Úgy várták, mint a Beatlest: Gazza, a legenda

Szöveg Si Hawkins

Már Colin Hendry arcán is jól látszott, hogy valami egészen figyelemreméltó történik. A védő mindig is jellegzetes tekintettel nézett maga elé, de az általában nyugodt ábrázat ezúttal zavart tükrözött. Paul Gascoigne teljes eltökéltséggel emelte át rajta a labdát, gyorsított futásán, és hihetetlen gólt vágott be a skótok hálójába.

Az egész meg sem történhetett volna. Számos újság készpénznek vette, hogy Gascoigne ott sem lesz a hazájában rendezett Európa-bajnokságon. A Mirror közvélemény-kutatása azt hozta ki, hogy az olvasók 86 százaléka nem szívesen látná az angol keretben azok után, ami Hongkongban történt a felkészülés során. Arról ma már sokan megfeledkeznek, hogy klubjában csúcsformában volt az 1995–96-os idényben, de ez a felejthetetlen mozdulat kellett ahhoz, hogy a közhangulat a javára forduljon.

Két nappal később a Mirror látványosan visszavonult, és „Mr. Paul Gascoigne-nak: elnézést kérünk” címmel jelentetett meg cikket, amiben többek közt leírták, hogy „a kövér, részeges idióta” ezúttal megmentette hazáját. Újfent. Az Európa-bajnokság jól összefoglalja Gascoigne válogatott pályafutását: az erős kétségeket briliáns teljesítmény követte, miközben kínzó problémák is végig jelen voltak.

„Jó nagy adag ellentmondás vette körül – állítja Henry Winter, aki egy egész fejezetet szentelt neki 2016-os könyvében, amelynek címe 50 Years of Hurt (50 év fájdalom – a szerk.). – Mindig is úgy gondoltam, hogy Shakespeare nagyon jól érezte volna magát Gascoigne társaságában.”

Hiába voltak jól dokumentált (rá nézve rossz, hogy dokumentált) dolgai a pályán kívül, kétségtelen, hogy ő volt az angol válogatott mindenkori legnépszerűbb játékosa. Manapság könnyen tekintjük történetét tragikusnak, sokkal kevésbé komikusnak, de 57 pályára lépése alkalmával rendkívül sok örömöt és drámát vitt a játékba.

Három nagy tornája – amelyek közül az egyikre el sem jutott valójában – és személyes hatása megváltoztatta a játékot. Talán egy kicsit a világot is.

AZ 1990-ES VB HŐSE

Mark Perryman szerint, aki az angol válogatott elvakult szurkolója, könyvek szerzője és a Philosophy Football társalapítója, az egész modern futball Gascogne-nak köszönhető. Az 1990-es olasz rendezésű világbajnokság mindent megváltoztatott.

„A Premier League és a Bajnokok Ligája is 1992-ben indult útjára, és egyik sem született volna meg, ha nincsen Paul Gascoigne – mondja az FFT-nek. – Az angol válogatottban a szövetségnek, a szponzoroknak és a műsorsugárzóknak is bebizonyította, hogy bár a nyolcvanas évek hihetetlenül sötét időszakot képviselt az angol labdarúgás történetében, a foci képes olyanokat is elérni a népességben, akiket más nem tud.”

A Gazza-mánia egészen szokatlan volt, korábban nem volt még példa ilyesmire. A BBC televíziós munkatársa, Terry Wogan úgy beszélt róla 1990 szeptemberében, hogy „minden bizonnyal a legnépszerűbb ember e pillanatban Nagy-Britanniában”.

Az is teljesen egyértelmű volt, hogy útja egyenesen a válogatottba vezet. Gary Pallister a fiatal középpályás mögött játszott Anglia B-válogatottjában, majd a nagyválogatottban és a Middlesbrough csapatában is. Úgy emlékszik vissza, hogy Gascoigne készült az őket megelőző korosztály leváltására.

