Szöveg Bodnár Zalán Fotó Mravik Gusztáv
Vélhetően kevés általános iskola mondhatja el magáról, hogy épületében egy volt válogatott futballista cseréli ki a tömítést, ha csöpög a víz a radiátorcsőből, ragasztja meg az eltört széket, vagy söpri össze az őszi faleveleket az iskolaudvaron.
Vincze István, Plotár Gyula, Kiprich József
A korábban Ságvári Endre nevét viselő tatabányai Óvárosi Általános Iskolában azonban ez a helyzet, hiszen az intézmény gondnoka és karbantartója már tizenöt éve Plotár Gyula, aki pályafutása legszebb időszakát a Tatabányai Bányászban töltötte, ahol három ciklusban is szerepelt, bajnoki ezüst- és bronzérmet is nyert, Magyar Kupa-döntőig jutott. 1987-ben játszott a válogatottban, Lipcsében a keletnémet válogatott ellen (0–0). Fénykorában megfékezhetetlen csatártriót alkotott Tatabányán Kiprich Józseffel és Vincze Istvánnal, hármójukról a nyár végén könyv is megjelent Müller Zoltán szerkesztésében Mesterhármas címmel.
Neve máig fogalom a bányászvárosban, csak – mint mondja –, abból nem lehet megélni, családot fenntartani.
„Amíg a fényben vagy, annak is örülnek az emberek, ha megihatnak veled egy üdítőt, de a siker mulandó, három-négy év múlva már senkit sem érdekel, mit tettél le az asztalra vagy milyen futballista voltál – mondja nem keserűen, de élettapasztalatait összegezve a FourFourTwo-nak. – Visszavonulásom után nagyon nehéz volt munkát találnom. Az eredeti végzettségem géplakatos, de azt sohasem gyakoroltam, ez a gondnoki munkalehetőség is végül a futballnak köszönhetően jött, mert gyerekeket edzettem Tatabányán, és ebben az iskolában is tartottunk heti két tréninget, így jött az ismeretség az igazgatónővel, akinek jeleztem, hogy szívesen dolgoznék itt, és amikor megüresedett a gondnoki állás, felajánlották, én pedig örömmel elfogadtam.”
Sokáig egyedül látott el minden teendőt az iskolában, ahová majdnem négyszáz tanuló jár, most négy órában már van segítsége egy nyugdíjas munkatárs személyében. Köszörül, padot és széket javít, ragaszt, fest, parkettát cserél, gereblyézik, udvart söpör, télen havat lapátol, járdát szór – mindent, amire épp szükség van. Amihez nem értett, azóta azt is kitanulta.
„Egyik kollégám összeszámolta: huszonnyolc szakmához kell értenie annak, aki ebben a beosztásban dolgozik” – mondja nevetve.
Szereti, amit csinál, és őt is szeretik. A karbantartói műhely falán a régi dicsőségek emlékei, bekeretezett fiatalkori fotó Tatabánya-mezben, oklevelek, érmek, jelvények, de mellettük már eme „másik élet” elismerései is: iskolások rajzai, no meg egy diákoktól kapott okirat, amelyet a „legjobb karbantartónak” címeztek. A tanórák közötti szünetekben lógnak rajta a gyerekek, szinte mindegyiküket név szerint ismeri. Közülük többeknek az edzője is, mivel a labdarúgástól azért nem szakadt el: UEFA A- és B-licences képesítése van, és egyéni tréningeket tart a Tatabánya korosztályos csapataiból kiemelt legtehetségesebb fiataloknak. Reggel nyolctól háromnegyed négyig az iskolában van, utána heti négyszer edzést tart, hétvégenként pedig az MLSZ mérkőzésellenőreként járja az NB I-es, NB II-es vagy NB III-as találkozókat.
„Több lábon kell állni” – mondja ki a megcáfolhatatlan igazságot, és mi némán bólintunk. Amit főhajtásnak is lehet tekinteni.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. januári lapszámában.)
