Verón: Többre számítottam, de újra aláírnék a Unitedhez!

Szöveg Caio Carrieri

Amikor Juan Sebastián Verón beállt a sorba a pályán, félelmetes látványt nyújtott. A 185 centi magas, kecskeszakállas, argentin középpályás zoknija nem ért a térdéig. A szurkolók imádták a stílusát, de nem félt ölre menni sem, ha keményre fordultak a dolgok.

Amikor meglátjuk, milyen szerelésben jelentkezett be a találkozóra, nekünk is inunkba száll a bátorságunk. Fekete bőrkabátját, micisapkáját elnézve örülünk, hogy az Atlanti-óceán választ el minket tőle, nem pedig egy borotvapenge. Kétezer-tizennégy óta az Estudiantes elnöke, és újra indulhatna a pozícióért, ha a koronavírus miatt nem kellett volna hónapokkal elhalasztani a szavazást.

Mielőtt elvállalta volna náluk jelenlegi feladatát, 2009-ben La Brujita (vagyis „A Kis Boszorkány”) gyermekkori klubja kapitányaként megnyerte a Libertadoreskupát. Ebben is apja, Juan Ramón Verón nyomdokaiban járt, aki 1968-tól 1970-ig háromszor egymás után megnyerte a dél-amerikai tornát az Estudiantesszel. A Manchester United 2001-ben 28 millió fontot fizetett a Laziónak Juan Sebastiánért, az angol klubbal harminc évvel korábban már Juan Ramón is összefutott. Az 1968-as Világkupáért az Old Traffordon az argentin csatár szerezte az egyenlítő gólt az 1:1-es döntetlen során, miután hazai pályán az odavágón 1:0-ra megverték Sir Matt Busby csapatát.

Az ifjabb Verón azonban nem aratott ekkora sikereket, amikor Manchesterben vagy akár Londonban járt, noha a Serie A-ban remekül bomlasztotta a védvonalakat, és látványos stílusával lenyűgözte a szurkolókat. Tehetségét valahogy mégsem tudta a Premier League-ben is kamatoztatni. Pedig hetvenháromszor játszott az argentin válogatottban, három világbajnokságra is eljutott, Olaszországban és otthon is bajnokságokat nyert. Verón Anglián kívül szerzett érdemei magukért beszélnek.

Hadd mondja el a saját szavaival, mi történt!

A beceneved „A Kis Boszorkány”, az apád, La Bruja, vagyis „A Boszorkány” után. Honnan jött az ő beceneve?
Igazából nem is tudom! Számos oka lehetett. Az egyik az orra, ami pont úgy néz ki, mint a boszorkányoké a mesékben. (Felnevet.) A másik a játéka: remek érzéke volt hozzá, jól tudott cselezni, egyedül megnyerte a meccseket. Én meg
megörököltem a becenevét. Tizenkét évesen csatlakozott az Estudianteshoz, így majdnem hatvan éve kötődik a családom a klubhoz. Itt nőttem fel, megörököltem a szenvedélyt, és ha egyszer már nem leszek elnök, a kötődésem akkor is megmarad.

Mit mesélt édesapád a Manchester United elleni meccsekről, és persze a gólról az Old Traffordon?
A labdarúgás varázsa, hogy összeköt. Én is így jutottam el a Manchester Unitedhoz, ahol lehetőségem volt találkozni Besttel, Charltonnal, Law-val és a többiekkel, akik az apám ellen játszottak. Hihetetlen volt. Tündérmesébe illő történet: az óriás és egy szerény kis klub összecsapása. Az a két meccs nagyban befolyásolta az Estudiantes fejlődését. És sokkal keményebb meccsek voltak, mint a maiak. Amikor először jártam az Old Traffordon, megmutatták a múzeumban a meccs emlékeit: volt ott egy Estudiantes-zászló, rajta az apám nevével. Nagyon megindító volt.