„Elképesztően nagy zseni volt a srác – magyarázza az FFT kérdésére. – Bryan Robson említette, hogy egyedül akkor kapott fejmosást Alex Fergusontól, amikor Gazza először játszott a Manchester United ellen. Szerintem még ő sem látott ekkora tehetséget korábban. Pedig hát mégiscsak Bryan Robsonról beszélünk.

Az „új Bryan Robson” elmélet Ferguson fejében is megfogant 1988 nyarán, amikor Gascoigne-nak elege lett az ambíciók nélkül tengődő Newcastle-ből, de a Tottenham főnöke, Terry Venables elhappolta előle a fiatal tehetséget, mivel megígérte neki, hogy a válogatottnak is a tagja lesz. Így is történt.

A legendás író, az angol válogatott bennfentese, Norman Giller már hosszú ideje rajongott a Tottenhamért és Gascoigne-ért. Legjobb barátja Jimmy Greaves volt, aki 44 gólt szerzett 57 mérkőzésen a nemzeti csapatban, így ő is Gazza közelébe került néha.

„BRYAN ROBSON FEJÉT EGYEDÜL AKKOR MOSTA MEG FERGUSON, AMIKOR ELŐSZÖR TALÁLKOZOTT A PÁLYÁN GAZZÁVAL”

„Akkoriban Paul egészen befutott, többen számontartották egészen lenyűgöző labdakezelését, amit a Newcastle Unitedban villantott meg – idézi fel Giller. – Ugyanakkor csak az nem vette észre, aki nem akarta, hogy kicsit túlsúlyos. Jimmy úgy kezdte el emlegetni az ITV szombat esti műsorában, hogy a »Dagi«, illetve a »Mars szelet«. Gazza nem jött zavarba, beleállt.”

Gyakran harapott bele a felé dobott Mars szeletekbe. „Hamar rájöttem, hogy egészen különleges tehetséggel lett megáldva – folytatja Giller. – Dave Sexton, miután beválogatta az U21-es nemzeti csapatba, azt mondta nekem, hogy az összes angol labdarúgó közül ő kezeli a legügyesebben a labdát, George Best óta nem látott ilyet, de azt is hozzátette, hogy túlzottan a közönségnek játszik. Beajánlotta Bobby Robsonnak, de felhívta a játékos figyelmét, hogy futballista, és nem bohóc.

Első nemzetközi tornáján Toulonban lépett pályára az U21-es válogatottal. A repülőút előtt meg kellett innia egy-két brandyt, és közben is fogta a kezét a fiziológus. Végül az ötödik helyen végzett a csapat.

Kezdetben nem ment túl jól a játék a Tottenhamben sem. Az akkor az ifik közt középpályás Jeff Minton pártfogolta, és utolsó nagy meccsén is ott volt. „Amikor megérkezett a csapatba, kis pufók volt – emlékszik vissza. – De ebben rejlett az ereje. Használta a kezét is, és nem lehetett a közelébe férkőzni.”

Az angol válogatott jól állt a középpályásokkal, Bobby Robson például ejtette Glenn Hoddle-t a kiszámíthatóbb Neil Webb kedvéért, de az 1988-as Európa-bajnokságon a csapat mégsem járt szerencsével. Sokan a Heysel-katasztrófa utáni szankciókra fogták a kudarcot, de látszott, hogy változásra van szükség. Gazza az év szeptemberében mutatkozott be Dánia ellen. Nem tündökölt rögtön, de a pályán kívül azonnal magára vonta a figyelmet. A szintén újonnan érkezett Paul Parker hamar megtanulta egy albán szállodában, hogyan űzi el az unalmat társa.

„Szappandarabkákat tördelt, és azzal dobálta a tyúkokat a kertben – eleveníti fel az akkori történéseket. – Ezután a kabát hajtókájára tűzött jelvények következtek, ebből egy biciklis kapott. Ezekre már ráugrottak az arra járók, és egy kerékpáros fejét is megvágta. Bobby Robson lenézett, és csak nevetett, mert Gascoigne-ról volt szó.”

