Szöveg Richard Woodall
Ezerkilencszáznyolcvannyolc június 25-én Hollandia a Szovjetunióval csapott össze az Európa-bajnokságon. A csapatokat két nagyszerű szövetségi kapitány, Rinus Michels és Valerij Lobanovszkij irányította, és a müncheni mérkőzés Marco van Basten káprázatos bombája miatt marad örökké emlékezetes.
A szovjet védő, Szergej Pavlovics Baltacsa életében is különleges volt ez a nyári nap. Az év végére ugyanis a bajnokság élén álló és két évvel korábban még KEK-győztes Dinamo Kijev helyett más csapatot választott. Elég volt 22 percet a pályán töltenie a hollandok elleni 2–0-s vereséggel végződő mérkőzésen, hogy a Szovjetunió helyett Suffolk megyében folytathassa az életét, bár ő ezt akkor még nem tudhatta…
A Mihail Gorbacsov által bevezetett új politikai stílus, a Glasznoszty az ország nyitottságát kívánta elősegíteni a hidegháború végi időszakban. Ez volt az első lehetőség a szovjet labdarúgók számára, hogy szülőhazájukat elhagyva, idegen földön büszkélkedhessenek a tehetségükkel. Még egy lista is készült azokról a játékosokról, akiknek megengedték, hogy nyugat felé vegyék az irányt: ők többnyire harminc év feletti, sokszoros válogatott futballisták voltak, akik a hazájukért tett erőfeszítésekért cserébe külföldre mehettek.
„Volt néhány játékos, akik iránt érdeklődtünk, de elsősorban Szergejt akartuk megszerezni – ismerte el az Ipswich menedzsere, John Duncan egy újságcikkben. – Számos videofelvételt láttam róla, és lenyűgözött a játéka.”
1988 decemberében, háromnapos intenzív tárgyalás után Duncan, David Sheepshanks klubigazgató és Baltacsa megegyezett Moszkvában, és az Ipswich 20 ezer fontért vihette az oroszt. Az összeget a játékosok eladásáért felelős állami ügynökségnek utalták, ami aztán fizetett a Dinamo Kijevnek és Baltacsának is.
A bérplafon miatt az angolok nem adhatták a legnagyobb összeget a Football League első szovjet játékosának, de kapott házat és autót. Az utóbbi stílszerűen egy 1300-as Lada Szamara volt, amit az egyik helyi autókereskedő jóvoltából tudtak megszerezni.
A harmincéves játékos körül azonnal nagy felhajtás alakult ki Kelet-Angliában. „Amikor a tolmácsom lefordította az első kérdést a sajtótájékoztatón, azt hittem, csak viccelnek: Szergej, te kommunista vagy? – idézi fel Baltacsa az FFT-nek. – Ekkor az Ipswich elnöke közbeszólt, és jelezte, hogy az Ipswich Town futballcsapat, ahol Szergej játékos, és ha az újságíró politikáról akar beszélni, akkor máshol érdeklődjön. Nagyra becsültem, hogy a védelmébe vett. Ez a kezdeti gesztus sokat segített, hogy otthonosabban érezzem magam.”
„AMINT MEGTUDTAM, HOGY AZ IPSWICH ÉRDEKLŐDIK, TUDTAM, HOGY ANGLIÁBAN, A LABDARÚGÁS HAZÁJÁBAN AKAROK JÁTSZANI”
Ebben az időszakban egyáltalán nem volt megszokott, hogy a vasfüggöny mögül érkező játékos befusson egy nyugati klubnál. „Amikor 1989 elején leszálltam a Heathrow-n, éppen műkorcsolya Európa-bajnokság kezdődött Angliában. Azt hittem, hogy a sajtó a szovjet csapat érkezését várja, ezért egy kicsit odébb sétáltam, várva, hogy eloszoljon a tömeg. Kis idő múlva rájöttem, hogy minden kamera engem követ.”
Szergej szerződése tizennyolc hónapra szólt, de beleiktattak hat hónapnyi lehetséges szünetet is „a kulturális különbségek és a helyzet egyedisége” miatt. Nem mintha ezek számítottak volna: Baltacsa nagyágyú volt, aki 1977-ben megnyerte az U20-as vb-t, három év múlva az U21-es Eb-t, majd bronzérmet szerzett az olimpián, és tündökölt a Dinamo Kijevvel. A tabella közepén küzdő másodosztályú csapatnak, amely a Bobby Robson által a ’80-as években elért sikereket akarta újból megvalósítani, Baltacsa megszerzése szinte maga volt az álom.
