Emlékszünk még, milyen szkeptikusan fogadta a közvélemény Claudio Ranieri kinevezését a Leicester City élére? Nem volt ez másként akkor sem, amikor az Arsenal fiziológusát, Bertie Mee-t tették meg a csapat menedzserének 1966 júniusában.
„Kinevezték az orvost” – viccelődött Bill Shankly, aki éppen akkor lett három év leforgása alatt másodszor bajnok a Liverpoollal.
A skót védő, Frank McLintock és csapattársai szintén nem nagyon tudták, mire véljék a jelenséget. Úgy mentek el a nyári szünetre, hogy közben arra számítottak, valami nagyágyú érkezik majd a főnöki székbe, és 1953 után először ismét bajnoki címig viszi a csapatot. „Már csak az volt a kérdés – írta önéletrajzában –, hogy az Alf Ramsey- vagy a Don Revie-korszak veszi-e kezdetét.” Ehhez képest olyasvalakit neveztek ki, aki összesen tizenháromszor lépett pályára, méghozzá 1938-ban és a Mansfield harmadosztályú csapatában.
Maga Mee sem nagyon bízott magában, ezért bevetetett egy záradékot a szerződésébe, amely szerint visszamehet régi állásába, ha valami miatt nem működik a történet.
„Azt hittem, valami idióta tréfával tesznek próbára minket” – írta McLintock.
Öt évvel később azonban, hogy egészen pontosak legyünk, 1971. május 8-án már senki sem nevetett.
Többek közt McLintock csapatkapitány sem. Őt ugyanis az Év legjobbjának választották az angol sportújságírók.
Aztán Shankly és a Liverpool sem. Ők csak álltak döbbenten a Wembley gyepén, miután Charlie George időntúli bombája a bajnoki cím mellé FA-kupát is hozott az Arsenalnak.
De lefagyott a mosoly a Tottenham arcáról is. Öt nappal korábban 1–0-s legyőzésével tette biztossá bajnoki címét a londoni rivális a White Hart Lane-en.
Napóleon azt kedvelte, ha tábornokai nem annyira jók, inkább szerencsével járnak. Ezzel szemben Mee semmit sem bízott a véletlenre. Azért volt a 47 éves szakember kinevezése zseniális húzás, mert személye pontosan ellentéte volt annak, amire az Arsenalnak látszólag szüksége lett volna, holott mégis pontosan őrá volt szüksége a klubnak.
Wright, az angolok 105-szörös válogatott kiválósága nem tudta átvinni edzői életébe játékosi zsenialitását.
Egyre gyengébb helyeken végzett vele a csapat, az 1965–66-os idényt a 14. helyen zárta, és amikor májusban a Leedstől kapott ki 3:0-ra odahaza, összesen 4544 néző látogatott ki, holott 1914 óta nem ment soha tízezer alá ez a szám. Olyan kevesen voltak, hogy behallatszott a kinti forgalom zaja.
Az Arsenalt fel kellett rázni, és erre a háborúban is orvosként szolgáló őrmester Mee bizonyult igazán alkalmasnak.
Orvosi képességeit mindenki nagyra becsülte, emiatt kezdte alkalmazni a klub 1960-ban. De a felnőttcsapat irányítása egészen másfajta feladat.
„Nincs elfogadható magyarázat a kinevezésére – reflektált McLintock –, hacsak nem az, ahogyan végigkísérte egy sérült játékos felépülését.”
Ezzel jól körbe is jártuk, miben rejlett tehetsége: komoly munkaerkölcs, szigorú katonai háttér közösségépítő képességekkel fűszerezve. Ami hiányzott nála a romantika serpenyőjéből, az megvolt a hatékonyság oldalán. Félig őrmester, félig osztályfőnök. Nem tűrhette a munkakerülést. „Semmi újság, semmi tea, semmi keksz – mondogatta sérült játékosainak. – Azért vagy itt, hogy dolgozz.”
A hatása szinte azonnal jelentkezett. Igaz ugyan, hogy nagyon jó és fiatal keretet örökölt Wrighttól, amely aztán öt évvel később is a keze alatt volt még, de a motivációt valahogyan elveszítették a korábbi edző idején, és Wright utolsó idényében már 75 gólt engedtek be.
Mee nagyon jó taktikai érzékről tanúbizonyságot téve megszerezte Dave Sexton trénert a Chelsea-től. A 36 éves, zárkózott fiatalember azonnal megnyílt, amint a futballra terelődött a téma, ebben megszállottnak bizonyult. Ő felelt a taktikáért, míg Mee az irányítással foglalkozott.
