Interjú Ed McCambridge
Először kilenc hónappal a 2004-es Eb előtt kaptam halálos fenyegetéseket. Dánia és Románia játszott egymással, a vendégeknek győzelemre volt szükségük ahhoz, hogy kijussanak az Eb-re. Románia mérföldekkel jobb csapat volt akkor, és vezetett is kettő egyre, amikor letelt a kilencven perc. Ekkor ízléstelen időhúzásba kezdtek, a cseréik vontatott lassúsággal váltották egymást. Egy szöglet közben kénytelen voltam sárga lapot adni az egyiküknek, és jeleztem nekik, hogy az így elvesztegetett időt hozzáadom a kilencven perchez. Ennek ellenére folytatták.
Természetesen sejthető, mi történt ezek után: a 94. perc 36. másodpercében a dánok gólt szereztek, és ezzel Románia kárára kijutottak. Csak magukat okolhatták, senki mást, ennek ellenére másnap Koppenhága svájci nagykövetsége előtt 5000 román szurkoló tüntetett ellenem. A román sajtó azt állította, hogy az első félidőben ellenük ítélt tizenegyes nem volt jogos, az egyenlítő gól pedig les volt, de ezek közül semmi sem volt igaz.
Urs Meier
Valamelyik médium kiderítette az e-mail címemet, és nyilvánosságra hozta. Több ezer halálos fenyegetést kaptam, életemben először éltem át ilyet. Féltem, mi lesz, ha valamelyikük meglát Koppenhága utcáin, ezért a rendőrség segítségét kértem, hogy nyugodtan haza tudjak utazni. Szerencsére nem történt semmi, de nem ez volt az utolsó ilyen alkalom.
Fiatalkoromban az volt az álmom, hogy futballista leszek, és a San Siróban én szerzem majd a győztes gólt Svájc mezében az olaszok ellen. Nem voltam rossz, ifikoromban sok gólt lőttem. Az apám nagyon szerette volna, hogy tornázzak, hat éven át csináltam is, de sosem vált a szenvedélyemmé. Nem voltam hozzá elég erős, és a csuklóm is túl csontos.
Tizennégy éves koromban jöttem rá, hogy nincs meg bennem az, ami egy profi esetében fontos. Ekkor döntöttem el, hogy játékvezető leszek, ha már egyszer nem játszhatok a San Siróban, legalább hadd sétáljak ki a gyepre fekete mezben. Svájcban csak tizennyolc éves korban lehet elkezdeni a játékvezetői tanfolyamot, de én már négy évvel korábban kitaláltam az egészet.
Amikor először ültem ott az előadáson, kaptunk egy kérdőívet, és az egyik pont így szólt: mik a céljaid? Azt írtam oda, hogy nagyon szeretnék mérkőzést vezetni az 1998-as világbajnokságon. Ez 1977-ben történt, egy huszonegy évvel későbbi eseményt jelöltem meg.
A svájci alsóbb osztályokban kezdtem, és csak lassan jutottam egyre feljebb. Idegesítő volt: hiába voltam én a legjobb egy adott bajnokságban, mivel a legfiatalabb is voltam, a szövetség rendre idősebbeket léptetett feljebb. Állandóan azt mondták, hogy van még időm, de nem fogadtam el, a lehető leggyorsabban szerettem volna a csúcsra kerülni.
England’s Sol Campbell jumps high to place the ball in the back of the net only for the goal to be disallowed by referee Urs Meier, for a foul on Portugal goalkeeper Ricardo by England’s John Terry
Évekkel később, amikor végre lehetőséget kaptam, hogy az UEFA és a FIFA keretének tagja legyek, ott észrevették, hogy fiatalkorom ellenére már sok tapasztalatot szereztem. Azt is megmondhatják, mennyire keményen dolgoztam. Az volt a vezérelvem, hogy minden épületnek szüksége van jó alapra, én pedig akkor tettem le ezt, amikor a svájci alsóbb osztályokban dirigáltam.
Mindeközben ügynök voltam, nagy cégeknél dolgoztam, de amikor tudtam, beindítottam a saját üzletemet. Háztartási gépeket árusítunk, mosógépeket, szárítókat, vasalókat és minden ilyesmit. Jól ment a bolt, egyszer csak huszonöt alkalmazottam lett. Ezáltal tudtam időt szakítani arra, hogy eddzek, és eljárjak megbeszélésekre, illetve mérkőzésekre.
