Bölöni László, a BEK-győztes fogorvos

 

 

Ritka eset, ha egy futballistának egyetemi diplomája van. Még különösebb, ha az illető sportolóként válogatott, nemzetközi klasszis. Az pedig szinte egyedülálló, ha nem valami könnyen megszerezhető, „kamudiplomáról” van szó, hanem igencsak komoly, orvosi oklevélről. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a doktor úr hosszú éveken át gyakorolta is a szakmáját, és ma sem jönne zavarba, ha meg kellene csinálnia egy gyökérkezelést, akkor csak Bölöni Lászlóról lehet szó, aki képzett fogorvos, de annál is képzettebb és sikeresebb profi futballedző. Mi több, a legmagasabban jegyzett magyarajkú edző Bölöni László, aki 108-szoros román válogatottként és a Steaua BEK-győztes középpályásaként lett ismert a nemzetközi futballban, de ma már edzőként legalább akkora nevet szerzett magának Európában, mint korábban a pályán. A Sportinggal portugál bajnok és kupagyőztes volt, a Standard Liége csapatával belga bajnok és Szuperkupa-győztes, Románia szövetségi kapitányaként, a francia bajnokságban pedig a Nancy, a Rennes, a Monaco szakvezetőjeként is dolgozott. Ma a belgiumi Royal Antwerp edzőjeként dolgozik a magyarságára egyébként igen büszke, a nevében lévő ékezeteket gondosan őrző francia és román állampolgárságú szakember. A kettős állampolgárságról döntő 2004-es népszavazás sikertelensége egyenesen megrendítette Bölönit, aki ezután hosszú ideig nem is nyilatkozott magyar lapoknak, és számos alkalommal adott hangot keserűségének.

A Maros megyei Dicsőszentmártonban nevelkedő és futballistává váló Bölöni Marosvásárhelyen lett élvonalbeli labdarúgó és okleveles fogorvos. A foci mellett ekkor dolgozott is a helyi gyermekfogászaton. Testvérbátyja, dr. Bölöni István ugyancsak fogorvos, ma már Magyarországon él, ám egykor a marosvásárhelyi vegyi kombinát üzemi fogorvosa volt. Ekkoriban történt, hogy egyik este a gyermekfogászaton a vásárhelyi élvonalbeli csapat közismert csapatkapitánya, Bölöni László már hazatérésre készülődött a délutáni műszak után, amikor asszisztense még beajánlott hozzá egy hölgyet, mondván, ugyan, csinálja már meg az ismerős fogát a doktor úr. Laci húzódozott, hiszen ez a szabályok megszegését jelentette volna, de végül hagyta magát rábeszélni a túlórára. Kiderült, hogy a vendég éppen abban a gyárban dolgozik, ahol István volt a fogorvos, így Laci értetlenkedve rákérdezett, miért nem ott csináltatta meg a fogát, hiszen kitűnő az üzemi orvos, ő jól ismeri… A hölgy némi mismásolás után bevallotta, hogy valóban az üzemi orvoshoz tartozna az ügy, ám miután meglátta az ajtóra kiírva, hogy „dr. Bölöni”, és ráismert a jellegzetes névre, elhatározta, hogy nem bízza magát egy futballistára…

Így aztán igencsak meglepődött, amikor az alkalmi, protekciós fogorvosa bemutatkozott, és kiderült, hogy éppenséggel ő a híres focista. A romániai amatőrizmusban a ma már eurómilliókat kereső Bölöni László még valódi munkaként végezte a fogorvosi teendőket, később, a Steaua sztárjaként már nem ebből élt, de még mindig nem hagyta abba szép szakmája gyakorlását. Sőt amikor a fővárosi klubhoz szerződött (miután lokálpatrióta erdélyiként hosszasan kérette magát), átigazolásának egyik feltételéül szabta, hogy a román hadsereg sportklubjának bázisán rendezzenek be a számára egy fogorvosi rendelőt. Gyakorlatban akart maradni (álmában sem gondolta, hogy fél életét Nyugat-Európában éli majd le), egyúttal sokat segített csapattársainak, azok rokonainak, akik szívesebben bízták magukat a pályán és a rendelőben egyaránt megbízható, nagy tudású magyar barátra, mintsem egy idegen fogorvosra. „Úgy emlékszem, Piturcának például végeztem gyökérkezelést annak idején” – mondja Bölöni a híres korábbi csapattársról, majd szövetségi kapitányról.
Bölöni családjában sokan fogorvosok, igazi dinasztiáról beszélhetünk. Amikor elhatározzuk, hogy végre tető alá hozzuk a régóta tervezett fotózást, akkor is egy rokon budapesti, óbudai rendelője jelenti a helyszínt, a díszleteket. A szigorú és nehezen megközelíthető profi edző nagy örömünkre igen készségesen áll a kérésünkhöz, a rendelőben pedig szinte kivirágzik. Sorra jutnak eszébe a sztorik, nézegeti, simogatja a műszereket, jól érzi magát régi-új szerepében, ha csak pár percre élheti is bele magát a jó harminc éve abbahagyott „másik” életébe.

Fehér köpenyt húz, kezébe veszi a fúrót, pózol, miközben mindannyian tudjuk, hogy aligha húz már fogat ebben az életben. Abban viszont nagyon sokan reménykednek, hogy páratlan szaktudása egyszer arra is megoldást nyújt majd, miként lehetne eredményesen, és a gyökereinél kezdve (ki)kezelni a magyar labdarúgást…

Szöllősi György

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. februári számában.)