Lazactrilógia Dunai-futballsztorikkal

 

 

Fotók: Kristóf Lajos

 

Huh, ez aztán izgalmas felfedező út volt a konyhaművészet világába… Nem kellett hozzá más, mint egy szerencsés találkozás Jászai Tibor, a Symbol futballkedvelő séfje és Dunai Antal olimpiai bajnok, ezüstcipős gólkirály, a séf úr bálványa között. Amikor belépett az Újpest legendája az óbudai étterem tágas lobbyjába, és megjelent a széles mosoly ízmesterünk arcán, rögtön tudtam: ebből valami földöntúli kreáció fog kikerekedni.

„Idefigyelj, nem vagyok egy képesített szakács, de a hasamat nagyon szeretem, bár ez szerencsére nem látszik meg az alakomon. Mivel egy évtizedet dolgoztam edzőként Spanyolországban, együnk valami halat… A calamares a la plancha vagy a gambas al ajillo talán megoldhatatlan feladatot jelentene a magyar szakácsoknak, így hát legyen, mondjuk… lazac. Tejszínes pennével? Mindegy, ne kössük meg a szakács kezét, felőlem nem is fontos a tejszínes penne…” – morfondírozott Anti (bácsit még véletlenül sem írnék, hiszen a 31-szeres válogatott csatár 15-50 évet nyugodtan letagadhatna a 71-ből), amikor telefonon megbeszéltük, mi is legyen soros kreációnk.

A Symbolban Jászai úr visszautasíthatatlan ajánlattal fogadott bennünket: „Dunai úr, mit szólna egy lazactrilógiához padlizsán kaviárral és fehérboros olívamártással?”
Mit szólt? Bólintott. És kinyílt a sztorizsák.
„Azért jókora pechem van, hogy most nem háromszoros olimpiai bajnokként beszélgetek veletek – mondta társszakácsunk. – Már Tokióban odaállhattam volna a dobogó tetejére, csakhogy Lakat Karcsi bácsi, jóllehet a selejtezőben húszévesen gólokat rúgtam, egyszer sem küldött pályára az olimpián, így nem is kaptam aranyérmet. Mexikóban olimpiai bajnokok lettünk, velem együtt, 1972-ben, Münchenben pedig arany lehetett volna az ezüstből, ha a döntőben elfogadjuk a lengyelek ajánlatát. Félidőben egy nullára vezettünk a két évvel később világbajnoki harmadik csapattal szemben. A játékoskijáróban keresztbe tett ujjal mutogatták Deynáék, hogy legyen iksz, hiszen döntetlen esetén mindkét csapat aranyérmet kapott volna. Mi azonban a fene nagy büszkeségünk meg a vezetésünk birtokában bemutattunk nekik, hogy ezt, ni! A lengyelek Deyna két góljával kettő egyre legyőztek bennünket…”

Ha már az olimpiáknál tartunk, mindjárt itt van Atlanta is. Tizennyolc éve, mint jól tudjuk, Anti dirigálta kijutó válogatottunkat. A csoportban Japán, Brazília és Nigéria jutott osztályrészül.
„A selejtezőkre beraktam két villámgyors csatárt, Dombit és Herczeget, nem nagyon tudtak focizni, de úgy mentek, mint az Intercity. Odakint a későbbi olimpiai bajnok Nigériától Kanu góljával egy nullára, a Bebetóval, Ronaldóval felálló braziloktól három egyre kikaptunk, így jött el a harmadik csoportmeccsünk Orlandóban. A kilencvenedik percig nem is volt baj, kettő egyre vezettünk, zsebünkben volt a meccs. Aztán még jót röhögtünk azon, hogy a japán edző egy védőt (!) cserélt be, de előbb kiegyenlítettek, majd a kilencvenegyedik percben berúgták a győztes góljukat.”

Persze a hatvanas évekből is akadnak kellemetlen emlékek a megannyi dicsőséges történet mellett. Például…
„Sokan kérdezik tőlem, hogy ki volt a nagyobb futballista, a Flóri vagy a Varga Zoli. Én ezt nem akarom eldönteni, de volt egy rangadónk a Fradi ellen, amikor a szünetben odament Noskó Ernő Baróti Lajoshoz, az edzőnkhöz, és azt mondta neki, Lajos bácsi, cseréljen le, mert én már nem tudom elviselni, hogy a Zoli hülyét csinál belőlem…”
Persze a kellemes sztorik vannak elsöprő többségben. Legnagyobb spanyolországi mentora Kubala László volt.
„Laci csodálatos ember volt, minden tekintetben óriás. Tőle tanultam meg annak a fontosságát, hogy idős korában se hagyja el magát az ember, manapság is rendszeresen lejárok a konditerembe, egy csepp felesleg sincs rajtam” – mutatja büszkén a hasát.

Aztán még ömlenek a sztorik órákon át, már elfogyasztottuk a lazactrilógiát (egy szelet hirtelen kisütött hal, egy gombócnyi lazactatár – tatárbifsztek, csak marhahús helyett lazacból készül –, továbbá marinírozott, tehát bepácolt vékony halszelet), de nem tudjuk abbahagyni. A Honvéd-szimpatizáns bíróról, Zsolt Istvánról, aztán Palotai Károlyról, akivel együtt futballozott az olimpiai válogatottban, de aki a pályán nem engedte, hogy Karcsinak szólítsa, csakis Palotai úrnak! És Bene Feriről, a páratlanul hatékony centerről, aki egyszer újpesti színekben hat gólt rúgott Marokkóban, és azzal az egyetlen meccsel tízezer dollárt keresett a Dózsának, amiből busásan meg is jutalmazták: négy dollár napidíjjal…

Ch. Gáll András

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. novemberi számában.)