Hősünk páratlanul őszinte önéletrajza tele van meredek történetekkel. Az 1990-es világbajnokság bűnlajstroma egy szétvert repülő, Gary Lineker csónakból kidobott felesége, illetve egy szállodai móka, amelynek következtében Bryan Robson sérülten hazautazott. A 23 éves Gascoigne összerázta a csapatot, amikor Csehszlovákia ellen megvillant, de Anglia gyengén kezdte csoportmeccseit Írország ellen.

Az angol nemzet hangulata a Hollandia elleni döntetlent követően kezdett el megváltozni, pláne, hogy a narancssárga ellenfél két évvel korábban elbánt a leszereplő angolokkal, miközben az Eb-cím felé menetelt. Egyiptom és Belgium ellen Gazza készítette elő a helyzeteket, és vakmerően játszott a Kamerun elleni meccsen a legjobb nyolc közt. Miatta ítéltek Anglia ellen tizenegyest, de neki köszönhetően hazája is lőhetett, és minden várakozás ellenére a csapat már ott is volt az elődöntőben. Gascoigne volt a játék kovásza és a fő mókamester.

„Gazza nagyon érzelmes srác volt – idézi fel Paul Parker. – Az az elődöntő a németek ellen nagyon sokat jelentett neki. Mindenben jobb akart lenni a többieknél, legyen szó egy szerelésről vagy a védő lerázásáról. Ha azonban nem úgy ment valami, ahogy akarta, összeomlott.” Valóban, nem sokkal később már könnyekben úszott, és egy egész nemzet sírt vele.

„A világbajnoki elődöntő reggelén az egyik újság főcíme így szólt: »Ma este háború lesz Torinóban« – mondja Mark Perryman. – Azóta a média nagyon sokat változott, és ez nagyban köszönhető Gazzának is. Manapság sokkal jobban elfogadjuk a férfiasság különböző változatait.”

A Times újságírónője, Alyson Rudd a kilencvenes években még ritkaságszámba menő futballkedvelő női újságírók kis számát gyarapította. Nem a legnagyobb rajongója Gascoigne-nak, de a játékos hatással volt rá, a könnyek őt is megindították. Új társadalmi réteg, különösen a nők kezdtek még aznap másként tekinteni a labdarúgásra. „Azok, akik nem nagyon nézték a focit, most valami lenyűgözőt láthattak – mondja az FFT-nek. – A mai napig emlékszem, hogy a családomban is kérdezgették, mi olyan fontos, hogy sírni kelljen rajta. Amikor elmondtam nekik, várni kezdték a következő meccset. Olyan, mint egy szappanopera.” Gazza vajon a jó vagy a rossz benne?

CICI, TÉRD ÉS A NORVÉGOK

Akad egy sokatmondó elszólás Gascoigne könyvében. A könnyeket követő napokról azt írta: „Nem akartam hazamenni, örökre Olaszországban akartam maradni, hogy folytassuk a vébét”.

Biztosan sokkoló volt a hazautazás, de legalább nagyon meleg fogadtatásban részesült a csapat. Gascoigne-t úgy várták, ahogyan egykor a Beatlest (ha már Paul McCartney után kapta a nevét), bár a hírhedt műanyag melleket (jobbra) egy bulvárlap adta rá, nem valamelyik rajongója.

„EGYEDÜL AZ VOLT A NEHÉZ, HOGY HIGGADT MARADJON, ÉS NE TEGYEN OLYAT, AMI SÉRÜLÉST OKOZHAT NEKI”

Akkoriban hatalmas bulvárcsata folyt érte, ahogyan Henry Winter fogalmaz, „különösen a Sun és a Mirror vetekedett érte. Mintha mindkét lapnál lett volna egy újságíró, aki utálja és egy, aki szereti. Egyértelmű volt, hogy bankot lehet vele robbantani.”

