve hatékonyan dolgozott, és a bolt rendkívül alkalmas tereppé vált az alkalmi találkozókra – nyilatkozta barátja, Frank Evans. – Gyakran vitte fel őket az első emeletre. Egyáltalán nem volt szokatlan, hogy bevitt valakit a próbafülkébe, és ott történt meg az akció. Egyszerűen hihetetlen figura volt.”
Ezek után talán nem véletlen, hogy az Edwardiában hamarosan női részleg indult Regina néven. Best hamarosan új üzletet nyitott a közeli Brown Streeten, és kortárs kollégái is sorra nyitották a boltokat. Szép idők voltak ezek. A ’60-as évek éppen véget érni készült, de akkor még úgy tűnt, a buli sosem fog. „Ha valaki úgy néz ki, mint George Best, annak nem kell divatboltot nyitnia ahhoz, hogy felszedjen valakit – mondja Summerbee az FFT-nek. – Az üzletben minden megvolt. Én gondosan ügyeltem a kinézetemre, George csak magára hányt valamit, és máris jobban nézett ki, mint én.
Egymás boltjait is támogattuk. Egyszer Londonba utaztunk egy Manchester City-mérkőzésre, és mindenki a Bobby Moore boltjában kapható hosszú kabátokban utazott. Az enyém krémszínű volt. Úgy néztünk ki, mint az üzletemberek.”
Az egyik legjelentősebb sikert Malcom Macdonald, Anglia későbbi csatára aratta, neki ugyanolyan jó szeme volt az üzlethez, mint a labdához.
„Amikor a Newcastle-be igazoltam 1971-ben, észrevettem a piaci rést, ugyanis a divatboltok mind karcsú öltönyöket árultak – mondja magazinunknak. – Az ott élők olyanok voltak, mint én: széles vállak, egy kis sörpocak. Nem fértek bele egy ilyen öltönybe.
Ezért barátommal, Alan Owennel – aki aztán a Benetton munkatársa lett – megnyitottuk a Macdonald & Owent a Newgate városrészben, és minőségi ruhákat kezdtünk árusítani elérhető áron. Még ma is előfordul, hogy leszólítanak kutyasétáltatás közben, és boldogan újságolják, hogy nálam vették az esküvői ruhájukat.” 
Az alsó szinten az egyik szobát csak a legjobb vásárlóinknak tartottuk fenn. A Newcastle és egyéb csapatok játékosai fordultak meg ott a legtöbbet. Olyan exkluzív holmikat árultunk nekik, amelyeket divatbemutatókon használtak, és mindegyikből csak egy darab volt raktáron.”
A bolt annyira sikeres lett, hogy Macdonald nyitott egy újabbat. Bátor volt, mert Sunderlandben tette.
„Azt észrevehetetlenül akartam csinálni – mondja nevetve. – Sem az arcom, sem a nevem nem volt látható. Sötétedésig nem is mentem a közelébe.”
Nemsokára jött egy harmadik is, és ez is szép profitot hozott, majd a játékos 1976-ban az Arsenalba igazolt. Mások nem jártak ilyen fényes sikerrel, és Macdonald sejti, miért. „Diákkoromban banánt árultam a lutoni piacon. A legtöbb labdarúgónak, akik aztán üzletet nyitottak, nem voltak ilyen tapasztalatai. Ha nem értesz az üzlethez, olyan embereket kell alkalmaznod, akik értenek. Ez pedig már problémás, mert átverhetnek.” A legtöbb bukás azonban nem a rossz partnerek, sokkal inkább a rossz szerencse miatt következett be. A kormány bevezette a háromnapos munkahetet, hogy elejét vegye az áramellátás akadozásának, ezért Bobby Moore az Egyesült Királyságból Észak-Ciprusra költöztette a boltját. A területet hamarosan megszállta Törökország, és bezárt a bazár.
Venables és Harris a Sohóban található szabóságának Norman Wisdom színész, komikus vette el a szerencséjét. „Amikor boldogan újságoltam mindenkinek, hogy Wisdom a mi öltönyeinkben lép fel, rendre azt válaszolták, hogy a két számmal kisebb ruhákban járó művész nem éppen jó reklám egy ilyen boltnak.”
Voltak ennél sokkal inkább megjövendölhető bukások is. „Johnnak nem volt semmiféle üzleti érzéke – emlékezik vissza Charles üzleti partnere, a walesi rögbiválogatott, Alan Priday. – Úgy adott oda holmit embereknek, hogy azok nem fizettek érte. Ne értette, hogy ez üzlet. Nagyon nagylelkű volt, és ezt sokan kihasználták.”
„A ruhaipar nagyon kemény üzletág – mondja Macdonald. – Nem mehetsz be úgy a saját boltodba, hogy ráböksz valamire: az kell, mert úgyis az enyém. Az pedig, hogy készpénz forog – ahogy akkoriban az megszokott volt –, nagyon nagy kísértést jelent.
A legtöbb futballista nem alkalmas az üzletre. Itt nem lehet egy napot sem kihagyni. Még amikor zárva tartasz, akkor is ezen kell, hogy járjon az agyad.”
Az 1970-es évek elejére George Best összeveszett a Manchester Uniteddal és rengeteg barátnőjével, és ezzel a bolt története is befejeződött. Az üzletet a londoni szabónak, Lincroft Kilgournak adták el, és éppen csak megtérült az ezerfontos befektetés.
„Nagyon élveztük, szép idők voltak – mondja Summerbee, aki ingek kereskedelmébe vágott bele, és ez a mai napig tartó elfoglaltsága. – Nem hiszem, hogy George-ot valaha is érdekelte az üzlet. A bolt csak George Bestsége része volt.”
Best továbbra is boltok arca maradt. Ám amikor viselkedése kezdett kínossá válni, és elhatalmasodott rajta az alkohol – ez két manchesteri klubjának sem tett jót –, neve szép lassan eltűnt a cégérekről. De ezzel még nincs vége a történetnek. Amikor Best megnyitotta az Edwardiát, a városrész egy porfészek volt. Ma a hatalmas járdákkal teli, Crazy Pedro’s előtti területet a Tér, amelynek nincs neve néven emlegetik. De a manchesteriek szeretnék, ha ez megváltozna, és George nevét vehetné fel.
„Remek ötlet – mondja Summerbee. – George nagyon hiányzik, és nagyon tetszene neki a felvetés.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. szeptemberi számában.)
