Interjú Ch. Gáll András Fotó Mravik Gusztáv
Fűzy Gábor alighanem a pesti bárzongorista szakma utolsó mohikánja. Manapság a Rózsadomb lábánál szórakoztatja a nagyérdeműt, de valaha a legendás Pipacsban játszott és énekelt a magyar labdarúgás legendáinak. Szerelme a futball iránt ma is olthatatlan.
A kezével keresi a kenyerét, de lábbal sem lehetett ügyetlen.
A Lövölde téren laktunk, kisgyerekként imádtam focizni – negyvennégyben születtem, az ostrom idején –, emiatt sok balhém is volt anyámmal, mert nem szívesen engedett futballozni, féltette a kezemet. Amióta az eszemet tudom, zongoristának készültem, az osztálytársaim csak Mozartkának hívtak.
Bár futballistaként megmaradt amatőr szinten, mégis rengeteg labdarúgót ismer. Mi ennek a története?
Már a klasszikus, Aranykéz utcai Pipacs Bárban törzsvendégem volt Szuromi Anti, Mészöly Kálmán, Farkas Jancsi – rá kiváltképp szeretettel emlékezem, tündéri pofa volt, ugyancsak vendéglátós, hiszen a Közgáz mellett, a Pipa utcában volt a kocsmája –, a hetvenes évektől pedig Nyilasi Tibi, Ebedli Zoli, a fél NB I. Albert Flóri is be-bejárt, de ő ritkábban. És persze a Törő.
Pedig ő dózsás.
Ez részben előny volt, mivel sokáig duóban játszottam, Cseke Laci (nem azonos a Szabad Európa Rádió egykori legendás lemezlovasával – a szerk.) kísért dobon, aki a Dózsa-stadion tőszomszédságában született, élt-halt az Újpestért és Törőért.
Járt meccsekre?
Hogyne, az Üllői útra, imádtam Dalnoki Jenő keménységét. Később Nyíllal kerültem jó barátságba, ő rendszeresen járt hozzám a Pipacsba, és mostanság is, amikor a Mechwart téren, a Piros Pezsgőben játszom. Apropó, ha egyik este be akar ugrani hozzánk, akkor szívesen látom. Csak időben szóljon, mert tíz után már az utcán állnak a vendégek, annyian vannak.
Szoktak kérni számokat?
Persze, ezzel nincs is baj, csak ugye, éjféltájt már egyre kapatosabbak a hölgyek, urak, és olyankor mindenkinek kedve támad énekelni. Na, ez az a pont, ahol megbicsaklik Kodály logikája.
Mire gondol?
Hát ő azt mondta, hogy a zene mindenkié. Ez addig igaz is, amíg a zene hallgatásáról van szó. De ha már énekelni akarnak, akkor jönnek a problémák. Higgye el, bármennyire is szeretem a hivatásomat, nem egyszerű bárzongoristának lenni. Néha egy kicsit ápolói szerepkört is be kell töltenem, de nincs mese, a vendég kérése parancs. Hetvennégy éves leszek, már csak hetente három napot vállalok, szerdától péntekig, ilyenkor gyakran hajnalig dolgozom megállás nélkül, nálunk nincs záróra, ameddig van vendég, addig zene is van.
„TÍZ UTÁN MÁR AZ UTCÁN ÁLLNAK A VENDÉGEK, ANNYIAN VANNAK”
A futballisták jól énekeltek?
Várjon, most gondolkoznom kell. igen! Mészöly Kálmán nem énekelt rosszul, sőt, meg kell mondanom, Géza fiának is jó a hangja. Ha csak ilyen vendégeim lennének, csupa boldogság lenne a munka!
Önnek nem kell magyaráznom, valaha egymást érték Pesten – de Budán is – a zenés szórakozóhelyek. Ma viszont.
Ne is mondja! A hetvenes, nyolcvanas években, ha éjjel végigment a Körúton a Petőfi hídtól a Margit hídig, kétszáz olyan helyre tudott betérni, ahol legalább egy zongorista játszott, de a zenekar sem volt ritka. Ma viszont nem sok vendéglátóegységet tudnék mondani a Piros Pezsgőn kívül, ahol élő zenét hallgathat. Persze, a gépzene talán tökéletesebb, de ugyanakkor steril is. Meg aztán a wurlitzerrel nem lehet kommunikálni.
Hát ez az! Ön mindig szemkontaktust tart a vendéggel?
Mindig! Főleg a hölgyekkel. Tudja, hiába múltam már hetven, a csábítás minden korosztálynak jár. Persze olykor árnyékra vetődöm, ami nem csak a kapusokkal fordul elő. Egyszer bejött egy csinos, harmincas hölgy, teljesen egyedül, és éreztem, hogy percek alatt kialakul köztünk a kémia. Egész este neki játszottam, s hajnaltájt odalépett hozzám. Itt a döntő pillanat, gondoltam magamban, főleg, amikor csókot nyomott a fejem búbjára.
Ne csigázza az érdeklődésemet! Hogyan volt tovább?
Sajnos, meg is szólalt. Azt mondta, egészen elérzékenyült, mert a nagypapájára emlékeztetem.
VILLÁMKÉRDÉSEK
Kinek drukkol?
A Fradinak, de a KTE, a Kecskemét is közel állt a szívemhez, mivel évekig az Aranyhomok Szállóban játszottam.
Volt kedvenc sportújságírója?
Még van is, Hegyi Iván. És amíg élt, szegény Vándor Kálmán volt. Az utolsó pillanatig bejártam hozzá a kórházba, bevittem hangszert, játszottam, énekeltem neki.
És futballistája?
Doktor Fenyvesi Máté. Ő ugyan nem volt a törzsvendégem, de irigyeltem a gyorsaságát, robbanékonyságát, mert az belőlem hiányzott. Mármint a pályán, mert a billentyűk mellett nem alszom el.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. áprilisi számában.)
