Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT
„Csodálatos, varázslatos időszak volt mindannyiunk életében, akik ott lehettünk. Fantasztikus élet volt akkoriban a mi kis üdülővárosunkban. Tiszakécske egyébként is idegenforgalmi célpont, itt a Tisza, remek termálfürdőink vannak, és az egészet megkoronázta azokban az években a futball. Kecskemétről, Szolnokról is hozzánk jártak tömött buszokban az emberek a jó meccsekért. Nagyobb élet volt itt esténként, mint a Balatonon!” – meséli megrészegülve a húszesztendős élmények hatásától a FourFourTwo-nak Lódi László, az akkori csapat pályaedzője.
„Akartok Tiszakécskén játszani? Cél az NB I”
Most NB I-es együttese van az ezernyolcszáz lakosú Felcsútnak, de a 12 ezres Tiszakécske előtt korábban ilyen kis városnak nem sokszor volt csapata az élvonalban. Az álom egy kecskeméti származású, de a rendszerváltáskor már Tiszakécskén gyökeret verő vállalkozó, a tavaly év végén (a cikk 2016 májusában jelent meg – a szerk.), hatvanévesen elhunyt Szabó Tamás fejében fogalmazódott meg. Az 1990–91-es idényben, amikor a csapat még a megyei I-ben szerepelt, és kikapott az Izsáktól, az együttest már akkor is támogató Szabó úgy gondolta, vagy kiszáll az egészből, vagy rendesen csinálja, mert vállalkozóként – autókereskedése és betegszállító cége volt – ő a sikerhez szokott, nem a kudarchoz.
Az idény végén Kecskeméten már így toborzott játékosokat: „Akartok Tiszakécskén játszani? Cél az NB I.” Ettől aztán megnőtt a hajlandóság. Ekkor, 1991 nyarán került a csapathoz Török László és Balla Mihály is, akik egészen az NB I-ig végigkísérték az együttes útját, vezéregyéniségként. Szabó szponzorból elnök lett, és olyan feltételeket teremtett, amelyet számtalan magasabb osztályú csapat is megirigyelt. A játékosoknak napi háromszori étkezést biztosított, sokukat alkalmazta a vállalkozásainál, és az idegenbeli meccsekre a csapat luxusbusszal utazott, amelyről egyenruhában szálltak le a játékosok – a megyei bajnokságban. Még pályára sem léptek, de már kétgólos előnyben voltak. Két év alatt két osztályt lépett felfelé a Kécske, vagyis 1993-ban már az NB II-ben találta magát. Ekkor a Győr későbbi sikeredzője, Reszeli Soós István vette át az szakvezetői munkát, de két esztendő után mennie kellett, mert az együttes nem tudott újabb szintet lépni. Pedig 1995-ben közel járt hozzá, negyedik lett úgy, hogy akkor az MTK is a mezőnyben volt. Szurgent Lajos került a kispadra, aki viszont valóra váltotta azt, ami ekkor a tiszakécskeieknek már szent ügy volt: az NB I-es tagság kivívását. Majdnem első nekifutásra sikerült neki, hiszen az 1995–96-os idény végén osztályozót játszhatott a sárga-kék mezes alakulat a Péccsel, ám a két 0–0-t követően az idegenbeli visszavágón elbukta a tizenegyespárbajt (erős bírói részrehajlás mellett, amikor ugyanis hibázott az egyik pécsi futballista, a játékvezető újrarúgatta, és a második próbálkozás már sikerrel járt). „Sokan úgy gondolták, hogy ezzel elértük a határainkat, és a játékvezető közreműködése is azt sugallhatta, hogy nem akarják az NB I-ben a Tiszakécskét. Ezért ezen a nyáron tíz-tizenkét játékos, a kezdőcsapat öt-hat tagja elszerződött – emlékezik Nagy Zsolt, az akkori kapus, aki most kapusedzőként szolgálja a klubot. – Így volt igazán nagy bravúr, hogy az újabb nekifutásra már feljutottunk. Szurgent Lajos bácsi képes volt csodát tenni, és a meggyengült társaságnak új energiákat adni.”