Az új angol szövetségi kapitányt, Graham Taylort viszont nem nyerte meg magának, és szenzáció volt ugyan, de nem játszatta Írország ellen. Paul Parker szerint azonban ez többekkel megtörtént. Glenn Hoddle hamar megtanulta, hogy veszélyes a kispadra ültetni Gazzát. Bryan Robson, aki az 1996-os Eb-re készítette fel szövetségi kapitányként, és a Middlesbrough-ban is az edzője volt, így fogalmaz:

„Az edzéseken nem volt semmi gond, jól lehetett vele bánni. Nagyon szerette a focit, a tréningeket és a meccseket is. Egyedül az volt a nehéz, hogy megmaradjon higgadtnak, és ne tegyen olyat, ami sérülést okozhat neki.”

Pont ez a „mindent vagy semmit” attitűd siklatta ki a pályafutását. Az 1991-es évben minden adva volt, hogy a Tottenham nagyot menjen a kupában. Gascoigne sérülésekkel küzdött, de mindvégig lelkes maradt.

„Először az első kerettel edzett, majd átjött hozzánk, és velünk is – mondja ificsapatbeli társa, Minton. – Az FA-kupa-döntő előtti napokban mindenki őt éljenezte. Végül pontosan ez a túlzott lelkesedés okozta a térdsérülését.”

A kupadöntőben összeszedett keresztszalag-szakadás és az ezt követő kocsmai verekedés összesen 16 hónapra vette ki a játékból. Ennek ellenére a Lazio akkori angol rekordot, öt és fél millió fontot fizetett érte 1992-ben. Tényleg bankot lehetett vele robbantani, és ez nagy árnyékot vetett a háromoroszlánosok válogatottjára.

Az angol szempontból vérszegény 1992-es Európa-bajnokságot ki kellett hagynia, de az utána következő vb-selejtezősorozat biztatóan kezdődött. Aztán elérkezett a hollandok elleni találkozó, és 2–0-s vezetésénél Jan Wouters a könyökével eltörte Gascoigne arccsontját. A hollandok kiegyenlítettek, Anglia pedig nem jutott ki az Egyesült Államokba. A szenvedélyes passzmester a másik nagy riválist is felhergelte, amikor „Fuck off Norway” felkiáltással üdvözölt egy norvég stábot. Ez visszaütött, és Norvégia is megelőzte a csoportban Angliát a vb-részvételért zajló versenyben.

Gazza hatása nem maradt hazája határain belül. A norvég Tom Storvik állítólag filmet készít róla, és az a szóbeszéd járja, hogy a Trónok harca egyik szereplője alakítja majd. „Mindenképpen belevesszük majd azt a norvégos megnyilvánulását is. Volt, akinél bejött, és olyan is, akinél sokkal népszerűtlenebb lett miatta – árulja el a rendező. – Sokan szerették minden őrültségével együtt, többen pedig fölöslegesnek gondolták az ilyen dolgait. A humora átlépte az országhatárokat.”

Storvik különösen az 1990 és 1996 közötti időszakra fókuszál. „Ő a történelem egyik legnépszerűbb futballistája – mondja lelkesen. – Ennek ellenére nagyon kevesen tudnak bármit is a labdarúgáson kívüli életéről. Amit a bulvárlapok tényként próbáltak meg beállítani, az csak a felszín.”

Végül kimondottan bejött, hogy Rómából a Rangersbe igazolt. Az 1995–96-os idényben ő lett a skót Premier League legjobbja, és sikeresen tért vissza a válogatottba, holott 1993 februárja és 1995 márciusa közt mindössze kétszer lépett pályára a nemzeti együttesben.

Később azt írta már, hogy Terry Venables gondolkodott rajta, megtegye-e csapatkapitánynak, de ő maga habozott, mert tudta, milyen nyomás alá helyezné a sajtó.

