Babgulyássztorik sok-sok dollárról

 

 

„1977-ben Palma de Mallorcán diplomatatáskával a kezében bejött a szállodai szobámba a Real Madrid menedzsere, felpattintotta a zárat, és elém tett háromszázezer dollárt. Akkoriban a legújabb Mercedes nyolcezer dollár volt. Csak alá kellett volna írnom a szerződést.” Pintér Sándor azonban sohasem volt a Real Madrid játékosa, ebből következően az aláírása nem került a papírlap alján húzódó szaggatott vonalra.

Fotós kollégámmal megkövülten hallgatjuk a döbbenetes történetet, a nem is olyan régmúlt magyar futballhistóriájának egyik abszurdját, még a kifogástalan minőségű, történetünk hőse által elkészített babgulyást is elfelejtjük kanalazni, pedig már másodszor szedtünk magunknak, annyira ízlik. „És miért nem írtad alá, Sanyi?”, brekegem kiszáradt torokkal, szinte magam előtt látom a vaskos dollárkötegeket, pedig a Symbolban ülünk, 2014. december 2-án, nem pedig a Baleári-szigetek legnagyobbikának egyik fényes, ötcsillagos szállodájában, 37 évvel ezelőtt.

„Két okból – válaszol a 39-szeres válogatott középpályás, a hetvenes évek egyik legkiválóbb magyar labdarúgója, aki az akkoriban a Lóversenypályán a követelményrendszer keretében rendezett futóversenyeket rendre megnyerte; nem véletlenül hívták »négytüdejűnek«. – Először is apám és anyám belehalt volna, ha disszidálok. Édesanyám, mint minden külföldi utamon, a Honvéd spanyolországi túrája előtt is rózsafüzért akasztott a nyakamba, hogy ezzel is óvjon a repülőúton. A második ok pedig a címeres mez volt. Nem tudtam volna elviselni, ha többé nem vehetem fel a magyar válogatott szerelését. Ezért szóba sem jöhetett számomra, hogy feketén szerződjek külföldre, bármennyi pénzt is ajánlottak.”
Pintér 1975 és 1978 között kihagyhatatlan volt Baróti Lajos válogatottjából, ebben a három évben gyakorlatilag valamennyi mérkőzésen szerepelt. Oroszlánrészt vállalt a kijutásból az argentínai világbajnokságra, ahová Görögország, a Szovjetunió, majd a pótselejtezőn Bolívia testén keresztül jutott ki Magyarország.

„Esélyesek voltunk, ha nem is a világbajnoki címre, de feltétlenül tovább akartunk jutni a csoportból, amelyben három korábbi, illetve későbbi világbajnok, Argentína, Olaszország és Franciaország volt az ellenfelünk. Hogy nem sikerült, annak számos oka van túl azon, hogy a házigazdák elleni nyitó meccset egyszerűen nem nyerhettük meg” – említi Pintér, aki 64 évesen is duzzad az erőtől, tizenöt évet simán letagadhatna, az embernek az a benyomása, hogy még mindig legalább 3600 métert futna a 12 perces Cooper-teszten.
„A londoni felkészülési meccs négy egyes vereségét szokták emlegetni, de annál sokkal nagyobb baj volt, hogy az adidas edzőtáborában, Herzogenau­rachban töltöttünk majdnem egy hónapot, Kutas elnök kapcsolata miatt. Teljesen lekettyentünk, alig edzettünk, a Tunézia elleni edzőmeccsünk is pocsékul sikerült, kettő kettő lett, és legjobb csatárunk, Várady Béla súlyosan megsérült, nem is tudott játszani a vb-n. Odakint, Mar del Platában pedig egy ócska szállodában laktunk, rettenetes volt a hangulat, mintha az nem lett volna elegendő, hogy messze a legerősebb csoport volt a miénk. De volt ennél nagyobb gondunk is…”

Pintér elhallgat, mintha azon töprengene, folytassa-e. Aztán nekilendül.
„A selejtezők közben nem kaptunk egy fillér prémiumot sem, azt mondták, ha továbbjutunk, akkor nagy pénzt fizetnek. Aztán 1977 novemberére túljutottunk a Bolívia elleni visszavágón, az itthoni hat nulla után La Pazban is győztünk, kint voltunk Argentínában, dohány azonban sehol, karácsonyra mindannyian számítottunk a százezer forintra, amelynek egy részét svájci frankban ígérték. Aztán elkezdődött a vébé, és még mindig tartoztak nekünk. Végül akkor kaptuk meg a pénzt, amikor már hazatértünk a vébéről, megvert kutyaként… ”
Pintért César Luis Menotti meghívta a világválogatottba is, Pelé búcsúmeccsére, a Cosmos ellen 1977-ben. 2000 dollár volt a prémiuma a meccsért, amelyre – sohasem utazhatott el.
„Pedig Tichy Lajos, a Honvéd edzője is közbenjárt a pártvezetőknél, mégsem engedtek ki. Ketten mentünk volna Lajossal, de nem… Akkoriban fél Európa kereste a kegyeimet, a Bayerntől az Interen át a Realig kilenc nagy klub akart szerződtetni. Én azonban maradtam, mert disszidálni nem voltam hajlandó. A kétezer dollárt pedig mérgemben felajánlottam jótékony célra.”

Aztán mire a harmadik tányér babgulyást is elfogyasztottuk, lassan Pintérnek is mennie kell. Még megtudjuk, hogy MTK-szurkoló volt, és hogy ’77 környékén a Fradi le akarta igazolni, de nem jött létre a tranzakció, pedig Sanyi szívesen ment volna. December havi szakácsunk elárulja, hogy szakképzett vendéglátós, melegkonyhás bizonyítványa is van a szakedzői, továbbá az A- és B-licenc mellett, tíz évig kocsmája volt Budakalászon. Napjaink magyar futballjára csak legyint, és amikor megkérdezzük, miért, így felel: „Hozzatok ide egy vasutast, majd ő megmondja. Mert a nemzetközi futball intercity, a magyar meg csak vicinális…”

Ch. Gáll András

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. januári számában.)