1977: amikor térdre kényszerült a Szovjetunió

Szöveg L. Pap István

Kevés komplikáltabb út vezetett világbajnokságra, mint a magyar labdarúgó-válogatotté 1978-ban. Eleve 16-os volt a mezőny, amelyből az akkoriban még az erőviszonyokra, nem pedig a világegyenlősdire figyelő FIFA kilenc és „fél” helyet tartott fenn a messze legerősebb kontinensnek, Európának. A létező Szovjetunió és Jugoszlávia miatt persze nem a mai, ötvennél is több tagállammal kellett számolni: az UEFA égisze alatt 31 válogatott nevezett a selejtezőre. A kilenc selejtezőcsoportból nyolc győztes és a címvédő NSZK jelenléte garantált volt, a tizedik európai esélyt pedig a 9. csoport első helyezettjének a dél-amerikai kvalifikáció harmadikja ellen kiírt interkontinentális selejtezős párharc kínálta. Természetes, hogy ebbe a trióba kerültünk (merthogy öt hármas csoportot is kialakítottak) úgy, hogy a negyedik kalapból nem jött gyenge ellenfél, a Szovjetunió és Görögország lett a riválisunk. Athénban még 1976 októberében 1–1-gyel kezdtünk, amire idehaza máris temetni kezdték Baróti Lajos együttesét, ezt követte 1977 tavaszán a szovjetek elleni, budapesti meccs. Egyértelmű volt a képlet: ha nem nyerünk, nemhogy a vb-re, de a pótselejtezőre sem marad esélyünk eljutni.

A jól értesültek természetesen azonnal beindították a suttogó mantrát: lefekszünk a szovjeteknek. Ennek, szigorúan az eredményeket tekintve, csak annyi alapja volt, hogy az addigi 14 egymás elleni meccsből mindöszsze kettőt sikerült megnyerni, ráadásul a másodikat (1968-ban 2:0) az Eb-negyeddöntő visszavágóján 3:0-s moszkvai vereség és kiesés követte. És még az ötvenes évek világverő Aranycsapata is csak egyszer (Czibor Zoltán góljával 1956 őszén, napra egy hónappal a forradalom kitörése előtt) sikerült győznie. Ezzel szemben a szbornaja 1952 és 1977 között hétszer is jobbnak bizonyult. A legfájóbb ezek közül az 1966-os vb-n a nyolc között elszenvedett vereség volt. Az 1977-es vb-selejtezőn azonban megtört a jég. Baróti Lajos csapatában nem volt ott az egy héttel korábban az MTK-VM elleni bajnokin a Népsporttól 9-es osztályzatot kapó, nagy formában futballozó újpesti Törőcsik András (igazából csak 1977 őszétől lett a válogatottban alapember), és kispadon kezdett klubtársa, Fazekas László is, ezt leszámítva azonban az alapcsapat állt fel az 1975-ben KEK-győztes Dinamo Kijevre épülő, az abban az évben aranylabdás Oleg Blohint is bevető szovjetek ellen.

Blohint a Fradi jobbhátvédje, Martos Győző tüntette el a pályáról, nem véletlenül lett a riporteri és szurkolói szlengben onnantól „Blohin-ölő”. Elöl a 22 éves Nyilasi Tiborban volt a legnagyobb bizalom, és a ferencvárosiak Tibije nem is okozott csalódást: a szünet előtt Zombori beadását követően Asztapovszkij kapus éppen rá paskolta a Kovács István által középre csúsztatott labdát, és máris vezettünk. Ehhez képest az 51. percben Nyilasit a vasasos Török váltotta, miután a középpályás nem tudta tovább folytatni a játékot, mint kiderült, még a gólnál beletalpaltak a combjába. A közönség „nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy a helyére beállott Török, pontosabban az a tény, hogy egy középpályást a második félidő elején hátvéd váltott fel, nem jelenti a csapat alapvető taktikájának megváltoztatását, a védekezésre átállást.” Gyorsan kettőre nőtt az előny, miután Pusztai hatalmas bedobását a csapat egyetlen vidéki tagja, a szombathelyi Kereki a kapu jobb alsó sarkába fejelte. Nem osztott és nem szorzott, hogy a tbiliszi Kipiani egy perccel a vége előtt szépített, persze ekkor még senki sem sejtette, hogy májusban a szovjetek kikapnak Athénban is.

Boldogságban úszott az ország, és a győztes hadvezér, Baróti Lajos is eufóriában nyilatkozott: „Sok emlékezetes mérkőzésen ültem eddig a kispadon, de ezt a meccset nem fogom sokáig elfelejteni!”. A győztes gólt előkészítő Pusztai pedig valódi műhelytitkot is megosztott a Népsport olvasóival: „A cseh-szlovákok és a lengyelek ellen szándékosan nem gyakoroltuk azt a variációt, hogy én bedobom a labdát középre a 11-es pont tájékára, nehogy a lelátón jelenlevő szovjet megfigyelők feljegyezzék ezt a megoldást. A gyakorlatban most próbáltuk ki először, szerencsére bejött.” Azt természetesen egyetlen szóval sem említette a másnapi magyar sajtó (a Népsport formabontó módon az ünnepnapon, május 1-jén is megjelent!), hogy a győzelemnek az ellenfél kiléte adta volna a jelentőségét, tudta ezt enélkül is mindenki. „Szombat este tele volt a Népstadion olyan emberekkel, akik aligha tudnának kifogástalanul elszámolni minden cselekedetükkel. Tóth József a második félidő közepén egyszer csak két kézre fogta a pályáról kigurult, a gyermekektől visszakapott labdát és – megcsókolta! Aldinger hármas sípjelére sokan dobták a levegőbe a kalapjukat, és utána sem nézve éltették a játékosokat. Akire a kalap hullott, továbbdobta, mert mit is csinálhatott volna ilyenkor mást vele? Az öltözőben volt, aki szerényen elutasította a gratulációt, Pintér pedig – ezt meg is írtuk – százezer forintnál többre értékelte, hogy a hetvenezer szurkolónak és a televízió képernyője előtt ülő millióknak sikerült örömet szerezni. A zászlókat lobogtató fiatalok végigkiabálták a Thököly utat, és az érettebb korú autósok dudáikkal adták az aláfestő zenét.”

A pályán vesztes, igaz, a történelemben ekkor még győzelemre álló szovjet oldalról Jurij Szegenyevics, a Szovjetszkij Szport szakírója tömören, de korrektül elemezte a népstadionbeli 90 percet: „A magyar válogatott a világbajnoki selejtezőkre készülve szép fegyvertényeket hajtott végre: legyőzte a világbajnoki bronzérmes Lengyelország és az Európa-bajnok Csehszlovákia együttesét. Várható volt, hogy az igazi tétre menő találkozón is megtartja lendületét, s megpróbálja érvényesíteni akarati tulajdonságait. Ezzel, természetesen, tisztában voltak a szovjet válogatott szakvezetői és a játékosok is. Ennek tudatában készültek, ennek ellenszerét jelentő, megfelelő taktikát dolgoztak ki. Ám gyakran előfordul, hogy a tervek füstbe mennek. Ez történt a Népstadionban is.” A habot a tortán pedig kétségkívül Blohinék görögországi zakója jelentette, no meg az, hogy végül a mi athéni pontunk volt az egyetlen, ami a csoportban idegenben született, ergó: az első helyen zártunk. A pótselejtezőn pedig Bolívia már az első meccsen kapott tőlünk egy hatost, és Nyilasiék utazhattak Argentínába. Ami aztán ott történt, az már egy másik, kevésbé jókedvű cikk témája lehetne.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. szeptemberi számában.)