Don Howe, aki előbb játékosa, majd Sexton helyén munkatársa lett, úgy fogalmazott: „A csapat jól rezonált az általa követelt fegyelemre.”
Inget, nyakkendőt, zakót viseltek a játékosok egyenruha gyanánt, a késésért pedig büntetés járt. Ez ma már természetes, de akkor még korántsem volt az.
McLintock is hamar belátta, hogy nem volt igaza, amikor értetlenségének adott hangot, és akkor még nem ismerte a menedzser igazi erényeit. Így írt: „Látnom kellett volna, hogy egyedül ő képes egyesíteni a csapatot, egyedül benne van meg az az eltökéltség, amely az Arsenal és az elnöke iránti tiszteletből nőtt ki, és emiatt vállalta el a nagyon nehéz feladatot.”
A csapat a hetedik lett első idényében, 1966–67-ben. A kapott gólok száma 47-re csökkent, köszönhetően a kiváló védelemnek, amely 1970–71-ben is kulcsszerepet játszott.
Az edzések rendre megizzasztották a futballistákat, akiknek elméje és fizikuma egyaránt csiszolódott. „Az alkalmi tündöklés nem elég egy hosszú idény során – érvelt Mee. – Összeszedtük vagy megtartottuk azokat, akik nem csak ennyire képesek, a többiek mehettek nyugodtan.”
Végül 1970-ben véget ért a trófea nélküli 17 szűk esztendő, és az Arsenal 3–1-re kikapott Belgiumban az Anderlechttől, majd 3–0-ra nyert az otthoni visszavágón, ezzel megszerezve a Vásárvárosok-kupáját.
Nagy reményekkel vágott neki a csapat a következő idénynek, ezt még az sem tudta befeketíteni, hogy szeptemberben 5–0-ra átlépett rajta a Stoke.
Az Arsenalnak ugyan rendkívül erős csatársora volt, köszönhetően John Radfordnak, Ray Kennedynek és egy helyi tinédzsernek, Charlie George-nak, de az elején kritikus állapotban volt a védelem. Howe segédedző azonban gatyába rázta forradalmi zónavédekezéses taktikájával.
„Ha egyszer egy nullára vezettünk, vége is volt a mérkőzésnek – lelkendezett McLintock. – Akár el is mehettünk a büfébe, utána pedig fel a bicajra, és irány haza!”
A szeptemberi, Stoke elleni zakót követően az Arsenal 14 mérkőzésen át veretlen maradt egészen január közepéig, majd kilenc újabb siker következett márciusban és áprilisban. Ezzel már majdnem meg is nyerték a bajnokságot.
Az utolsó fordulóban végül kellett a Tottenham felett aratott győzelem, így vertek rá egy pontot a Leedsre. A hidegvér, amivel ezt tették – Radford három perccel a vége előtt fejelt gólt –, már azt az acélosságot tükrözte, amelyet Mee plántált a csapatba.
A Liverpool elleni FA-kupa-döntő pedig arra példa, hogy értett a pszichológiához is. Nem tartott ugyanis beszédet az öltözőben arról, történelmileg mennyire fontos mérkőzés vár a csapatra, inkább annyit mondott játékosainak, érezzék jól magukat. Már jóval a vége előtt meg kellett volna szerezniük a győztes gólt, de így is a jobbik nyert, hosszabbíítás után 2–1-re.
Mee-ről sosem született életrajz, nem passzolt volna csendes, nyugodt stílusához. Csak ritkán oldódott fel futballistái körében, ilyen alkalom volt például, amikor csapata döntetlent játszott a Lazióval, és részt vett az önfeledt ünneplésben, amely során élete könyvének mindig rejtett lapjai hirtelen mindenki előtt megnyíltak.
„Állandó vita zajlott arról, hogy inkább Bertnek vagy Bertie-nek érdemes-e szólítanunk – írta McLintock. – Tudtam, hogy egyiknek sem. Nem közvetlenkedtünk egymással, a Mr. Mee megszólítás járt neki.”
Rejtélyes és jól öltözött ember volt, haja mindig fényesen csillogott, és ma már egy letűnt kor lenyomata. Karácsonykor volt 100 éve, hogy megszületett, klubja és a futball iránti elkötelezettsége azonban ma is él.
Később orvosként szolgált az Angol Labdarúgó-szövetségnél, tizenhét évvel halála után hőstettei is jó fél évszázadosak már. Emlékét mégis a mai napig dallal őrzik az Arsenal szurkolói.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. februári számában.)