Álomból valóság
Az 1996–97-es idényben már három fordulóval a vége előtt biztossá vált az NB II-es bajnoki cím. „A Kaba ellen játszottunk Hajdúszoboszlón, és nyertünk kettő nullára – idézzük Görög Sándort, aki eleinte vezérszurkolóként, majd elnökségi tagként segítette a tiszakécskei labdarúgás felemelkedését. – A hazafelé vezető buszúton már ment a mulatozás, és a meccsről készült videó forgott. Én vezettem a járművet, Kovács István masszőr pedig fogadásból anyaszült meztelenül futott a Tiszakécske táblától a stadionig. Ahogy bekanyarodott a sporttelepre, akkor döbbent rá, hogy a feljutók megünneplésére ezrek gyűltek össze. Volt ám nagy kacagás, amikor meglátták pucéran!”
Feljutás ökörsütéssel
A helyiek már addig is odáig voltak a csapattól, de azután valósággal imádták. Az egyesület úgy működött, ahogy egy klubnak működnie kellene egy ideális világban. Nincs olyan visszaemlékező, aki ne a kiváló közösségi szellemet, a rendkívül jó csapategységet, a játékosok, a szurkolók és a támogatók baráti és lelki összefonódását említené elsőként a sikerek kulcsaként. Már az NB II-es években is mind több helyi vállalkozó szállt be a csapat támogatásába, de szinte mindenki hozzáadott valamit a sikerhez, önzetlenül. Volt, aki fűnyírót vásárolt, más a meccsek utáni italról vagy a csapatbusz benzinköltségéről gondoskodott. A feljutást közösen ünnepelte az egész város ökörsütéssel, de a nagy meccsek után rendszeres volt, hogy közös lakomát tartottak a futballisták és a drukkerek, valaki mindig ajánlott fel erre a célra malacot, juhot vagy ökröt. A nyugdíjas szurkolók minden hazai meccs előtt gyűjtöttek pénzt, megszavazták maguk között a meccs legjobbját, és átadták neki az összeget. „Ha elmentünk a piacra vagy pékségbe, sohasem engedték az eladók, hogy fizessünk, ők érezték megtiszteltetésnek, hogy ingyen adják nekünk termékeiket, ezzel is támogatva a csapatot” – emlékezik vissza Nagy Zsolt. „Mindenki igyekezett úgy segíteni, ahogy tud, én is sokat áldoztam az együttesre, de egyetlen fillért sem sajnálok, amit erre költöttem. Azoknak az éveknek megfizethetetlen az emlékük” – mondja újra Görög Sándor. A Jorgos Travel utazási iroda egyik tulajdonosa, Jorgosz Makarosz is megkedvelte a Tiszakécskét, a barátság jegyében pedig két évben is görögországi edzőtábort szervezett az együttesnek. „Játszhattunk a PAOK Szalonikivel – meséli Görög. – Sosem feledem azt a futballélményt: délben volt a meccs, a gyerekeket elengedték az iskolából, az utcákat betöltötte a »PAOK, ollé, PAOK, ollé!« dallam, tele volt a stadion. Mindez egy barátságos meccsen, egy másodosztályú, ismeretlen magyar csapat ellen… Spanyolországban is edzőtáboroztunk, reggelente a tengerparton tréningeztünk, játszhattunk a Barcelona B-vel, egészen csodás volt.”
Hazai pályán mindenkire veszélyes volt a Kécske
A Tiszakécske az NB I-re nem erősítette meg jelentősen a keretét, szinte ugyanazok játszottak, akik a feljutást kiharcolták. Három új futballista érkezett csak, de ők sem sztárok voltak, hanem előtte az Egert, a Hatvant és a Csongrádot erősítették. „Érkezett próbajátékra néhány pesti srác, de nem olyan volt a mentalitásuk, mint mi szerettük volna, és kivetette őket a csapat magából – idézi fel szintén Görög Sándor. – Török Laci volt a csapatkapitány, az egyik értekezleten felszólalt, és egyenesen a szemükbe mondta, hogy menjenek el, nincs itt rájuk szükség.”