Végül két svájci játékvezető maradt versenyben az 1998-as franciaországi világbajnokságért, én és egy nálam rutinosabb kolléga. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, és csak a legjobbakat mondtuk egymásról a sajtóban. Végül 1998 januárjában tudtam meg, hogy engem választottak, és nem őt. Hihetetlen érzés volt. Egy hónappal korábban magam is láttam a sorsolást, és amikor megtudtam, hogy az Egyesült Államok és Irán egy csoportba került, felkiáltottam, hogy igen, ez lesz az én mérkőzésem! Ez volt az egyik legjobban átpolitizált mérkőzés a világtörténelemben, és még mielőtt tudtuk volna, hogy melyik meccset kapjuk, elkezdtem rá készülni.
Nem sokkal a torna előtt az összes kiválasztott bíró együtt edzett egy héten át Párizs közelében. A végén nagy vacsorát rendeztek nekünk, amelyen kaptunk egy borítékot, és ebben az állt, hogy melyik találkozót vezetjük. Mielőtt még kiosztották volna őket, mindenkinek elmondtam, hogy az Egyesült Államok és Irán összecsapására ácsingózom. Mindenki azt kérdezte, miért nem inkább Brazília, Anglia vagy Franciaország. Azt válaszoltam, ezekre a csapatokra lesz még időm a pályafutásom későbbi szakaszában. Szerettem volna a politikailag legnagyobb kihívást megkapni. Amikor megérkeztek a borítékok, azt mondtam a többieknek, ki sem kell nyitnom, úgyis tudom. Az egyikük elvette, és kibontotta az enyémet is. „Honnan tudtad?” – kérdezte döbbenten.
„NEM LÁTTAM A SZABÁLYTALANSÁGOT, CSAK TUDTAM, HOGY MEGTÖRTÉNT. VALAMI AZT SÚGTA, EZ NEM STIMMEL”
A mérkőzés előtti estén volt egy biztonsági összejövetel, amelyen mindkét nemzet sportvezetői megjelentek, továbbá a FIFA delegáltja is. Az utóbbi annyit mondott, hogy ami másnap következik, az nem más, csak egy mérkőzés. Mindenki bólintott, de a biztonság kedvéért megismételte. Szerette volna, hogy mindenki pontosan értse. Akkor azzal a javaslattal álltam elő, hogy a találkozó előtti csapatfotón vegyesen legyenek rajta a játékosok. A FIFA beleegyezett, de csak azzal a megkötéssel, hogy a játékvezetők nem lehetnek rajta a fényképen. Amikor kimentünk, azt mondtam a kollégáimnak, hogy mindenképpen rajta leszünk, bármit is mondott a szövetség. Mégiscsak az én ötletem volt. Amikor kezdődött a meccs, oda is álltunk két oldalra, és rajta vagyunk a képen. Kétszer annyi fotóriporter jelent meg aznap este, mint amennyi szokott, még politikai tudósítók is voltak köztük. A stadionban mindenki tudta, hogy történelmi pillanat részese. Egy gombostűt sem lehetett leejteni, éreztem, hogy valami egészen különleges alkalom részese vagyok. A fénykép körbejárta a világot, de sajnálatos módon a hivatalos fotóról, amelyet a FIFA a mai napig használ, kiretusáltak bennünket.
A mérkőzés eléggé kiélezett volt, és nagy szerencsémre nem adtam meg egy tizenegyest Iránnak. Az egyik védőjük az én ízlésem szerint egy kicsit túl drámaian repült fel a magasba. Akár meg is adhattam volna, és kiállíthattam volna az amerikaiak kapusát, de ez nem tett volna jót a játék szellemének. Irán végül kettő egyre nyert, miután az egyik gólja egészen csodálatosra sikerült. Így sokkal szebb a győzelem. Nem kellett piros lapot kiosztanom, és ez volt az alkalomhoz illő.
Az Old Traffordon 1997-ben
Nyolc évvel azt követően, hogy teljesült a San Siróval kapcsolatos álmom, amikor a Milan–Mechelen BEK-meccset vezettem, egy nagy ütközet kapcsán is elhíresültem.
A 2002-es világbajnokságon az Egyesült Államok–Dél-Korea mérkőzést is én dirigálhattam, ez politikailag szintén erős, de simán lement. Fontos szerepet játszott pályám során a nemzetiségem is. Egy sportújságíró egyszer azt írta rólam, hogy kétszeresen is semleges vagyok: játékvezető és svájci. Ezért is kaphattam nagy meccseket egyes tornákon.
