Szöveg Richard Edwards
Ezerkilencszáznegyvennyolc minden második szombatján csak úgy kígyózott a szurkolók sora Portsmouth utcáin a Fratton Park irányába. Mindez éles kontrasztban állt a játékosok parkolójának látványával, amely üresen tátongott.
Ha valaki átélte a háború minden borzalmát, annak nem nagy kérés, hogy járjon kerékpárral az edzésekre és a hazai mérkőzésekre, arról már nem is beszélve, hogy szinte minden egyes játékos csupán kőhajításnyira lakott a pályától. Csak a két Jimmy – Scoular és Dickinson – kényszerült hosszabb utazásra: az előbbi negyven kilométerről járt be Altonból, az utóbbi a gosporti komppal érkezett.
A klub nem amiatt kardoskodott az autók ellen, mert környezettudatosságban megelőzte korát, egyszerűen csak ragaszkodott három alapelvéhez, és kitartott a megszorításokra épülő újjáépítés mellett, egy olyan korban, amikor még a jegyrendszer dominált.
Minden futballista zsebében ott lapult a három főszabályt felvonultató kártya, amelytől a klubvezetőség azt várta, hogy az egykori katonákból ezúttal olyan alakulat válik, amely képes megküzdeni az első osztályú bajnoki címért is.
Az első pont így szólt: „Hétfő után tilos a tánc”. A második: „Mindenkinek haza kell érnie legkésőbb fél tizenegyig”. Végül: „Senkinek sem lehet a tulajdonában gépkocsi, nem is járhat ilyennel”.
Hogy miként viselte volna mindezt csupán 15 évvel később George Best, azt bárki elképzelheti. Dickinson és társai azonban életük legjobb két idényét produkálták, a déli partvonal irányából sokkolták egész Angliát, és alaposan megleckéztették az északnyugati vidékek, illetve London hagyományosan erős csapatait.
A világégést követően visszatérő egységek szinte mindegyike átvonult Portsmouth-on, így a város könnyen fogadta be Anglia és Skócia legjobbjait. Szinte az összes labdarúgója megjárta az 1939 és 1945 között 50 millió halálos áldozatot hozó háborút.
Portsmouth alaposan alaposan megszenvedte a harcokat, mivel a Luftwaffe mindent megtett, hogy lebénítsa a stratégiailag rendkívül fontos várost. Olyan szűkös idők jártak, hogy amikor 1946–47-ben újraindult a bajnokság, a szurkolók dobtak össze 500 ruhajegyet, hogy legyen a csapatnak szerelése. Ahogyan halványult a háború emléke, úgy terelődött újra a futballra a figyelem, és az 1948–49-es idényben összesen 41 millióan fordultak meg Anglia stadionjaiban, ez a rekord azóta is fennáll.
A hatalmas számnak része volt Bernard Law Montgomery tábornagy, Első Alameini Őrgróf, a második világháború legendás hadvezére, aki a klub elnökeként szolgált tovább. Montyt, ahogyan mindenki emlegette, már az első világháborúban eltalálta a tüdején egy golyó, majd a szövetséges haderőket irányította a másodikban.
Mindvégig megőrizte kiváló humorát, amit az is bizonyít, hogy két kutyáját Hitlernek és Rommelnek nevezte el. Rendszeresen levelezett a csapatkapitány Reg Flewinnal és a klubelnök Vernon Stokesszal, aki azon dolgozott, hogy a klub alapításának 50. idényében bajnok lehessen.
Ez akkor igencsak valószínűtlen elképzelésnek tűnt. Mégis elképesztő rajtot vett a csapat, úgyhogy a többiek csak távolról vehették üldözőbe. Szponzora lett a Bourn-vita gyártója, az ital maláta, tej, tojás és kókusz keverékéből állt.
A Portsmouth sikeréért Bob Jackson felelt a kispadon, a mindig csokornyakkendőt viselő szakember 1947 nyarán vette át a stafétát a hosszú időt eltöltő és együttesével FA-kupát is nyerő Jack Tinntől. És ez a csapat a szó legvalódibb értelmében volt csapat.