Sven-Göran Eriksson hozott Európába 1996-ban a Sampdoriához, utána 1999-ben a Lazióba is elvitt. Biztosan szerettél vele dolgozni…
Igen, nála jobb edzőm nem volt. Lehetőséget adott, és támogatott, amikor hozzá kellett szoknom az olasz focihoz. Huszonegy évesen igazoltam a Sampdoriához, kevés tapasztalattal, és persze egy szót sem tudtam olaszul. Eriksson azonban mindig hitt bennem, elérte, hogy nyugodt legyek, és sokszor pályára küldött. A bizalma nélkül sosem illeszkedtem volna be. Az első idényem végére az egyik legjobb voltam az Olaszországban játszó külföldiek között, és a Serie A-ban talán csak Demetrio Albertini volt nálam jobb középpályás.

Roberto Mancini a Sampdoria történetének egyik legkeményebb kezű kapitánya volt. Hogy bírtad vele?
Valóban sokat várt el. De nemcsak kapitány volt, hanem példakép is. Mancininek nem csupán a csapattal szemben voltak kívánalmai, hanem saját magának is feltételeket támasztott. Szerintem elég ritka manapság az ilyen játékos: ez a fajta személyiség kiveszett a fociból. Idővel már több volt, mint csapattárs, mintha a bátyám lett volna. Az Internél később az edzőm is volt. Neki is megmondtam, és azóta sem titkolom: nagyrészt neki köszönhetem azt az embert, akivé azóta váltam. Bár akkoriban sokszor nem értettem, miért tesz ezt vagy azt, amikor kapitány lettem az Estudiantesben, már hasznosítani tudtam, amit tőle tanultam.

„AZ ELSŐ VÉBÉM MENNYEI VOLT. DE AMIKOR SOL CAMPBELL GÓLT LŐTT, AZT HITTEM, VÉGÜNK”

Nehéz volt kivárni az eredményt, amikor 2000-ben a Serie A utolsó napján a Juventus vesztett, és így a Lazio lett az első, ráadásul éppen abban az idényben, amikor te odakerültél?
Hihetetlen nap volt. Mi már befejeztük a Reggina elleni meccset, de várni kellett negyvenöt percet, amire kiderült, hogy bajnokok vagyunk, mert a Juve és a Perugia még mindig játszott. Nagyon feszült nap volt, alig bírtunk magunkkal, a szurkolók meg ott vártak a stadionban, és rádión hallgattuk a másik mérkőzést. Azt hiszem, nagyon is megérdemeltük azt a bajnoki címet. Azzal kezdtük az idényt, hogy megvertük a Manchester Unitedot az európai Szuperkupa-meccsen, és egész évben gyönyörűen játszottunk. A Lazio 1974 óta először lett bajnok, ami emlékezetessé tette az évet. A Lazio drukkerei a mai napig szeretettel emlegetnek azért, amit húsz éve elértünk: még most is rengeteg üzenetet kapok. Ennél többet kérni sem lehet. Úgy érzem, akkor nem is ünnepeltük meg igazán a diadalt: profi focistaként az ember kap néhány napot, aztán elküldik szabadságra. Már akkor a következő célon járt az eszem. De az a győzelem sokat jelentett a Laziónak és a szurkolóknak.

Bánod, hogy a Manchester Unitedhoz igazoltál?
Nem, sohasem. Azért mentem oda, mert gondjaim akadtak az útlevelemmel (egy nemzetközi botrány részeként, bár Verónt később tisztázták – a szerk.), és úgy éreztem, eljött az ideje egy kis éghajlatváltásnak. Az az igazság, hogy rossz érzésekkel mentem Angliába, féltem, hogy nagyon más lesz a latin élethez képest, amihez szoktam. De kiemelkedően jó közeg fogadott. Nincs a világon még egy klub, amelyik ennyire jól szervezett, és ennyi a segítőkész embere. Ami ott történt, az megváltoztatta a véleményemet Angliáról. Két remek évet töltöttem Manchesterben, megnyertem a Premier League-et, és még mindig tartom a kapcsolatot több játékossal, akiket ott ismertem meg: Dwight Yorke-kal, Paul Scholesszal, Rio Ferdinanddal, Quinton Fortune-nal, Wes Brownnal, John O’Shea-vel. Azóta Gary és Phil Neville-lel is összefutottam.

