Szöveg Lee Roden Fotó Arxiu FC Barcelona Fordítás Kovács Gergely
Északkeletre a városközponttól, a Carrer de Numancia és a Travessera de les Corts kereszteződésében, Barcelona egyik apartmanházán szerény transzparens hirdeti: „Itt állt a Les Corts-stadion 1922 májusa és 1966 februárja között”.
Az üzenet mérete nem adja vissza hűen, milyen mély érzelmeket korbácsolhat fel az egykori stadion emléke a Barcelona idősebb szurkolóiban.
„A Les Corts otthonos, kedves stadion volt, gyönyörű lelátóval – idézi fel Merce Portell és Pere Esteve, akik rendszeres kezdők voltak az 1940-es és ’50-es években. – A Franco-diktatúra kellős közepén, amikor megszólalni sem volt szabad, megünnepeltünk ott egy-egy Real Madrid elleni gólt, sokkal többről volt szó a futballnál. Ez volt az egyetlen fegyver, amellyel a katalánok élhettek a polgárháborút követően.”
Ha a Barcelona tényleg „több mint klub”, akkor ehhez a Les Corts volt a kulcs: a klubtagok száma meghatszorozódott abban a 35 évben, amit a csapat a stadionban töltött 1957-ig (kilenc évvel később bontották le). Itt zajlott le a piros-kékek kétségtelenül legjelentősebb politikai demonstrációja is, amikor 1925-ben a szurkolók az Orfeon Catalan elleni mérkőzés előtt spontán kifütyülték a spanyol himnuszt. „Erre se előtte, se utána nem volt precedens – mondja Ángel Iturriaga Barco történész. – Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a Barcelona nemcsak klub, de civil társulás is.”
Ha egy játékost kell kiemelni, az mindenképpen Kubala László. „Kubala volt a legeslegjobb, aki valaha is pályára lépett a Les Cortsban – mondja Iturriaga. – A magyar csatár maga volt a csoda.”
Olyannyira, hogy gyakran annyian voltak élőben is kíváncsiak a játékára, hogy nem fértek be a stadionba, ezért is kellett felgyorsítani egy új otthon megépítését. Talán hallottatok már róla, ez lett a Camp Nou.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. novemberi lapszámában.)
