A magyar foci egyelőre csak a múltjára lehet büszke, de nincs a sportágnak múzeuma, archívuma, könyvtára. Pontosabban: eddig nem volt. Mert Felcsúton elkezdődött a leendő Puskás Intézet gyűjteményének feldolgozása, bővítése, rendszerezése. A kollekció alapját a Spanyolországból 2011-ben hazakerült hatalmas Puskás-örökség adja, de az akadémián gyűjtenek minden tárgyat, fotót, trófeát, dokumentumot, ami a magyar foci régmúlt dicsőségét hirdeti. Az FFT hónapról hónapra előkotor valamit, és megmutatja olvasóinak. Ezúttal – a Puskás Intézet sok kutatási eredményét publikáló Az Aranycsapat Kincseskönyve kapcsán – a „meggypiros mez” történeténél időzünk el kicsit.
Deák és a meze
Az volt a vég, amikor Lothar Matthäus mindig mindent jobban tudó magyar szövetségi kapitányként felvetette, hogy tiszta pirosban kellene játszania a magyar válogatottnak, mert a piros sportszárban játszó csapattársakat jobban észreveszi az ember a pályán, mint a fű színébe beleolvadó zöld zoknikat. A szerelést meg is rendelték, de gyakorlati bevetésére szerencsére már nem került sor. Abban tehát változatlanul történelmi egyetértés uralkodik, hogy a magyar futballválogatott első számú szerelése a piros mez, fehér nadrág, zöld sportszár összeállítás, a nemzeti trikolórnak megfelelően, az évek során azonban valahogy mégis kifakult a hajdan jellegzetesen „meggypiros” magyar válogatott mez. Tulajdonképpen ma már a nemzeti lobogó pirosa is inkább élénk, tiszta piros, mintsem bordó, mi mégis azt mondjuk, hagyományosabb és szebb lenne, ha a válogatott szerelése emlékeztetne a daliás időkre, amikor a magyarok meggypiros dresszétől még rettegtek a világ nagy csapatai.
A Puskás Intézet őrzi Bozsik József egyik eredeti és valóban valódi meggypiros mezét (ennek a fotója Hidegkuti fehér, olimpiai döntős meze mellett a Kincseskönyvben is szerepel), és azt az eredetibb, bár utólag kiszínezett fotót is, amelyet sokszor sokfelé közölnek Deák Bambáról, a háború utáni válogatott egyik sztárjáról, még nem a kommunista címerrel, hanem a régi MLSZ-címerrel (ma logót mondanánk) a mellén. Bizony, az is meggypiros.
És alkalmazkodott a hagyományokhoz később az adidas is, amely Kutas István és a márkaalapító Adi Dassler legendás barátságának köszönhetően már 1964-től, a tokiói olimpia óta, több mint fél évszázada (egy kisebb megszakítástól eltekintve) a magyar válogatott szállítója. Sokan emlékeznek még arra, hogy Bene Ferencék vagy később Nyilasi Tiborék is hamisítatlan meggypirosban feszítettek, és a nagyválogatott egykori, levetett, Kádár-címeres dresszei még a kilencvenes évek közepéig felbukkantak a különféle ifiválogatottak, BLSZ-csapatok edzőszerelését tároló zsákokban, mint rég letűnt idők tanúi.
Aztán a meggypirosból valahogy élénk piros lett, pedig különleges és jellegzetes volt a magyarok dressze, amelyet persze főleg az Aranycsapat tett világhírűvé. Mivel azonban a korabeli fotók kilencvenkilenc százaléka fekete-fehér, a retromezek készítői is beleesnek abba a hibába, hogy piros, nem pedig bordó mezt tulajdonítanak a Mágikus Magyaroknak. A legutóbb egy hamisítvány is azzal bukott le, hogy brazil gyűjtőként jelentkező tulajdonosa egy egyébként szinte mindenben (a 10-es szám formájában, anyagában, a címer helyében, méretében, a V-nyakú dressz szabásában) a korabeli fotókon látható ’54-es Puskás-mezzel megegyező, de tűzpiros darabot ajánlott eladásra a Puskás Intézetnek sok ezer euróért…
Szöveg Mravik Gusztáv, Szöllősi György Fotó Puskás Intézet
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. júniusi számában.)