Sokan elfelejtik, hogy a Dél-Korea–Németország elődöntőt is rám bízták. Mindig van egy kis extra teher, ha a házigazda lép pályára, de a koreaiak előző két mérkőzésén – a spanyolok elleni nyolcaddöntőben és az olaszok elleni negyeddöntőben – enyhén szólva is katasztrofális ítéletek születtek. A házigazdák rengeteg engedményt kaptak kulcspillanatokban.
A FIFA-nak meg kellett mutatnia, hogy nincsen részrehajlás. Sepp Blatter személyesen határozott úgy, hogy én kapom ezt a találkozót. Nem is jöhettem volna szóba, mert Svájcnak a német nyelvű részéről származom, Dél-Koreának pedig vezettem már azon a tornán, de ez is csak azt mutatja, milyen pártatlan vagyok a döntéseimben.
A 2004-es Eb-n ennek ellenére csalónak neveztek. Anglia tizenegyesekkel kapott ki Portugáliától a negyeddöntőben, és én lettem az első számú közellenség. Fontos tisztáznunk, bármit is írt az angol sajtó, jó döntést hoztam Lisszabonban. Nem Sol Cambell volt szabálytalan a kapussal szemben, amikor nem adtam meg a gólját, hanem John Terry.
„Ezt a kompozíciót én találtam ki”
Az eset a mai napig szerepel a német tananyagban. Jó példája annak, hogyan kell helyesen dönteni, amikor nem látsz valamit, mert kívül esik a látószögeden. Mert, hogy őszinte legyek, nem láttam a szabálytalanságot, csak tudtam, hogy megtörtént. Azt súgta az ösztönöm, hogy valami nem stimmel, és húszéves pályám során megtanultam hinni ennek az érzésnek.
Minden olyan könnyűnek tűnt. Hol volt a kapus, Ricardo? Nem láttam, hogy nyúlt volna a labdáért. Miért nem tudta felemelni a kezét? Gyorsan döntöttem, és befújtam. Az angol játékosok, különösen Campbell nagyon mérgesek voltak. Hogy minden még bonyolultabb legyen, a portugálok megszerezték a labdát, és pillanatokon belül ellentámadásba lendültek. Szerencsére a labda fölé ment, különben hatalmas káosz kerekedett volna. Utána az angol játékosok körbevettek. Campbell szinte a teljes pályán átsprintelt, hogy üvölthessen velem. Azt kiabálta, hogy nem volt szabálytalan. Követelte, hogy mondjam meg, miért nem volt érvényes a találata. Nyugodtan válaszoltam neki, hogy tudom, nem ő volt szabálytalan, de azt nem tudom, ki, mert nem láttam tisztán. Meg volt döbbenve.
„TÍZ MÉTERRŐL LÁTTAM, HOGY ZIDANE BUMM…, BEVÁGJA. AZT GONDOLTAM, MICSODA HATALMAS GÓL!”
Meg kell mondanom, mindkét csapat példásan viselkedett velem szemben, az angol csapat tagjai nem fordultak ellenem. Ugyanez nem mondható el a sajtóról. Arra keltem, hogy tizenhatezer e-mail vár a fiókomban. Mindet angolul írták, és fenyegetéseket, illetve sértegetéseket tartalmaztak. „Megöllek, te ki…ott s…fej!” és ehhez hasonlók. Azonnal lefagytam. Előző este úgy feküdtem le, hogy minden a legnagyobb rendben ment. A svájci rendőrség is felhívott, hogy veszélyben vagyok, és jobban teszem, ha felszívódom egy kicsit Portugáliában, mert ha megpróbálok hazautazni, nem tudják garantálni a biztonságomat. Angliában az összes bulvárlap címoldalán az arcom szerepelt, és közzétették az e-mail címem is. Töröltem az összes beérkező levelet, és inaktiváltam a címem. Ha nem így teszek, szerintem legalább félmillió üzenet érkezett volna, legalábbis erre következtetek a beérkező levelek üteméből.