Szántó Róbert volt a balszél ura
Villanyvilágítás Eindhovenből
A sporttelepet fel kellett újítani, hogy megfeleljen az első osztály követelményeinek. Ekkor készült el a lelátó, és egy tiszakécskei holland cég, a Darimex (ma: Hollimex) szó szerint ragyogó ajándékkal kedveskedett: megszerezte és Tiszakécskére szállította a PSV eindhoveni stadionjában lecserélt lámpatesteket, így villanyfényes meccseket is lehetett rendezni. Attól kezdve a Tiszakécske mindig azt kérte: hadd játsszon otthon minél több esti mérkőzést, mert varázslatos hangulatot kölcsönöz a Tisza-parti találkozókhoz a világítás.
Az NB I-es újonc első meccsét 1997. július 18-án az Újpest ellen játszotta a Megyeri úton. A történelmi találkozón a Nagy Zs. – Izsák – Balla L., Barna – Maczkó, Molnár, Unyatinszki, Mike, Cimpian – Balla M., Szántó összeállításban vonult ki a csapat. „Katasztrofálisan kezdődött, már a tizennyolcadik másodpercben gólt kaptunk úgy, hogy mi kezdtünk – emlékszik vissza Balla Mihály, a csapat házi gólkirálya. – Belegondoltunk, hogy Úristen, mi lesz itt?! A vége aztán három nulla lett, ami nem olyan nagy szégyen, ha azt vesszük, hogy az idény végén a lila-fehérek lettek az aranyérmesek.”
A második fordulóban, az első hazai találkozón viszont igazi népünnepély kerekedett. A Tornyi Barnabás-féle Diósgyőr volt az ellenfél, amely az első körben 5–1-re verte meg a Honvédot, ám telt ház, vagyis hatezer néző előtt 2–0-ra győzött a Tiszakécske. Balla Mihály olyan gólt szerzett, hogy hetekig mutogatták a tévében: egy cselsorozat végén finoman alápörgetett a labdának, amely Rácz kapus feje fölött hullott gyönyörű ívben a kapuba. Otthonában az egész idényben ragyogóan futballozott a csapat, nyolcszor nyert, és csak háromszor kapott ki (Győr 1–2, Vasas 0–3, Ferencváros 1–2), ám idegenben már megremegtek a lábak: két döntetlen mellett 15 vereség csúszott be, győzelem pedig egy sem. Idegenben ráadásul nagy különbségű vereség is bőven akadt: a Videoton 8–0-ra, a Zalaegerszeg 6–0-ra, a Diósgyőr 4–0-ra, a BVSC 5–1-re, a Honvéd 5–0-ra nyert.
Az NB II-ben német és magyar válogatott is jutott a kispadra…
Ifjak, nagyok, szurkoljatok!
A Diósgyőr legyőzése mellett minden játékos a Fradi elleni meccsekre tekint vissza legszebb emlékként. Elképesztően megtisztelő érzés volt az Üllői úton pályára lépniük azoknak a játékosoknak, akik néhány évvel korábban még a megyei vagy az NB III-as bajnokságban szerepeltek, és a 3–1-es vereség is vállalható volt. A hazai mérkőzésen pedig több mint nyolcezer néző zsúfolódott be a Tiszakécskei Városi Stadionba, még a fákon is kapaszkodtak az emberek. Szántó Róbert góljával sokáig vezetett is a hazai csapat, ifjabb Albert Flórián a hajrában egyenlített, majd néhány perccel a vége előtt Vincze Ottó csavart be egy szabadrúgást, így nyert 2–1-re a zöld-fehér együttes. „Azt a meccset sosem feledem – emlékezik a tiszakécskei gólszerző, Szántó Róbert. – Balról jött egy bedobás, én pedig a tizenhatoson belülről kapásból küldtem a labdát Hajdu Attila kapujának bal felső sarkába. Hiába kaptunk ki, csak szép élményként lehet erre visszaemlékezni.”
