Szöveg Steve Morgan
Az eset szinte már lábjegyzet Alex Ferguson életrajzában. Mintha meg sem történt volna. Fergie éppen akkoriban alakította át az Aberdeent a Real Madrid ellen is győztes klubbá, hogy aztán Manchesterbe költözve létrehozza az angol futballtörténelem legerősebb birodalmát. Pedig bizony ott volt az a bizonyos 1986-os vb is.
Azon a nyáron a sajtó Diego Maradonáról meg az „Isten Kezéről” harsogott, pedig az angol futball a mexikói vb-n láthatta először a későbbi királyát.
Egy évvel korábban a United az Evertonnal játszotta az FA-kupa döntőjét, amit Ferguson Gordon Strachan, az Aberdeen egykori játékosának vendégeként nézett végig, és ahol Strachan apjának hitték. Nagyjából ennyit tudtak akkor Fergusonról Angliában.
Skócia vb-szereplését követően azonban már mindenki ismerte Fergusont. Az Uruguay elleni szabadfogású összecsapást követő kirohanása előrevetítette, hogy mire számíthatnak az angol focirajongók a következő évtizedekben.
A sors sötét fintora tehetett róla, hogy egy tragikus veszteség után a skótok a halálcsoportba kerültek az NSZK, a Copa América-bajnok Uruguay és az energetikus, ifjú titánokkal feltörő Dánia mellé.
Amikor Jock Stein 1985-ben a Wales elleni selejtező 1–1-es döntetlene során szívroham következtében elhunyt, a helyét a válogatott kispadján asszisztense, Alex Ferguson vette át. Stein akkora hatással volt tanítványára, hogy az egyszemélyes egyetemként emlegette az öreg mestert.
Stein teljesítménye nagy kihívás elé állította Fergusont: 1961-ben ő nyerte meg az esélytelennek tartott Dunfermline-nal a Skót Kupát, majd 1967-ben a Celtickel a BEK negyeddöntőjéig jutott.
Amikor Stein elutazott 1983-ban az Aberdeen KEK-döntős összecsapására a Real Madrid ellen, azt tanácsolta Fergusonnak, hogy adjon valami ajándékot Alfredo Di Stéfanónak, a madridiak edzőjének. „Amint a pályára léptek, nyomj a kezébe egy üveg Johnnie Walker Black Labelt, hidd el, leesik majd az álla.” Az ajándékkal Ferguson lekenyerezheti a spanyol edzőt, aki ettől alábecsüli majd a skótokat.
A hosszabbításos meccs végén az Aberdeen 2–1-re győzte le a Real Madridot, hála a cserejátékos John Hewittnak. „Di Stéfano nagyon megdöbbent – emlékezett Ferguson. – Stein tanításai tettek jó edzővé.”
Fergusonra hárult a szomorú kötelesség, hogy a családot és a válogatottat értesítse Stein haláláról.
Mialatt Archie Knoxszal együtt az Aberdeent vezette, felkészítette a válogatottat az Ausztrália elleni pótselejtezőre, amit meg is nyertek 2–0-ra.
A csoportmérkőzésekre összeállított csapat láttán sokan ráncolták a szemöldöküket. Hiányzott például a Liverpool védője, Alan Hansen, aki oly sokszor mondta le a tét nélküli meccseket, hogy már Stein is kétségbe vonta a válogatott iránti elkötelezettségét.
Fergie amúgy is szívesebben látta a védvonalban Willie Millert és a mai kapitányt, Alex McLeish-t, és mivel Hansen úgysem viselte volna el, hogy harmadik legyen a sorban, nem is került be végül a csapatba.
A szintén Liverpoolban játszó Kenny Dalglish sem jutott ki a vb-re, a közhiedelemmel ellentétben nem azért, mert megsértődött, hogy kirúgták a csapattársát, hanem mert a harmincöt éves csatár térdműtétre szorult.
A végleges felállást viszont az egekig magasztalták. A kapitány, Graeme Souness szerint a legjobban felkészített válogatott volt, amit a skótok valaha vb-re küldtek, és a keretet elnézve Ferguson valóban nem szenvedett hiányt tehetségben: Strachan, Charlie Nicholas, Richard Gough, Steve Archibald vagy Frank McAvennie, hogy mást ne mondjunk.
Andy Roxburgh, Craig Brown, Walter Smith és Knox alkották a Fergusont segítő brigádot. Közülük hárman később vezetőedzők lettek. Az edzőtábor is jó hangulatban telt. Maga Ferguson is kivette a részét a világbajnokságra írt, Big Trip to Mexico című dal hangfelvételeiből. A csapat még azt is megkockáztatta, hogy tréfából alufóliával vonják be Ferguson fürdőszobájában a vécéülőkét (amit szerencsére ő maga sem vett komolyan).
A skót válogatottat Nezahualcoyotlban, egy viskókból álló kisvárosban szállásolták el. Első meccsükön 1–0-ra kaptak ki a dánoktól. Preben Elkjaer-Larsen gólja a kapufáról pattant be, miután Willie Miller nem tudta megállítani a labdát. Strachan, aki már a dánok ellen is a legjobban szerepelt, előnyhöz juttatta a csapatot a nyugatnémetek ellen, de Rudi Völler egyenlítése után végül ismét veszítettek, ezúttal 2–1-re.