A következő napokban a média vadászott rám. Olyan nagy nyomás nehezedett rám, hogy a szállodai szobámat sem hagyhattam el. Az UEFA-tól senki sem próbált kapcsolatba lépni velem, teljesen egyedül maradtam. Végül nem várhattam tovább, értesítettem a rendőrséget, hogy megpróbálok kijutni a repülőtérre, és hazautazni Zürichbe. Amikor leszálltunk, két civil rendőr várt a kifutópályán, feljöttek értem a gépre, átültettek az autójukba, és Badenbe szállítottak, harminc kilométerre Zürichtől. Elhelyeztek egy biztonságos lakásban, és azt az instrukciót kaptam, hogy addig maradjak, amíg haza nem mehetek. Még a családomnak és a barátaimnak sem szólhattam róla, hol vagyok.
Egy hét múlva hazatérhettem a lakóhelyemre a hegyekbe. A mérkőzés után úgy jó hat hónapon át, ha munkába utaztam és közben angol szót hallottam, görcsbe rándult a gyomrom. Borzalmas érzés volt. Hat hónappal később visszavonultam. Negyvenöt éves koromban az volt a tervem, hogy közvetlenül az Európa-bajnokság után befejezem, de ezek után könnyen azt gondolhatták volna, hogy gyávaságból menekülök el. Ilyesmi nem fordulhatott elő. Még arra is megkértem az UEFA-t, hogy hadd kapjak egy meccset Angliában, mert nagy rajongója vagyok az ottani labdarúgásnak. Ma már szurkolóik a legsportszerűbbek a világon az írek és a skótok mellett. Értik a futballt, és pontosan tudják, hogy miről szól a korrektség. Az UEFA azonban nemet mondott. Nem mertek odaküldeni ilyen hamar a tornát követően.
Anglia egy rövid időre azt hihette, hogy már ott van a 2004-es Eb elődöntőjében
Természetesen nem minden küldetésem volt ennyire kemény. Kaptam néhány csodálatos mérkőzést is a pályafutásom során, mint például a 2002-es Bajnokok Ligája-döntőt a Real Madrid és a Bayer Leverkusen között a Hampden Parkban. Akkor már Zinédine Zidane volt a kedvenc játékosom. Nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy olyan mérkőzést vezethettem, amelyen ő is ott volt a pályán. Közelről láthattam, miközben azon gondolkodtam, mitől megy minden ilyen könnyen neki. Egyszerűen zseniális volt. Azt éreztem mellette, hogy még csak próbálkoznia sem kellett, teljesen természetesen jött neki minden. Tíz méterre álltam tőle, amikor azt az ívelt gólt szerezte. Láttam, amint a labda kimegy a szélre Roberto Carloshoz, azt is, ahogy beíveli, figyeltem a labdát, megnéztem a kaput, majd láttam, hogy Zidane bumm…, bevágja. Úgy ért hozzá a labdához, ahogy arról mások csak álmodozhatnak. Ma már nem fújnak a játékvezetők, ha bemegy a labda, de 2002-ben még így volt. Az volt életem leghosszabb sípszava, miközben belül azt gondoltam, micsoda hatalmas gól, a mindenségit! Még a Leverkusen szurkolói is megtapsolták.
Ilyen gyönyörű pillanatok ugyanakkor nem történhetnek meg a bírók nélkül. Nagyon fontos szerepük van, és a jó mérkőzéshez jó játékvezető kell. Ő biztosítja, hogy minden sportszerűen történjen. Egy jó játékvezető hozzá tudja tenni az egyéniségét a meccshez, bizonyos dolgokat továbbenged, bizonyos szabálytalanságokat természetesen befúj, és előfordul, hogy valamilyen gólt nem ad meg. Egy igazán jó bíró nagyon mélyen érti a labdarúgást. Szüksége van önbizalomra, hogy nagy döntéseket is meghozzon. Ez a világ egyik legizgalmasabb és legélvezetesebb munkája, de nagyon nagy felelősséggel is jár, olykor pedig jelentős következményekkel.
Így utólag visszatekintve, annak ellenére, hogy mennyi problémát okoztak nekem és a családomnak, köszönettel tartozom az angol bulvárlapoknak. Az a gyűlöletkampány, amit ellenem indítottak, nagyon jó reklámnak bizonyult. Svájcban, Németországban és tulajdonképpen mindenhol még mindig úgy tekintenek rám, mint a játékvezető, aki nem adta meg azt a bizonyos gólt. Ennek köszönhetően lettem a német televízió kommentátora a 2006-os világbajnokságon és a 2008-as Eb-n. Sokkal tartozom ezért a Sunnak és társainak.
Szóval, köszi!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júliusi számában.)