Nem csoda, hogy hazai pályán jól ment a szekér: 5600-as átlagnézőszámával a Tiszakécske mérkőzései az őszi kimutatás alapján az ötödik leglátogatottabbak voltak. De azzal is példát mutattak az NB I-nek, hogy például Diósgyőrbe kétezer kécskei szurkoló kísérte el a csapatot.
A siker egyik titka: barátok is voltak
Aki egyszer látja, nem feledi
A bennmaradást azonban így sem sikerült kiharcolni. A bajnokság második felében egyre inkább érezhető volt, hogy a klub sem pénzügyileg, sem erőnlétileg nem bírja a megpróbáltatásokat. Az élvonalbeli idényre Szívós Sándor személyében ugyan önjelölt új támogató érkezett, aki viszont sokak szerint többet ártott, mint használt. Luxusajándékokkal próbálta jobb teljesítményre sarkallni azokat a játékosokat, akik egyébként is megtettek mindent a sikerért éveken át, hiszen örömmel futballoztak. Egy ízben hozatott öt-hat autót Kecskemétről, és szétosztotta a futballisták között – ez is a visszájára sült el, inkább feszültséget keltett a csapaton belül, hiszen nem mindenkinek jutott a kocsikból. Ekkor még csak részesedése volt a kft-ben, de aztán ő lett a tulajdonos, ám sohasem volt olyan kapcsolata a közösséggel, mint Szabó Tamásnak. A bomlás első jele volt, hogy az addig félistenként imádott Szurgent Lajos vezetőedzőnek egy teljes idényt sem adtak a bizonyításra a feljutás után: a 26. fordulóban a Vasas elleni hazai vereséget követően Gálhidi Györgyöt ültették a helyére. A 18 csapatos mezőnyben a Tiszakécske a 15. helyen végzett, négy ponttal a még bennmaradó Honvéd mögött, és osztályozóra kényszerült a III. Kerület ellen. Az első meccsen, idegenben még nagyon jól játszott az együttes, több kapufája is volt, ám kikapott 2–1-re, a hazai visszavágón pedig nem született gól, így az álom véget ért.
Csapatépítés a legmagasabb szinten
Visszaút soha többé nem volt az NB I-be. És ennek elsősorban nem szakmai okai voltak: Szívósról kiderült, hogy támogatása mögött nem volt valós anyagi háttér, üdülőjogokat próbált értékesíteni, de befuccsolt a biznisze, az üdülőfalu máig nem épült meg. Egy évvel az első osztályú idény után a tiszakécskei klub gyakorlatilag megszűnt. Szívós 1999-ben Ceglédre vitte át a jogokat és a csapatot, Szabó Tamás már nem követte, inkább a Honvédhoz távozott, ahová néhány játékos is vele ment. Szívóst végül áfacsalás miatt börtönbe csukták. A tiszakécskei egyesületet 2000-ban ugyan újjászervezték, de legalacsonyabb osztályban kellett kezdenie.
„Mindannyian kirándulásként, kalandként fogtuk fel az NB I-es idényt, és nincs okunk szomorkodni azért, mert hamar véget ért – mondja Lódi László. – Futballváros voltunk éveken át, a környék sokkal nagyobb településeiről hozzánk jártak meccsre az emberek. Keveseknek adattak meg ilyen élmények, mindannyian örökre hálásak vagyunk érte.”
Elvégre, a Tisza is csak néhány napig virágzik. De aki látja egyszer, nem feledi.
