Amikor Bill Shankly első mérkőzésén 4:0-ra kikapott a Cardifftól a Liverpool főnökeként, már ő is tudta, hogy bajok vannak a csapattal. Abban a pillanatban át is gondolta, hogy muszáj lesz megerősítenie az együttes gerincét. Hatalmas keretet örökölt, amelyben mintegy negyvenen szerepeltek, ezt meg kellett ritkítania, úgy, hogy közben fiatalokat is beépített, köztük például Roger Huntot.
A játékosok kedvelték újfajta edzésmódszereit és a kispályás mérkőzéseket, és nagyon jól fogadták, hogy valóban edzette a csapatot, nemcsak a labdával játszatta őket. Módszereit a Preston North End-i modellre építette. Az volt az elve, hogy nincsen szüksége maratoni futókra, se cirkuszi akrobatákra, egyedül csak futballistákra.
Készített egy listát arról a 24 játékosról, akik nem fértek bele elképzeléseibe, de az átmenet inkább fokozatos volt, és elmaradt az a forradalom, amelytől a labdarúgók többsége tartott. Felvetette az elnökségnél, hogy szeretné megszerezni Dennis Law-t a Huddersfieldtől, de ötletét elutasították, mert túl drágának találták a skótot. Law 1960 márciusában szegődött el a Manchester Citybe, és a klub 65 ezer fontot fizetett érte, ez jóval több volt annál a 18 ezernél, amelyet a Liverpool szánt volna rá.
Ezt követően Shankly azzal állt elő, hogy vegyék meg Jack Charltont a Leedsből. Évek óta követte figyelemmel a fejlődését, és meggyőződése volt, hogy a 20 ezer fontos vételár minden egyes pennyjét megérné. Az elnökség azonban ezúttal is másképp gondolta, egyértelmű nem volt a válasz. Shankly egyre mérgesebb lett, és attól tartott, az a költségvetés, amellyel szerződtetésekor hitegették, szimpla átverés volt.
Első időszakában rengeteget kellett vitatkoznia főnökeivel, és többször is közel került a távozáshoz. Ilyenkor általában közeli barátja, Matt Busby győzte meg, hogy tartson ki. Korábbi klubjaiban Shankly megértette, miért nem költhet féktelenül, de a Liverpoolnál más volt a helyzet. Valahogyan meg kellett győznie a klub vezetőit, hogy a tehetséges játékosokat nem adják ingyen. Úgy érezte, mindenki elégedett azzal, ami van, mert a mérkőzésekre sokan látogattak ki, és a csapat a Second Division első felében vetette meg a lábát. Pedig a szurkolók sóvárogtak a siker után, és szerették volna a csapatot az élvonalban látni.
A klub vezetőit Shankly szerencsejátékosokhoz hasonlította, akik veszítettek, és már nem mernek többet feltenni. Ő maga is szerencsejátékos volt viszont, és tudta, hogy a ’60-as évek olyan időket hoz, amikor az erősek még erősebbek, a gyengék még gyengébbek lesznek.
Kezdte felismerni, hogy a beígért 60 ezer font helyett fillérekből kell helyreállítania az egyensúlyt. Elárulva érezte magát, sokan úgy emlékeznek vissza, hogy gyakran lett ideges, és lemondással fenyegetőzött. Így nem mehettek tovább a dolgok.
Az 1961–62-es idény optimistán indult, miután a Liverpool megverte a nemrégiben kieső Leedset, 43 ezer néző előtt 2:0-ra. Ezzel együtt Shankly és a szurkolók is csalódottak voltak, mert a Liverpool nem erősített kellőképpen. Hiába vették meg Sammy Reid szélsőt 8000 fontért a Motherwelltől, egyszer sem lépett pályára. Shankly következő próbálkozása Kevin Lewis lett volna, aki szintén szélső volt a Sheffield Unitedban, de ez is kútba esett. Ugyanakkor a klub vezetősége is tudta, hamarosan találnia kell valakit Billy Liddell helyére, ő ugyanis ekkor már 38 éves volt.
Shankly még egyszer feltette a kérdést Jack Charltonnal kapcsolatban, időközben, ugye, kiesett a Leeds, és a rivális klubnak szüksége volt a pénzre. A játékos ára azonban 30 ezer fontra kúszott fel. Ezúttal is ugyanazt a választ kapta, mint korábban, és megkérték, hogy ne gondolkozzon ilyen nagy nevekben. Évekkel később ez a döntés megbosszulta magát, mert Don Revie a hatalmas védő köré építette fel a sikeres Leedset.
Shankly következő kiszemeltje Gordon Milne lett a Prestonból, aki végül 1960 augusztusában csatlakozott a csapathoz 16 ezer fontért, ami akkoriban klubrekordnak számított, és az is bebizonyosodott, hogy nagyon hasznos a középpályán is, ha kell.
A kezdeti optimizmus hamar alábbhagyott, miután a Liverpool első nyolc mérkőzéséből négyet elveszített. A kilátogató nézők száma hirtelen 25 ezerre csökkent. Shankly azért hagyta ott a Huddersfieldet, mert úgy érezte, a klub elvesztette ambícióit, erre most ugyanilyen helyzetben találta magát.
