A Symbol pincéjében már áll a háromlábú állvány, a kampón lóg az előírásszerűen szűkülő szájú, közepes méretű vasbogrács, Disztl Péter, a Videoton bajai illetőségű kapuslegendája pedig szép piros „Bajai halászlé” feliratú köténykéjében adagolja a beirdalt ponty-, csuka- és harcsaszeleteket.
Megérkezik az operatőr is, és óvatlanul megkérdezi: „Akkor ez most bajai halászlé lesz?”
A Videoton 27 évvel ezelőtti UEFA-kupa-menetelésének immár legendává nemesült csodakapusa belekortyol a sörébe: „Hacsak oda nem égetem…”
Vendéglátónk egy hamiskás mosoly kíséretében gyorsan eloszlatja félelmeinket. „Igen, velem is előfordult már ilyesmi, de csak egyszer, amikor a csapatot meghívtam egy halászlévacsorára. Addig ment a zrika, amíg odakozmált a hagyma. De nem kellett kiönteni, ilyenkor az a titka a mentőakciónak, hogy két-három nyers burgonyát kell beletenni, és nem szabad megbolygatni az ételt, hagyni kell a bogrács alján, és akkor nem keveredik össze az odakozmált rész a jóval” – avat be a mesterszakács a halászlémentés rejtelmeibe.
„A szegedi halászléfesztivál főrendezőjétől tudom, hogy a halászléhez öt dolog kell: hal, hagyma, paprika, só és víz” – jelzem, mekkora bennfentes vagyok, de Peti leint. „A legfontosabbat kihagytad…” „Mit?” „Hát a szívet.”
Ezen eltöprengek egy sort, aztán kibököm a régóta bennem motoszkáló kérdést: „Mitől bajai a bajai halászlé?”.
Peti végigmér, mintha azon gondolkodna, megossza-e velem a Titkot, amely talán csak a Teremtés titkához mérhető jelentőségű, aztán elkezdi magyarázni:
„Hát, tudod, az a lényeg, hogy mi Baján nem passzírozunk. Olyan, hogy alaplé, nálunk nincs. Ha belenézel a kanálba, nem szabad látnod az alját. Felkockázzuk a hagymát, az kerül a bogrács aljára, arra a besózott halszeletek – én legalább háromféle halból főzöm a halászlét, jelen esetben pontyból, harcsából és csukából –, a víz és az édes-nemes pirospaprika. Ennyi az egész.”
„És a gyufatészta?!” – vetem közbe büszkén, mint aki tévedésen kapta a mestert.
„Az nem gyufatészta, hanem bajai halászlétészta, konkrétan Stranszki Júlia tésztája” – igazít ki.
„Mindig egy korty sörrel kezdjük!” – emeli fel a mutatóujját, de mivel egy palack lellei Sauvignon Blanc is ott áll az asztalon, muszáj megkérdeznünk:
„Mit szoktál inni a halászléhez, bort vagy sört?”
„Mindegy, hogy bort vagy sört, csak vizet ne! Nehogy azt higgye a hal, hogy a kutya ette meg…”
Lassan melegszik a lé, Peti nem kavargatja, mert csakis a bogrács körkörös mozgatásával, hintaszerű lengetésével szabad megakadályozni, hogy odakozmáljon az étek. Az egyik lendítésnél megcsúszik az állvány szára a téglapadlón, Peti azonban – pedig oda sem néz – fél kézzel odakap, és röptében megállítja az összedőlni készülő szerkezetet. „Kapusreflex…” – magyarázza a szakács.
„Pár éve Milinte Árpi eljött hozzánk, és amikor belépett, megjegyezte, hogy ő még sohasem evett halászlét. Akkor rögtön a Mercedesszel fogod kezdeni!”
Már javában zubog a víz a bográcsban, eltelt 25 perc, mehet az édes-nemes paprika, és az ikra is – nem kötelező, csak adható –, és a zubogás kezdetétől számított 25 percig fő még a bajai halászlé.
„Egyszer egy érsekcsanádi öreg halásznál jártam, na, ő hétféle halból – pontyból, harcsából, csukából, angolnából, márnából, törpeharcsából, meg még az ördög tudja, miből – főzte a halászlét. Olyat se azelőtt, se azóta nem ettem, olyan volt a leve, mint az olaj… Laci öcsém – aki szintén járatos a halászléfőzésben – csukát sohasem rak bele. Azt valahogy nem szereti…”
Az utolsó zubogások a bográcsban, Peti leül mellénk. Madách szavai jutnak eszünkbe: „A gép forog, az alkotó pihen.”
Ch. Gáll András
Hozzávalók (4 személyre)
Bajai halászlé
2 kg hal (vegyesen), 2.4 liter víz, 4 kanál édes-nemes pirospaprika, 2 fej kockára vágott vöröshagyma, néhány cseresznyepaprika, só ízlés szerint
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. augusztusi számában.)