A két vereség ellenére Skóciának még így is lett volna esélye a továbbjutásra, ha sikerül legyőznie Uruguayt. A németek és a dánok után a skótok a halálcsoportban már nem futballt játszottak, hanem farkasszemezést. A dél-amerikai válogatott pedig már kimutatta a foga fehérjét.
Az NSZK elleni döntetlent éppen csak megúszták egy FIFA-tól kapott figyelmeztetéssel, a dánok elleni 6–1-es pankrációt pedig már csak tíz emberrel fejezték be.
Ferguson végül úgy döntött, nem játszatja Sounesst, a 33 éves csapatkapitányt. Félő volt, hogy életkora, és a hőségben napok alatt bekövetkező jelentős súlyvesztése miatt nem bírná a gyűrődést. Még csak a kispadra sem ülhetett le.
Már az első percben kitört a balhé. Negyvennyolc másodperccel a sípszó után José Batista hátulról csúnyán felrúgta Strachant. A francia bíró, Joël Quiniou azonnal előkapta a piros lapot, így az ötvenhatodik másodpercben már kiállítással kezdődött a meccs, megdöntve ezzel a világbajnokságok rekordját.
„A mai napig nem tudom, hogy nézett ki a fickó – mondta Strachan. – Amíg fel nem rúgott, nem is láttam az arcát, és mire felkeltem a földről, le is küldték a pályáról.”
Az első percben eldőlt a meccs stílusa. Az uruguayiak elképesztő cinizmussal és hatékonysággal arattak a pályán.
„Szögletnél a hajadat rángatták – mondja a kapus, Jim Leighton. – A herédbe markoltak meg ilyesmi. Köpködtek.”
Hiába küzdöttek a skótok, nem bírták legyűrni az uruguayiakat. A meccs egyetlen jó védése is Leighton érdeme volt, aki ököllel ütötte félre Wilmar Cabrera közeli fejesét. A gól nélküli döntetlennel Skócia kiesett.
Stein halálának napján Ferguson a méltóság fontosságát emelte ki, de most nem bírta türtőztetni magát. A mérkőzést követő sajtótájékoztató erősen emlékeztetett Alf Ramsey kirohanására az 1966-os Anglia–Argentína meccs után (ahol az angol szövetségi kapitány állatnak nevezte az argentin játékosokat).
„Őrület – dühöngött Fergie. – Nem a futballról van szó, hanem a rohadt hozzáállásukról. Ezeknek semmi se szent. Gyalázatos, amit műveltek, komédiát csináltak a játékból.
Azt hinné az ember – folytatta –, egy ilyen rangos versenyen nem fordulhat elő, hogy van egy csapat, amely az egész rendszert semmibe veszi, főleg miután a FIFA elvileg szigorított intézkedéseket vezetett be az ilyen esetek elkerülése érdekében.”
De még nem fejezte be. Talán benne volt még Stein halálának és az 1985-ös Heysel-tragédiának az emléke, mindenesetre kezdett úgy viselkedni, mint az általunk már jól ismert Fergie.
„Ami ma itt történt, és a tragédiák után, amelyek az elmúlt egy évben a nemzetközi labdarúgást érték, higgyék el, másra sem vágyom, mint hogy hazamenjek, mert ez itt nem futball. Hiába küzdünk ez ellen évek óta.”
A kegyelemdöfés sem maradhatott el. „De ez már nem az én bajom. Legyen a FIFA-é. Meg az argentin válogatotté, hétfőn.”
A FIFA 25 ezer svájci frank bírsággal sújtotta Uruguayt, és az argentinok elleni nyolcaddöntő után kiállította Omar Borras vezetőedzőt, miután az a „gyilkos” jelzővel illette a bírót, Quiniout.
Az, hogy a kiesés a skótok gyenge játékán múlott-e (három meccs alatt egy gólt hoztak össze, mindössze hét kapura lövésből), vagy az uruguayiak aljas taktikáján, most is vita tárgya.
Brian Glanville, a világbajnokságok szakavatott elemzője szerint a skótok játéka „kétesen összeeszkábált, technikájában esetlen, taktikájában alkalmatlan” volt.
Strachan azonban (aki csak nemrég távozott a válogatott szövetségi kapitányi posztjáról), mint mindig, most is filozofikus őszinteséggel viszonyul a kérdéshez.
„Arra senki sem gondolt, hogy egyszerűen nem voltunk elég jók? – kérdezi. – Mindenki csak keresi a válaszokat, de néha az is előfordul, hogy egyszerűen csak sz…rok vagyunk.”
Három évtized távlatából a mexikói kiruccanás legjelentősebb eredménye az volt, hogy a nemzetközi futball megismerkedhetett Fergie-vel. Most először láthattuk szemtől szembe az edzőt, aki a kritikát úgy hárítja el, hogy közben az ellenfél ellen is fordítja.
Az edzőt, aki rendíthetetlen magabiztossággal tör előre, aki letörli a vigyort a gúnyolódók arcáról, és aki, lássuk be, a puszta szenvedélyes zsenialitásával megváltoztatta az angol labdarúgást.
Skócia ugyan nem aratott babérokat Mexikóban, de Fergusonra már várt a koszorú. Még azon év novemberében a Manchester United menedzsere lett. Annak pedig tudjuk, mi lett a vége.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi lapszámában.)