Irigykedve nézte a városi rivális Evertont. Akkoriban az számított a nagyobb egyesületnek. Vezetőedzője, Johnny Carey annyi pénzt költhetett, amennyiről Shankly csak álmodozhatott. Megvette például Roy Vernont 27 ezer fontért, illetve Alex Youngot és George Thomsont együttesen 55 ezerért.
Shankly akkor végképp úgy érezte, hogy ráfázott ezzel a munkával. Aztán egyszer csak valami egészen váratlan történt. A multimilliomos John Moorest beválasztották az Everton elnökségébe 1960 márciusában, és jelezte is, hogy szeretne aktívabban részt venni a klub életének irányításában, de eközben a Liverpoolban is megvoltak még a részvényei. Mivel nem ülhetett két lovon egy fenékkel, rávette a Liverpool főnökeit, hogy fogadja el a helyére Eric Sawyert, a Littlewoods Pools gazdasági igazgatóját, akit arra szemeltek ki, hogy felügyelje Moores befektetéseit a Liverpoolnál, de az Everton felé elkötelezett üzletember sohasem gondolta volna, hogy ezzel a döntésével indul meg a Liverpool abba az irányba, amit ma jelent a globális futballpiacon, és túlnövi a riválist is, pedig azt a ’60-as években még milliomos klubként emlegették.
BILL SHANKLY TÖBBSZÖR IS KÖZEL KERÜLT A TÁVOZÁSHOZ. ILYENKOR ÁLTALÁBAN BARÁTJA, MATT BUSBY GYŐZTE MEG, HOGY TARTSON KI
Sawyer kinevezésének napján minden megváltozott. Shankly kapott maga mellé valakit, aki osztotta nézeteit, és ketten együtt már fittyet hányhattak a házirendre. Kiderült ugyanis, hogy a belső szabályzat egyik, az ’50-es évekből származó kitétele szerint nem költhetnek 12 ezer fontnál többet egyetlen játékosra, az új szerzeményeket legalább két igazgatónak jóvá kell hagynia, és ha egy mód van rá, magasabbnak kell lenniük 180 centiméternél.
A bürokrácia és az idejétmúlt szabályok gúzsba kötötték az igazolásokat, de Shankly érezte, hogy most vagy soha. Valahogy úgy tekintett az igazgatóságra, ahogyan szülővárosa, Glenbuck bányászai a bányatulajdonosokra: nem közülük való volt, és nem is bízott meg bennük. Az legalábbis biztos, hogy a labdarúgásról alkotott nézeteikben nem bízott meg, és egyáltalán nem vágyott rá, hogy futballtudásával visszaigazolja elképzeléseiket. Szerinte Sawyer kinevezése hozta el a változást, mivel költeni akart. Közölte is Shanklyvel, hogy ha kiszemeli a megfelelő játékosokat, ő majd mellé teszi a pénzt. Számtalanszor megvitatták nézeteiket a szükséges fejlesztésekről, és a Motherwell csatára, Ian St John, illetve a Dundee United középhátvédje, Ron Yeats tudvalevőleg nem állt távol Shankly elképzeléseiktől.
Egy reggel 1961-ben a Sunday Post azzal a címmel jelent meg, hogy „St John menni akar”. Shankly azonnal felhívta szövetségesét, és elmondta neki: a kiszemelt játékos Skócia legjobb középcsatára. Ennyi elég volt, hogy megnyerje őt az ügynek, és végül az edző az elnök-igazgató, Sid Reakes kíséretében utazott el Skóciába. St John 1961. május 2-án írt alá 37 500 fontért, pedig hívta a Newcastle United is, amely ekkor az élvonalban szerepelt, és elmondása szerint többet is ígért. Végül Shankly személyisége győzte meg. „A lelkesedése és a stílusa is lenyűgözött. Karizmatikus volt, tudtam, hogy vele kell tartanom.”
Ezt követően Yeatsre terelődött a figyelem, de Shankly tartott tőle, hogy a nagy költekezés után érte már túl sok lenne. A klub eleve meghúzta a határt 20 ezer fontnál, úgyhogy az első kirándulás a Dundee otthonába kudarccal végződött. Amikor azonban a Liverpool küldöttsége felkászálódott a vonatra, hogy hazautazzon, a skót csapat igazgatója, aki kivitte őket az állomásra, odasúgta Shankly fülébe, hogy szerinte 30 ezerért már elvihetik a kiszemelt játékost.
Az edző egész úton hazafelé magában tartotta, amit hallott, mert személyesen Sawyerrel ő akarta megbeszélni, hogy Yeats a hiányzó láncszem. Végül valóban sikerült rávenni a klubvezetőket, hogy fizessék ki érte a 30 ezret. Shankly annyira hitt St Johnban és Yeatsben, hogy arra kérte Sawyert, rúgja ki, ha mégsem játszanának jól, Reaksnek pedig azt mondta: „Nemcsak feljutunk velük, de a kupát is megnyerjük”.
Nos, 1962-ben feljutottak, 1964-ben bajnokok, 1965-ben pedig az ígérethez híven FA-kupa-győztesek is lettek.
PETER HOOTON
A The End című fanzine társalapítója, a The Farm zenekar alapítója. Részlet a könyvéből.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. júniusi lapszámában.)