GAZZA HAZATÉR: AZ 1996-OS EB

Az angol válogatott hongkongi felkészülési túráját nagy érdeklődés kísérte. Gascoigne dulakodott a repülőúton odafelé, és törni-zúzni kezdett, amikor valaki véletlenszerűen rácsapott egyet a hazafelé tartó repülőn. A csapat teljes felelősséget vállalt, az újságok azonban őt hibáztatták, különösen a fogorvosi székes balhé miatt, amikor a születésnapja hírhedt buliba csapott át.

„Az ilyesmi feldühíti a játékosok többségét – mondja Pallister, aki szintén tagja volt a csapatnak, mielőtt megsérült volna. – Mindenki nagyon jól meg volna az ilyen ügyek nélkül egy nagy torna előtt. A Manchester Unitednál is mindig akadt valami negatív, mondjuk, egy kupadöntő előtt. Már szinte vártuk.”

Az Európa-bajnokság kis ijedtséggel indult, mivel Anglia döntetlent játszott Svájccal, és Gascoigne-t a mérkőzés vége előtt lecserélték. Skócia ellen is nehezen lendült formába, de aztán jött az a bizonyos gól, amely legendává emelte. A gólöröm szintén ikonikussá vált, bár akkoriban nem volt túl népszerű.

Mark Perryman állítja, hogy az a gól rendkívüli jelentőséggel bírt: nincs kizárva, hogy még az Egyesült Királyságot is egyben tartotta. „Gyakran beszélgettem erről másokkal. Hogy mi lett volna, ha Skócia nyer aznap? Egyértelmű: az elszakadásra szavaztak volna.”

Az akkor éppen rangerses klubtárs és skót válogatott ellenfél, Stuart McCall meglepődött azon a viselkedésen, amelyet Gascoigne tanúsított az Ibroxba visszatérve. „Azt hiszem, ha Skócia megveri Angliát, azt legalább fél éven át kapta volna tőlünk. Ő viszont nagyon szerényen viselkedett, és egy percre sem hozta fel azt a mérkőzést. Fura volt, azt hittük, a földbe döngöl bennünket. Rendkívül jó ember volt.”

A teljes angol nemzet megkönnyebbült, amikor az utolsó csoportmérkőzésen Anglia alaposan helybenhagyta Hollandiát, így megfizetve a korábban elszenvedett sérelmekért. Gascoigne úgy surrant át az ellenfél védelmén, mint ahogy egy szőkített hattyú suhanna a vízen. Ennek ellenére a torna üvöltően nagy kérdéssel ért véget számára, miután százszázalékos, aranygólt érő helyzetet hagyott ki a németek elleni elődöntőben, miután egy századmásodperccel később ért oda a beadásra. Vajon eléri, ha nem áll szoros barátságban az alkohollal?

„A természetes erőnléte kifogástalan volt – mondja Henry Winter. – Ez részben az akaraterejéből fakadt, amivel mindenáron meg akarta szerezni a labdát, hogy lenyűgözzön mindenkit. De negatív energiák is dolgoztak benne.”

Aznap este Gascoigne visszament a hotelbe a csapattal. „Felszaladtam a szobámba, és egy jó nagyot sírtam.” De csak miután kinyomott egy flakon ketchupot Robbie Fowlerre.

VB, 1998: HODDLE VITTE EL A BALHÉT

Azt bárki sejtheti, hogy az angol válogatott új szövetségi kapitánya, Glenn Hoddle és Gascoigne futball tekintetében rokonlelkek voltak, ugyanakkor Hoddle hitbuzgó újjászületett keresztény, Gazza viszont halálos fenyegetéseket kapott az IRA-tól, miután fuvolázott egy Old Firm-rangadón szerzett gólja örömére (jobbra). Egyértelmű volt, hogy nem lesznek (mű)kebelbarátok. Alyson Rudd elmélete pedig az, hogy a legtöbb edző keményebben bánik azokkal a futballistákkal, akik egy kicsit azt a játékstílust képviselik, amelyet ők. „Senki sem akar olyasvalakit maga köré, aki a fiatalkori önmagára emlékezteti.”