Sokan elfelejtették már, de már a nagyon hamar a Hónap játékosának választottak Premier League-ben.
Igen. Tudom, hogy többet vártak tőlem Angliában, és higgyétek el, én is többet vártam magamtól. Talán a játékosok személyiségéből fakadt; olyan feladathoz igazoltak, amire volt már más is, aki el tudta vállalni. Ahhoz, hogy engem is be tudjanak venni, meg kellett változtatni a csapatot. Ha valami tényleg ellenem dolgozott, akkor az a fizikai felkészülés volt. Hozzászoktam az olasz módszerhez, amire ott szükség is volt, de Angliában akkoriban úgy edzették magukat a játékosok, hogy fociztak. Nem voltam hozzászokva, hogy jelentős erőnléti felkészülés nélkül kell lépjek pályára, ami hosszú távon ártalmasnak bizonyult. Ahogy egyre több meccsen szerepeltem, úgy romlott a teljesítményem is. Igazi hullámvasút volt: voltak remek találkozóim, de voltak rosszak is. Olaszországban stabil volt a teljesítményem, de tudom, hogy nem az angliai időszakban voltam a legjobb.

Gary Neville szerint „lenyűgöző focista” vagy, de azért boldogultál nehezen, mert Beckham, Keane, Scholes és Giggs a középpályán már össze voltak szokva. Ezzel egyetértesz?
Ott volt Nicky Butt is. Hihetetlen középpályánk volt, olyan labdarúgókkal, akik régóta együtt, rutinból futballoztak. Lehet, hogy mellettük valóban nem volt lehetőségem megmutatni magam, annyira más voltam. Velem vagy nélkülem, de az a középpálya remek volt!

Melyik csapattársad nyűgözött le a legjobban?
Élmény volt velük edzeni és megélni azokat a remek pillanatokat. De ha választanom kell, azt mondanám, hogy Scholes. Prémium szintű. Ha kellett, labdát szerzett, ha kellett, támadott és gólt lőtt, és ravasz is volt: elképesztő érzékkel látta át a játékot. Mindenhez értett.

„K…rva jó focista, és ti mind k…rva hülyék vagytok” – mondta a védelmedben Alex Ferguson 2002-ben. Milyen érzés volt ezt hallani, és milyen volt vele dolgozni?
Hatalmasak voltak az elvárásai. Aki nem tudott lépést tartani, annak világos volt, hogy mennie kell. Mindig nyíltan beszélt velem, de az első naptól támogatott, amiért nagyon hálás vagyok. Előfordult, hogy nem tudtam tartani a tőle várt szintet. Voltak meccsek, amikor sikerült, de nem mindig, egy jó játékosnak pedig stabilnak kell lennie. Ami nekem nem jött össze az Old Traffordon.

Fergie azt írta az önéletrajzában, hogy egyedül voltál az öltözőben, és nem szóltál mást, csak annyit „Reggelt, uram.” Ilyen voltál, vagy más oka volt?
A nyelv is jelentős akadályt jelentett, de jóban voltam a csapattársaimmal. Persze a klubon kívüli társasági életemet tönkretette. Az én hibám, sosem szerettem tanulni. A United adott nyelvtanárt, de néhány óra után feladtam. Talán akkor és ott mindent a focira akartam feltenni, és alábecsültem, milyen fontos a pályán kívül is élni. Most már látom, hogy civilben is össze kellett volna járnom a csapattagokkal.

Te is rúgtál gólt azon a Tottenham elleni 5–3-as meccsen. Az volt a kedvenc pillanatod a klubnál?
Ha valamit megtanultam aznap, az az, hogy a Manchester Unitednál nincs vesztett meccs. Mindig bíznak abban, hogy vissza tudnak jönni. Még amikor hátrányban voltunk, akkor is elhittük, hogy csak egy kicsit kell megerőltetnünk magunkat, és nyerhetünk. Aznap is, a White Hart Lane-en, amikor félidőben három nullra vezetett a Tottenham. A legcsodásabb azonban a Premier League-győzelem volt 2003-ban. Az utolsó meccsen nem játszhattam, de hihetetlen volt.