Ezernél is több Ipswich-szurkoló jelent meg, amikor Szergej bemutatkozott a második csapatban a Southampton ellen. Vajon mit tudott kezdeni a heves közelharcokkal az a játékos, aki Lobanovszkij irányítása alatt a gépies passzolgatáshoz szokott?
„Egy keveset azért tudtam az Ipswichről, mivel az 1982-es világbajnokságon játszottam Skócia és John Wark ellen – mondta Baltacsa. – Az 1988-es Európa-bajnokság után Lobanovszkij felhívott, és elmondta, hogy néhány klubtól érdeklődtek irántam Olaszországból, Svájcból és Angliából. Ekkor harmincéves voltam, és tizenkét éve játszottam a Dinamo Kijevben. Amint meghallottam az Ipswich nevét, rögtön tudtam, hogy Angliában, a labdarúgás hazájában akarok játszani, még akkor is, hogy egy szót sem beszéltem angolul.”
Baltacsa bebizonyította, hogy ha az angolt nem is, de a foci univerzális nyelvét beszéli. 1989 januárjában, az 5–1-es győzelemmel végződő Stoke elleni bemutatkozásán betalált a hálóba annak ellenére, hogy a számára idegen jobb oldali középpályás posztot kellett játszania egy társ sérülése miatt. „A Dinamóban százezres nézősereg előtt léptem pályára, de ma a tizenötezres szurkolótábor Ipswich-ben nem tűnt kevésbé hangosnak.”
Szergej meghívta a csapatot a házába is, hogy együtt ünnepeljék a debütálását, ahol a vendégek nagy csalódására a házigazda csak limonádét fogyasztott. De voltak más kulturális különbségek is.
„A Szovjetunión belül sokat kellett utaznunk, amikor idegenben szerepeltünk. Emlékszem, hogy Angliában a többiek panaszkodtak az ötórás buszút miatt, amikor Hullba mentünk. Erre azt mondtam, egyszer próbáljanak ki egy hétórás repülőutat, ami után még néhány órát várni kell a meccskezdésre. Érdekes, de úgy alakult, hogy a költözésem után többet láttam a családomat, mint előtte. Nagyon élveztem. Az öltözőben más volt minden, mint amihez hozzá voltam szokva: mindenki koncentrált, alig beszéltünk egymáshoz. Teljesen új hozzáállással ismerkedtem meg.”
A pályán viszont meggyűlt a baja. Duncan inkább a középpályán szerepeltette Baltacsát annak ellenére, hogy söprögetőként otthonosabban mozgott. A harcos skót, akit 1990-ben rúgtak ki a klubtól, majd tanárként dolgozott, 1997-ben az FA-kupa elődöntőjéig vitte a másodosztályú Chesterfieldet.
„Amikor a félidőben bejött az öltözőbe, arra számítottam, hogy olyan lesz, mint Lobanovszkij – ismeri el Baltacsa. – Azt hittem, hogy a taktikáról fog beszélni. Ehelyett csak hangosan káromkodott, de mivel nem beszéltem angolul, nem értettem, hogy mit mond. Oroszországban az emberek nem káromkodnak nyilvános helyen. Lehet, hogy csak fel akart tüzelni minket, de Lobanovszkijnak még a világbajnokságon sem volt szüksége ilyesféle eszközökre.”
Mivel mindenáron söprögetőként szeretett volna játszani, Baltacsa 1990-től a skót St. Johnstone-nál folytatta, majd az Inverness Caledonian Thistle volt az utolsó csapata, ezt később edzőként is irányította.
Baltacsa nem költözött haza. Jelenleg testnevelőként dolgozik a Charlton Athletic akadémiáján, ahol a végzett növendékeket igyekszik bevezetni a profi labdarúgás világába. Fia a St. Mirrenben és a skót U21-es válogatottban szerepelt, lánya, Elena pedig a legjobb angol teniszező volt 2014-es haláláig. Ekkor mindössze harmincéves volt, pont annyi, mint apja, amikor a Szovjetunióból Suffolkba költözött.
Baltacsa kitörése a vasfüggöny mögül másoknak is bátorítást adott. Dmitrij Harin kapus 1992-ben igazolt a Chelsea-hez, Andrej Arsavin pedig 2009-ben érkezett az Arsenalhoz.
„Érdekes megnézni, ahogyan én jöttem Angliába a Szovjetunióból, és összehasonlítani azzal, ahogy mostanában költöznek ide a játékosok – mondja Baltacsa. – Örülök az ajtók tágra nyílásának.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. februári számában.)