Hoddle-t többen is kritizálták, hogy túl hamar meghívta a válogatottba Gascoigne-t azok után, hogy bántalmazott feleségéről, Sherylről fotók láttak napvilágot. Ha a könyvét nézzük, ennél a résznél átcsap Macbeth-be: vádaskodás, paranoia, megszállottság. Pedig Gazza az első szóra indult a válogatottal, és fegyelmezetten játszott az 1997-es, Olaszország elleni selejtezőn. Azt követően viszont ismét több kocsmai balhé és felkészülési mérkőzéseken tanúsított gyenge forma tették próbára Hoddle türelmét.

„La Mangában voltam, amikor végképp elgurult a gyógyszere” – mondja Winter, aki két külön személyiségként kezeli Gascoigne-t és Gazzát. Előbbi tudatosan, átgondoltan viszonyul a labdarúgáshoz, míg utóbbi képviseli a sötét oldalt.

„NAGYON SZERÉNYEN VISELKEDETT AZ 1996-OS EB UTÁN SKÓCIÁBAN. FURA VOLT, AZT HITTÜK, A FÖLDBE DÖNGÖL BENNÜNKET”

Tényleg szétzúzta Hoddle szobáját? „Azt hiszem, a sajtó egy kicsit messzire ment – folytatja Winter. – És hát valljuk be, ha épp összetört a szívem, miközben Kenny G szaxofonozik a háttérben, én sem álltam volna meg egy lámpánál. Azt hiszem, akkoriban sokan nem értettek egyet Hoddle-lal, de visszatekintve jó döntést hozott. Ekkor kapott helyet Paul Scholes, és tört be egy új stílus.”

Gascoigne-t az az új futballkultúra váltotta le, amelynek a megteremtésében ő is részt vett. És bár hajlamosak vagyunk a gyors hanyatlásra visszaemlékezni vele kapcsolatban, az 1998–99-es idény jól sikerült új klubjában, a Middlesbrough-ban. A csapat a kilencedik helyen végzett, Gascoigne-t pedig újra a válogatottal kezdték emlegetni. „A kreativitás és a zseni még mindig benne lapult – mondja Pallister, aki akkor szintén a Boro játékosa volt. Nem sokon múlott, hogy őt tartsuk ma minden idők legjobb angol játékosának.”

Nem volt azért mindig, mindenütt szimpatikus. A Middlesbrough azzal próbálta felturbózni az erőnlétét, hogy kölcsönadta… Norvégiába. Az ottani edzők többsége nem reagált udvariasan. „Ha-ha-ha – mondta a Vikinget irányító Benny Lennartsson. – Ez a válaszom.”

A vb-remények azonban még ekkor is éltek számára. Már az Everton játékosa volt, amikor 2002 januárjában lényegében egyedül hatástalanította a Leyton Orientet az FA-kupában. A BBC megszavaztatta a nézőket, hogy megérdemelné-e a válogatottságot, és a nézők 42 százaléka igennel felelt. Azon a mérkőzésen egykori tottenhames társa is a pályán volt a vesztes csapatban. „Hihetetlen, mit művelt. Öt méterrel a többiek előtt járt – idézi fel. – Soha többet ilyet nem látunk majd. Volt egy időszak, amikor ő volt a világ legjobbja.”

Nagy kérdés, hogy mivé válhatott volna valójában. A legenda mindig túlszárnyalja a valóságot. Vajon másképp alakul a pályafutása, ha 1988-ban mégis Alex Fergusont választja?

„A Tottenhamben azt a szerepet vehette fel, amelyik a legjobban illett hozzá – így Rudd. – Fegyelem tekintetében higgadtabb időszak volt az. Manchesterben, szerintem, nem működött volna.”

Ugyanakkor lehet, hogy Ferguson – az alapján, ahogyan ismerjük – kinevelte volna belőle a visszás dolgokat, és sok minden másképp történik. Talán nem is emlékeznénk rá.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. márciusi lapszámában.)