Magyar gólvágók Európában: ezüst- és bronzcipők után egy elcsalt arany

Miután a France Football 1956-tól átadta a maga Aranylabdáját, 1967-ben kiírta a góllövők versenyét is, mégpedig Európa legjobbjainak – az eredeti neve tehát francia: Soulier d’Or.

Az első cipőt formázó kis aranyszobrot 1968-ban a nagy Eusébio (Benfica) kapta meg a portugál bajnokságban szerzett 42 góljáért, a mi Dunai Antalunknak a tavaszi-őszi rendszerben lebonyolított 1967-es évadban termelt 36 találata a második helyre volt jó.

Egy évvel később a 36 gól már Aranycipőt ért volna, ennyivel nyert a CSZKA Szófiában futballozó bolgár Petar Zsekov, Dunai II ekkor (pontosabban 1968-ban) 31 gólig jutott, és Bronzcipőt kapott érte.

A „Zsekovok” időről időre felbukkantak az év végi eredményhirdetésnél, de Eusébión kívül az egyetemes futball olyan nagyságai is megkoronáztattak, mint Gerd Müller (kétszer is), Hans Krankl, Ian Rush, Marco van Basten vagy Hugo Sánchez.

A mi fiaink rendre ott voltak az élmezőnyben, pedig a hetvenes években már rengeteg kritika érte a múltjához képest alulteljesítő, de változatlanul klasszisoktól hemzsegő magyar futballt. Várady Béla például a tizenegy év után bajnok Vasasból 1977-ben úgy lett ezüstcipős, hogy a bukaresti Dinamo gólzsákját, a 47 gólos Dudu Georgescut (aki két évvel korábban is győzött, igaz, akkor ehhez elég volt 33 gól is) nem tudta megszorongatni, de a kontinensen mindenki mást felülmúlt.

Két újpesti, Fekete László (1979) és Fazekas László (1980) közelebb volt az első helyhez, de három-három gól hiányzott az üdvösséghez. Feketét és az AEK Athén vele holtversenyben záró támadóját, a görög Thomasz Mavroszt (31-31 gól) a holland AZ Alkmaar csatára, Kees Kiest (34), Fazekast (36) pedig a Lierse-ből a belga Erwin Vandenbergh (39) előzte meg. Az utóbbi az első légiós fecskék egyikeként éppen azon a nyáron szerződhetett Belgiumba, az Antwerphez, miközben szerényen elhárította, hogy vérbeli befejező csatár lenne: „Az elődeim közül például Szusza, Deák, Bene nagyon veszélyes csatár volt, de én mást játszom. Én elsősorban a jó szituációért harcolok. S mindegy, hogy azt magamnak vagy másnak érem el.”

Azért a Népsport nem ment a szomszédba egy kis konspirációért, hiszen a MÁV Előre elleni utolsó fordulóra akkor került sora, amikor a többi bajnokság már véget ért, így aztán a sportnapilap felvetette, hogy „A magyar játékosnak még egy találkozón lesz lehetősége góljainak számát növelni, szombaton Székesfehérvárott, a már kiesett MÁV Előre ellen. Ha ott öt gólt sikerülne szereznie – övé az Aranycipő…” Nos, egyfelől négy is elég lett volna, másrészt csak egyet sikerült, aminek sportszerű Ezüstcipő lett a jutalma.

A legtöbb szó a mai napig Nyilasi Tibor 1981-es Ezüstcipőjéről esik, hiszen a magyar NB I „lefújásakor” a 30-ig jutó ferencvárosi gólkirály okkal gondolhatta, hogy a bayernes Karl-Heinz Rummeniggét eggyel megelőzve övé az arany, ám a tök ismeretlen bolgár Georgi Szlavkov az utolsó három fordulóban nyolcszor, az utolsóban a Szpartak Pleven ellen négyszer is betalált, és hogy, hogy nem, éppen 31-nél állt meg. (Erről bővebben magazinunk 2012. májusi számának Döglött akták rovatában olvashat.) A bolgároknál volt hagyománya a hasonló finisnek, Zsekov 1969 tavaszán ugyanúgy négy gólt szerzett a záró fordulóban – neki is annyi kellett az Aranycipőhöz…

Az év végén a párizsi Lidóban adták át a díjakat, Nyilasinak az ezüstszínűt, amelyről a válogatott középpályás így nyilatkozott: „Elég komoly súlya van, azt mondják, hogy ez tulajdonképpen egy hagyományosan elkészített futballcipő, amelyet később galvanizálnak arany, ezüst vagy bronz színre.” Szlavkov teljesítményéről pedig sportszerűen csak ennyit mondott: „Mindegy, nem baj, hogy így történt, mert legalább tisztán, problémamentesen lettem második. Ez is valami.”

