Interjú Ch. Gáll András Fotó Mravik-Galán Laura
A főpolgármesterről köztudott, hogy szenvedélyes Fradi-drukker, ám abban különbözik sok ezer fanatikus, a világot zöld prizmán keresztül szemlélő társától, hogy egy „dózsást”, Göröcs Jánost a valaha volt legnagyobb magyar labdarúgók között tart számon. A futballt nem középiskolás fokon ismerő és értő városvezető jó barátja volt egyik bálványának, az ellentmondásos életű és megítélésű Varga Zoltánnak.
Talán nem árulok el titkot, hogy 1948-as születésű, és kisgyermekként átélte az Aranycsapat tündöklését és bukását is, azaz roppant magasan van a futballmércéje. Nem kellemetlen ez manapság, amikor még mindig fényévekre vagyunk az ötvenes, hatvanas évek futballjától?
Kellemetlennek nem mondanám, hiszen a sors ajándékának tartom, hogy élőben láthattam futballozni Puskás Öcsit, Czibor Zoltánt, Bozsik Cucut vagy személyes kedvencemet, „Kockát”, azaz Kocsis Sándort, az Aranyfejet. Akkora hatással volt rám az Aranycsapat, hogy iskolába menet latinos lévén hexameterekben mondtam fel magamban az összeállítást, ezzel is oldván a közelgő dolgozat okozta szorongást. Abban viszont igaza van, hogy napjaink labdarúgása nem tud jól kijönni az összehasonlításból az Aranycsapattal. Nehezen tudom megemészteni az olyan vereségeket, mint az Andorrától elszenvedett nulla egy, még szerencse, hogy Horvátország kettő egyes legyőzése átmenetileg felvidít, bár tartok a visszavágótól.
Sokan azt mondják, az ötvenes években még négyszögletes volt a labda, Puskásék a mai tempótól meghalnának.
Ez történelmietlen felvetés, minden teljesítményt – legyen az sport-, gazdasági vagy politikai – a saját korában kell vizsgálni. Amikor az Aranycsapat 1950 és 1954 júniusa között harmincegy mérkőzésen nem talált legyőzőre, nem a 2018-as francia válogatottal kellett megküzdenie, vagy a 2010-es spanyollal, hanem az ötvenes évek elejének angol, olasz, német, osztrák nemzeti együttesével. Az időutazást még nem találták fel, az ember csak a kortársaival tud meccseket játszani. Szóval, megértheti, hogy nekem, aki még látott jó magyar futballt, nagyon hiányzik.
„VARGA ZOLTÁNT JÓ BARÁTOMNAK MONDHATTAM”
Puskást a valaha volt három legjobb labdarúgó közé sorolta, ugyanakkor Kocsis a kedvence. Miért?
Kocka akrobata volt. Ollózós góljai nem csupán szimpla hátrahúzásos lövések voltak, hanem közben mintegy elfeküdt a levegőben, tehát két dimenzióban is fantasztikusat alkotott. A korabeli fotókon látható, hogy fejmagasságban fekszik a levegőben. No és a fejesei! Másfél fejjel magasabbra ugrott a védőknél, és fél fejjel magasabbra a kapus kinyújtott kezénél. Jómagam családilag Fradi-drukker vagyok, teljesen természetes, hogy egy fradista a kedvencem. Még akkor is, ha Kocka a fénykorát a Honvédban élte – ahová erőszakkal igazolták le –, majd a Barcelonában.
Vérmes fradistaként egy „dózsást” is beválogatott a kedvenceiből összerakott támadótrióba: Göröcs Jánost. Miért?
Mert vérmesnek vérmes vagyok, de nem elvakult. Mindig is tiszteltem az Újpest legendáit, annak idején szégyelltem magam, amikor a zöld-fehér szurkolók gúnyolták, gyalázták a valaha volt egyik legnagyszerűbb magyar csatárt, Bene Ferencet. Már-már kínosan sportszerű labdarúgó volt, sohasem szimulált, sohasem szabálytalankodott. És félelmetesen érezte a kaput. Göröcs Titi pedig virtuóz művész volt. Ragaszkodtam hozzá, hogy eljöjjön a Testnevelési Egyetemen megnyitott kiállításra, ahol az Aranycsapat ereklyéi láthatóak.
Varga Zoltánt is berakta az álomtrióba.
Nem hagyhattam ki. Személyes jó barátomnak mondhattam, két héttel a halála előtt is együtt vacsoráztunk. Nem volt egyszerű eset, de ahogyan ő futballozott, úgy nagyon kevesen tudtak. Hogy ő volt-e a jobb, vagy Albert Flórián, azt nem tisztem eldönteni, de azt tudom, hogy a kortársaim közül nagyon sokan őt tartották a numero egynek.
Tarlós István főpolgármester kisgyerekként időmértékes versben citálta iskolába menet az Aranycsapat játékosainak nevét.
Még szép! Remélem, addigra már kijutottunk a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra.
VILLÁMKÉRDÉSEK
Ki a három legjobb futballista, akit életében látott?
Lehet magyar is? Igen? Akkor Pelé, Beckenbauer és Puskás.
Élete legnagyobb futballélménye?
A hét egyes magyar–angol 1954-ben, amelyet a vadonatúj Népstadionban láttam. Csakhogy az élményeim meglehetősen halványak, elvégre hatéves voltam akkor. Ezért inkább az 1966-os angliai vb-ről a három egyes magyar–brazilt mondom (a képen, jobbra).
Kedvenc magyar csatártriója?
Göröcs Titi, Albert Flóri, Varga Zoli. Igaz, hogy Göröcs és Varga egyformán jobbösszekötőt játszott, de ők hárman zseniálisak voltak.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. októberi lapszámában.)