„Utálom a sztárság fogalmát – mondta Jackson a Mirrornak. – Ha felüti a fejét, az tragikus hatással lesz a játékra. A Fratton Parkban nincsenek sztárok, olyan erős köztünk a szövetség, hogy megvagyunk nélkülük is. Mindenkit pontosan ugyanúgy kezelünk.” A keret valóban „közönséges halandókból” állt, akikkel a szurkolók is könnyen azonosulhattak, és ez megmutatkozott a lelátókon.
Amikor a címért is rivális Newcastle látogatott oda vendégségbe 1948 októberében, már reggel fél tízkor sor alakult ki a pénztáraknál. Délután egy órára eladták az összes jegyet. A 46 237 néző új csúcsot jelentett, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hazai csapat Len Phillips góljával 1:0-ra legyőzze a riválist, és három ponttal elhúzzon a tabella élén.
Nemcsak a játékosok profitáltak ebből a rengeteg emberből, hanem a zsebtolvajok is. A klub titkára, Phil Harris állt neki összeszedni a pénztárcákat, amelyeket a stadion területén találtak. Több tucatnyi gyűlt össze, de mindegyik üres volt.
Amikor az Arsenal jött Dél-Angliába november 27-én, Monty már a torták közös, pályán történő felvágására készülődött. A londoniakat annak rendje és módja szerint le is söpörték 4:1-re, a győzelem után az elnök tollat ragadott, és a következőket írta Flewinnak.
„DUGGIE REID EGYSZER OLYAN ERŐSEN LŐTT EGY TIZENEGYEST, HOGY A LABDA A HÁLÓT KISZAKÍTVA A KÖZÖNSÉG SORAIBAN LANDOLT”
„Számos nagy alakulat kapitánya voltam már, a nagy hadseregek viselkednek úgy, ahogyan az ön csapata. Az én utolsó csapatom kétmillió emberből állt! Tudom, milyen sok múlik a kapitányon.”
Amikor elérkezett a tavasz, az aranyérem ténylegesen is valósággá vált, a klub bezsebelte azt, és mindenki azon töprengett, miként lehetne a hatalmas siker mellé odatenni az FA-kupát is. Ha a terv sikerül, az Aston Villa 1896–97-es sikere után a Portsmouth lett volna az első klub, amelyik a bravúrt végrehajtja.
Monty egyértelműen készült erre, hiszen azt írta Stokesnak, hogy szabaddá tette magát a döntő április végi időpontjára. Már csak az akkoriban a második osztályban szereplő Leicester állt a Portsmouth útjában, ellene kellett megvívni az elődöntőt a Highburyben.
„Nincs szükségünk arra, hogy a táblára rajzolgassunk, ha előtte beszélgetünk egy kicsit, a felvetődő ötletek a mérkőzésen is frissek lesznek még játékosaink fejében” – mondta Jackson a felkészülés idején. Ugyanakkor sajnos nem sokat segített rajtuk, hogy só- és borstartókat tologattak ide-oda a vonatúton, azokkal sem sikerült megfűszerezniük játékukat.
Ezúttal a Leicester bizonyult zsebtolvajnak, mivel ellopta a Portsmouth-tól a nagy lehetőséget, a Leeds későbbi vezére, Don Revie kétszer talált be a 3:1-re végződő mérkőzésen, amelyen helybenhagyták a néhány héttel később aranyérmet elérő Portsmouth-t. Ezzel együtt az is hatalmas eredmény volt, hogy a 42 meccsből álló idényben a 39. fordulóban a Bolton ellen megszerezték a bajnoki címet, különösen úgy, hogy a csapatnak csak 18 játékosa volt. Mi több, ezt a teljesítményt a következő idényben is megismételték, gólaránnyal bizonyultak jobbnak a Wolverhamptonnál.
Nem mondhatni, hogy divatos együttes lett volna a Portsmouth, de kiváló játékosai, például Jack Froggatt, Peter Harris és Duggie Reid – az utóbbi egyszer olyan erősen lőtt egy tizenegyest, hogy a labda a hálót kiszakítva a közönség soraiban landolt – megmutatták, hogy a bajnoki cím nem csak London, Liverpool vagy Manchester kiváltsága. A tengerparti város lakói is büszkén húzhatták ki magukat a háborút követően.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. januári lapszámában.)
