Tökéletes kacsaszeletek Kovács Zoltántól

Szöveg Ch. Gáll András Fotó Takács József

„Akkor legyen kacsamell!” Kovács Zoltán, azaz Kokó, a Görögországot, Franciaországot és Kínát is bejáró vérprofi, az Újpest egykori legendás csatára konyhatündérnek aligha nevezhető, de vérbeli gourmet, és Müncz Gábor séf úr parányi segítségével álmából felébresztve is összeüt egy kis egyszerű „Rosé kacsamell zöld borsos, bazsalikomos eperraguval” névre hallgató könnyű, kedd délutáni, tavaszias huncutságot. Főleg, ha nem is kell álmából felverni.

„Kínáról úgy tartják, a jobbnál jobb ételek hazája, ez lehet, hogy sokaknak így van, én azonban fél év alatt egyszer sem ettem egy jót Sencsenben. Pedig az nem a fapados Kína, hanem egy nyugatias szabadkereskedelmi övezet, harminc kilométerre Hongkongtól. Nézd, Kína nekem pénzkereseti lehetőség volt, szigorúan futball, a kaja egyáltalán nem jött be. Ha tehettük, azonnal átugrottunk Hongkongba, ami egy teljesen más világ, és ott már bármikor tudtunk európai étteremben étkezni. Pedig én aztán szeretem az újfajta ízeket, ha külföldön járok, igyekszem nem rántott húst enni krumplival, hanem kipróbálni a helyi sajátosságokat. Csak nem Kínában! Úgyhogy süssünk kacsát, de még véletlenül se pekingit!” – idézi fel Kokó kilenc évvel ezelőtti élményeit a Sencsen Csienlipao csapatánál, miközben belépünk a Symbol kapuján.

A két szép, vastag kacsamell már előkészítve, Kokó beirdalja a szeleteket, beteszi a serpenyőbe, aztán már sül is a zsírja… És közben jönnek a történetek.

„Szaloniki, na látod, az egészen más volt. A PAOK egyike a nagy görög kluboknak, bár nem töltöttem el túl sok időt Macedónia tartomány fővárosában, meg már tizenhat esztendeje volt az egész, két éve, amikor arra jártam, még mindig megismertek az utcán! Görögország viszonya egészen más a futballhoz, mint Kínáé, de még Franciaországé is. Hellászban a futball – vallás. Szóval, Szalonikiben mindennap friss halat ettem, különféle tengeri finomságokat, a scampi sajtos, paradicsomos mártásban volt a kedvencem. Srimp szaganaki – tudod, a garnélarákocskák jó nehéz sajtos mártásban. Hát, ezeket imádtam! És utána egy korsó Mythos sör – hmmm, maga a gyönyör!”

Közben megsült a kacsamell, de a séf úr felemeli a mutatóujját, és azt mondja Kokónak: „Most berakjuk pár percre a forró kemencébe, attól lesz az igazi!”. És berakjuk…

„Chateauroux-ban 2000 és 2002 között játszottam, ott már nős férfiként, ott született a nagyobbik fiunk, Dominik. Ha már Franciaország, miért ne kapjon francia nevet? Nos, ez a két év is szakadatlan kulináris élvezet volt, a bagett az istenek ajándéka, imádtam a grillhúsokat, a sajtokat – még csigát is ettem, jó fokhagymásan, semmi extra, nem is éreztem az ízét, mert a fokhagyma elnyomta… A salátákra, az egészséges táplálkozásra itt szoktam rá, és megtanultam, hogy mindig csak annyit szabad enni, hogy az ember egy kicsit még éhes maradjon.”

Kokó Chateauroux-ban (Franciaország kellős közepén, valahol Orléans és Limoges között) rászokott a vízivásra is, ami – hisszük, nem hisszük – felettébb egészséges szokás.

„Örökre elfelejtettem a cukros üdítőket!” – vágja ki büszkén a negyvenedik évében is kamaszosan karcsú center.

Azokat el, de a hazáját nem, és két év után – bármilyen jól is érezte magát Frankhonban – hazajött.

„Az a fajta magyar ember vagyok, aki itthon szeret élni. Jó volt Franciaországban, érzelmileg is kötődtem oda, hiszen Dominik ott született, de haza kellett jönnöm. És nem bántam meg.”

Az elbeszélés ezen szakaszánál már a ragunál tartunk, vajban sül, fő a felszeletelt eper, az íz- és illatkavalkád egyenesen bódító. Aztán kikerül az asztalra az étek, és nekilátunk a „medium rare”, azaz félig átsült, cseppet véres kacsaszeleteknek.

Kokónak igaza van: sokkal finomabb, mint a pekingi kacsa!

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. júliusi lapszámában.)