Mi vett rá mégis arra, hogy Angliában maradj, és még abban az évben a Chelsea-hez igazolj? Szerinted megnyerhették volna a Bajnokok Ligáját?
Akkor kezdődött meg a Chelsea átalakulása, és a 2003–04-es idényben a BL-elődöntőig jutottunk, amire senki sem számított. Azt hittem, a Chelsea-nél több meccsen játszhatok, de nem kellett volna odamennem. És ezt nem a londoniak miatt mondom. Jó érzés, ha az embert felkeresi egy klub, és izgalmas belegondolni, mit tehet értük. Egy ilyen befektetés azt jelenti, hogy bizalmat szavaztak neki. Ott még nehezebb volt, mint Manchesterben, mert én La Platából származom, ami kisebb város. Bárcsak tovább maradtam volna a Unitednál, akkor talán máshogy alakult volna, talán többet játszhattam volna.

Őszintén: milyen érzés volt, amikor Sol Campbell azt hitte, gólt rúgott Argentínának az 1998-as világbajnokságon?
Akkor játszottam először vébén, és az az érzés az első meccsemen, a japánok ellen, huszonhárom évesen, amikor megszólal a himnusz, hát az mennyei volt. Campbell lövésénél azt hittem, elsüllyedek. Nem tudom, ki jelezte, a partjelző vagy a bíró, de néhány másodpercig én is azt hittem, kiestünk. El akartam tűnni. Az volt a legjobb meccs, amit valaha világbajnokságon átéltem. Lenyűgöző volt. Vezettünk, aztán Anglia fordított, de még a félidő előtt egyenlítettünk. Amikor David Beckham és Cholo (Diego Simeone – a szerk.) összeakaszkodott, meleg lett a helyzet. Ez amolyan dél-amerikai megoldás: kihasználjuk a kínálkozó lehetőségeket. Utólag visszagondolva Beckham nem érdemelte meg, hogy leküldjék. Szerintem nem. De megtörtént, és kihoztuk belőle a legtöbbet. Bár nem hiszem, hogy akkora előny lett volna.

Igaz, hogy a hazaúton az argentin játékosok az angolokat gúnyolták?
Nem történt más, mint amit máskor is csináltunk, ha győztünk. Ünnepeltünk, mint szoktunk, énekeltünk, mint szoktunk, de senkit sem gúnyoltunk. Az nem volna helyes.

A torna után Marcelo Bielsa irányítása alatt játszottál. Milyen volt?
Mindig nyíltan fogalmazott. Ha valamit ki kellett mondania, azt szemtől szemben tette, nem a hátunk mögött. A focistáknak az ilyesmi sokat számít. Egyértelmű, hogy Marcelo nagy hatással volt rengeteg olyan argentin edzőre, akik most Európában dolgoznak. Mivel nem állt szándékomban trénernek állni, sosem figyeltem oda a taktikai részletekre. A fociról nem is beszélgettünk túl sokat. Más dolgokról viszont rengeteget. Ahogy én látom, mostanra sokkal közelebb került a játékosokhoz, mint amilyen annak idején a válogatottnál volt. Teljesen normális, ha az ember idővel érzékenyebbé válik. Amikor fiatalabb volt, távolságot tartott. De jóban voltunk. Tisztelem és szeretem őt. Írtam neki, amikor a Leeds tavaly feljutott, és ő válaszolt. Nemrég Hollandiában is összefutottunk, és sétáltunk egyet. Szeret séta közben társalogni. Sokat beszélgettünk arról, hogy miként érdemes klubot vezetni, az argentin akadémiákról és arról kérdezett, milyen elnöknek lenni. A futball üzleti oldaláról is beszélgettünk, a szervezetekről, nem csak arról, ami a pályán történik. Nagyon kedvelem őt.