Azóta semmi. Viszont 1968 előtt, amíg nem létezett az elismerés, nem is egyszer magyar labdarúgót koronáztak meg. Először is Schlosser Imrét, aki még FTC-játékosként 1911 és 1914 között sorozatban négyszer is a leghatékonyabb csatár volt Európában 42, 40, 42, illetve 36 góllal.

Az első világégés végén, 1918-ban és 1919-ben az MTK-s Schaffer Alfréd emelkedett ki a mezőnyből a maga 42 és 41 találatával. Cseh II Lászlónál (Hungária, 36) 1937-ben, Zsengellér Gyulánál (Újpest, 56!) 1939-ben nem akadt jobb a kontinensen, a második világháború után pedig egymás után ötször is magyar kapta volna az Aranycipőt. Előbb 1945-ben ismét Zsengellér (36), majd a felülmúlhatatlan Deák „Bamba” Ferenc (még szentlőrinciként 66, illetve 48), 1948-ban a kispesti Puskás Ferenc (50), majd már fradistaként harmadszor is Deák (59), akit utóbb az évszázad európai gólkirályának azért megválasztottak, ha Aranycipőt nem is kaphatott soha. Végül kétszer (1952, 1954) a már honvédos Kocsis Sándor ágyazott meg 36, illetve 33 góljával az 1954-es világbajnokság gólkirályi címének. (Ez utóbbit 11 góllal érdemelte ki, ami a meccs/gólátlagot tekintve a vb-történetben a valaha volt legmagasabb, 2.2-es mutató.)

AZ 1996–97-ES IDÉNY ÓTA AZ ELVI ESÉLYÉT IS ELVESZÍTETTE A MAGYAR BAJNOKSÁG ARRA, HOGY ARANYCIPŐST ADJON EURÓPÁNAK

És azóta?

Az 1996–97-es idény, az egyes ligákat erősségük alapján minősítő új rendszer bevezetése óta az elvi esélyét is elveszítette a magyar bajnokság arra, hogy aranycipőst adjon Európának. (Hat év szünetet követően a European Sports Media állítja össze a rangsort, a szervezet tagja a Nemzeti Sport is. Az elmúlt negyedszázadban mindössze kétszer fordult elő, hogy nem valamelyik 2-es szorzójú liga adja az aranycipőst: 2002-ben a Sportingot erősítő brazil Mário Jardel, 2001-ben a Celtic svéd csatára, Henrik Larsson volt a leghatékonyabb.)

Labdarúgóinkat azonban a saját képességeiken kívül senki sem akadályozza meg abban, hogy mondjuk a 2-es szorzójú Bundesliga gólkirályaként ott legyenek az élen, mint például a lengyel első osztályból ugyanerre csodás termelékenysége ellenére nyilvánvalóan esélytelen Robert Lewandowski.

A mieink közül Détári Lajos jutott el (középpályásként, ami megsüvegelendő teljesítmény) 1985–86-ban 27 gólig, őt pedig egyedül a bajnok Dunaferr vérbő befejező csatára, Tököli Attila tudta felülmúlni a 2001–02-ben szerzett 28 találatával. Az elmúlt tíz évben mindössze kétszer (Nikolics Nemanja 2015-ben 21, Hahn János tavaly 22 góllal) sikerült átlépni a húszas határt, a mélypontot pedig az akkor éppen zalaegerszegi Radó András 2019–20-as 13 gólja jelenti. Ennél Dunai II még az 1970. tavaszi, félidényes bajnokságban is többet szerzett, kevesebbet pedig a magyar NB I immár több mint 120 éves történetében mindössze az 1902-ben hét mérkőzésen 10-szer eredményes Manno Miltiades…

Némi megnyugvás, hogy a május 15-én záruló 2021–22-es idény gólkirálya is többet fog.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. márciusi számában.)