Szöveg Mravik Gusztáv, Szöllősi György Fotó FFT
A Puskás Intézethez került ugyanis a közelmúltban (a cikk 2016. augusztusában jelent meg – a szerk.) egy hatvanas évekbeli magyar FIFA-játékvezető hagyatéka. Egy sor fantasztikus tárgy, amelyeket eltett emlékbe rövid, ám annál sikeresebb nemzetközi pályafutásából. Nemcsak eredeti FIFA-jelvénye és sípja van a gyűjteményben, de fantasztikus hangulatot idéző utazóbőröndje is, mindenféle külföldi matricával összeragasztgatva. A fényképek, amelyeket szintén féltve őrizhetett az 1920-ban született és kutatásaink szerint rákospalotai illetőségű Gere Gyula, a futballbírókról szóló Szépek és bolondok című 1976-os film hangulatát idézik, azzal a különbséggel, hogy a magyar futball legfényesebb sikerei idején volt Gyula bátyánk NB III-as játékvezető, az ötvenes évek első felében (de már 1949-ben vezetett például a „Rákosi-kupán”, ami később jól jöhetett neki). 
Aztán 1955-től megadatott neki, hogy élvonalbeli meccseken bíráskodjon (féltve őrzött kincse volt egy közös fotó Puskással a Honvéd-Kinizsi vegyes–Flamengo-Botafogo vegyes mérkőzésről), majd 1961-től 1968-ig FIFA-bíró volt. Nemzetközi meccsei között találjuk az 1964-es Dortmund–Inter BEK-elődöntőt (2:2), sőt ugyanebben az évben ő vezethette a BEK-győztes Inter Világkupa-döntőjének hazai visszavágóját (2:0) az Independiente ellen. Nem furcsa, hogy két ilyen rangos meccset szinte a semmiből és éppen az Internek? S hogy közben idehaza alig emlékszik rá valaki a korszak nagy egyéniségeinek (Zsolt István, Petry Sándor, Emsberger Gyula, Vadas György) árnyékában?
Nos, de. Mindez eléggé összecseng a Brian Glanville angol oknyomozó újságíró könyvében leírtakkal, amely szerint az olasz klubok, mindenekelőtt az Internazionale szolgálatában bizonyos Solti Dezső magyar-zsidó szélhámos és szerencselovag (mellesleg auschwitzi túlélő, akinek kalandos életéről és legendás tevékenységéről az FFT 13. számában írtunk részletesen) számos alkalommal befolyásolta a nemzetközi bíróküldést, persze az általa képviselt klubok számára előnyös módon, és a manipulációihoz nemegyszer használt magyar játékvezetőket, akiket (és az MLSZ illetékeseit) aranyórákkal, kellemes milánói programokkal és egyéb figyelmességekkel lepett meg szolgálataikért cserébe.
Mindazonáltal természetesen semmiféle bizonyítékunk nincs arra, hogy megboldogult Gere Gyula (a Wikipédia semmit sem tud halála időpontjáról, körülményeiről, de a szintén a gyűjtőktől a Puskás Intézethez került gyűjteményben talált újságkivágás szerint 1993-ban, 73 esztendős korában hunyt el, és helyezték végső nyugalomra Rákospalotán) része lett volna a Solti-féle machinációknak, de annak a bizonyos Vk-döntőnek a labdáját is megőrizte gazdag hagyatéka, amelyben olyan csapatok címeres ajándékórái, kitűzői és ezüst mandzsettagombjai maradtak meg az utókornak, mint a londoni Chelsea vagy a Milan (az Interről most nem is beszélve…).
Az 54 tételből (azon belül egy nagy csomag fényképből) álló fantasztikus gyűjtemény része Gere Gyula játékvezetői igazolványa, útlevele és egy sor különleges ajándéktárgy olyan meccsekről, mint az Everton–Inter (már megint! – ráadásul egy tablókép, amelynek hátuljára maga Solti Dezső írt jókívánságokat), a Svájc–Anglia vagy az Ausztria–Szovjetunió. A gyors és különös búcsút a nemzetközi játékvezetéstől Gere Gyula számára éppen egy bécsi válogatott meccs, az Ausztria–Görögország Eb-selejtező jelentette 1967-ben, amelyen a magyar bíró állítólag gyenge formában bíráskodott, ám a történetek egy grinzingi mulatásról is szólnak, amelyen a legendásan jó torkú játékvezető gyönyörűen énekelt a mérkőzés előestéjén…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. augusztusi számában.)