A 2010-es világbajnokságon már a nagy Diego Maradona volt a szövetségi kapitány. Milyen tapasztalatokat szereztél vele kapcsolatban?
Már a világbajnokság előtt is jóban voltunk, és ez akkor sem változott, amikor a kispadra ültetett, és nem játszhattam annyit, mint szerettem volna. Ami Maradonát illeti, az én nemzedékem számára ő legenda, kiváló játékos. Edzőként persze egészen más, elvégre több mint húsz embert kellett kezelnie. Tudtuk, hogy Maradona, az argentin válogatott és a világbajnokság együttállása nagy dolog, de próbáltunk csak a tornára koncentrálni.

Megvan még a Rolex, amit akkor adott, amikor még a Boca Juniorsban játszottál? Azt miért kaptad?
Igen, megvan, de nem hordom. Az ilyesmit nem veszi fel az ember. Különleges ajándék. A pályafutásom hajnalán, 1996-ban fél évet játszottam vele egy csapatban, ami baromi jó volt, de igazából nem tudom, miért kaptam azt az órát. Talán csak törődni akart velem. Gyerekként arról álmodtam, hogy egyszer vele lehetek egy csapatban. Keveseknek adatott meg, hogy együtt szerepeljen vele, de én ezzel kezdtem a pályám. Emberként és játékosként is hatással volt rám az élmény. Sosem felejtem el a gesztust.

„HIHETETLEN KÖZÉPPÁLYÁNK VOLT, RUTINBÓL FUTBALLOZTAK. LEHET, HOGY NEKEM MÁR NEM VOLT HELY”

Visszavonultál 2014-ben, de 2017-ben mégis visszatértél, miután megígérted a szurkolóknak, hogy így teszel, ha elég téglajegyet vesznek a stadionhoz. Milyen volt három év kihagyás után újra játszani?
Hiányzott a foci. A meccs előtti izgalom, az öltöző hangulata. Sehol máshol nem tapasztalhatok már ilyet. De inkább csak a stadion miatt tértem vissza, így akartam megmozgatni a szurkolókat a közös ügy érdekében. Öt Libertadores-kupa-meccsen játszottam, és ennyi volt. Negyvenkét évesen focizni legalább akkora kihívás, mint amekkora élmény, mert tizennyolc évesek ellen kellett jól pályára lépnem. Őszintén szólva rosszabbra számítottam. Most is kérik, hogy álljak be!

Az Estudiantes elnökeként mi a legnehezebb feladatod?
Elérni, hogy jól teljesítsen az együttes. Argentínában minden folyton változik, mert a tehetséges fiatalok már korán Európába mennek. Mi is az eladásokra támaszkodunk, de nehéz megtalálni az egyensúlyt és csapatot is építeni. Bármilyen romantikus is az argentin foci, azért üzlet is egyben. Már nem vagyok játékos, itt hosszú távú tervekben kell gondolkodni, nem pedig néhány naponta kilencven percben. Időbe telik, amire látom a munkám gyümölcsét. Mindamellett a mostani munkám kisebb hatással van az emberek érzelmeire, mint amikor játszottam. Számunkra a nevelés a fontos. Amikor ellátogattam Tottenhambe, Mauricio Pochettino, az akkori menedzser elmagyarázta: a klub tizenhat évesen veszi át a srácokat, akik onnantól a klubnál tanulnak. Mi máshogy csináljuk. Van itt háromszáz fiú, és a felük, aki csak itt játszik, az órák előtt már nálunk ebédel. Nekik dolgoztuk ki az oktatási rendszerünket. Aki nálunk edz, annak kötelező tanulni, legalább négy esztendőt. Reggel hétkor kezdenek, és este hétkor mennek haza, és mindent itt csinálnak: edzenek, esznek, tanulnak.

Mi az oka az Estudiantes gondjainak az utóbbi időben? Mi kell ahhoz, hogy újra trófeákat nyerjetek?
Két éve fejeztük be a stadion felújítását. Akkor az volt a legfontosabb, és elnökként erre vagyok a legbüszkébb. Rengeteg munka van abban, hogy egyben tartsuk a klubot egy olyan instabil országban, mint Argentína. Sokat fektettünk az infrastruktúrába, és adósságunk sincs. Most megpróbálhatunk visszatérni az elitbe. Reméljük, ez a következő néhány évben sikerül is, bár nem lesz könnyű.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. márciusi számában.)