Szántó Róbert hatalmas gólja a Fradi ellen, Hajdu hiába nyújtózkodott
Így emlékeznek ők
Lódi László
pályaedző
„Álomszerű történet, nagyon büszkék vagyunk, hogy egy kis város csapata ilyen magasra jutott. A másik újonc, a Gázszer sem volt nagy klub, de a sokkal jobb lehetőségű Székesfehérvárhoz kötődött. Annak a társaságnak volt szíve és intelligenciája. A Balla Misi, Török Laci pároshoz foghatót errefelé még nem láttak, ők voltak az élharcosok, a feljutással végződő NB II-es idényben együtt harminchárom gólt szereztek. Néha kaptunk nagy verést az első osztályban, de sohasem szégyelltük magunkat, derekasan helytálltunk. Az osztályozón már fejben nem voltunk ott, sok volt a bizonytalanság és a feszültség.”
Görög Sándor
vezérszurkolóból lett elnökségi tag
„Közösségként még nagyobbak voltunk, mint futballcsapatként. Máig barátok vagyunk mind, és nem nehéz összerántani a társaságot. Van egy hagyományos, hatcsapatos strandfocitornánk, a korábbi játékosok közül mindenki szívesen eljön. Szabó Tamás volt a védnöke a rendezvénynek, ő sajnos tavaly óta már nincs közöttünk. A felújított stadion megnyitójára az ő tiszteletére szeretnénk hagyományteremtő emléktornát szervezni.”
Nagy Zsolt
kapus, a jelenlegi kapusedző
„Kecskemétről kerültem a csapathoz 1994 januárjában, nem hittem volna, hogy ilyen sikersztori íródik, és néhány év múlva a Fradi ellen védhetek az NB I-ben. Majdnem szétesett a csapat 1996-ban, amikor az elbukott osztályozó után sokan elhagyták a klubot, de Szurgent Lajos bácsi nagyságát jelzi, hogy a megfogyatkozott keretből erős együttest állított össze. Mindenkinek pontosan megtalálta a helyét. Bízom benne, hogy Nyilas Elek vezetésével hasonló sikertörténet kezdődik.”
Barna Zsolt
védő
„Igyekszem csak a szépre emlékezni, de az nagyon fáj, hogy kiestünk, és ennek az oka a nagyon rossz idegenbeli mutatónk. Hazai pályán bárkivel felvettük a versenyt. Főleg középhátvédként szerepeltem, de hátul szinte minden poszton bevetettek, ahol épp szükség volt rám. A legkedvesebb emlékek között marad meg, hogy az újpesti Horváth Péter ellen mindkét meccsen hatalmas csatát vívtunk. Sajnálom, hogy akkoriban a fiatalok nem kaphattak olyan képzést, mint ma az akadémiákon, mert jobb szakmai alapokkal sokkal többre vihettük volna.”
Szántó Róbert
balszélső
„Utólag azt mondom, talán nem lett volna baj, ha a feljutás után igazolunk néhány tapasztalt NB I-es játékost, mert akkor simán benn maradhattunk volna. Így egy kicsit nagy falat volt nekünk az élvonal, a nyári szünet is nagyon rövid, tapasztalat nélkül pedig nehéz felkészülni. Látszott, hogy az Újpest ellen mennyire megilletődöttek voltunk. De így is csoda volt az egész, a Fradi elleni gólomat sohasem feledem.”
Maczkó Gábor
középpályás, ma technikai vezető
„A Diósgyőr elleni mérkőzésünk óriási volt. Az volt az első hazai NB I-es meccsünk, az első tévés mérkőzésünk is egyben. Az új stadionban a találkozó délelőttjén a játékosok és a szurkolók közösen csavarozták fel a székeket. Igazi klub voltunk, egymásért hajtottunk.”
Balla Mihály
csatár
„Az ősgárdához tartozom, 1991 nyarán még a megyei csapathoz érkeztem Kecskemétről. A gólszerzés volt a dolgom, és azt hiszem, nem is ment rosszul: az NB III-ban és az NB II-ben is gólkirály voltam. Büszkeséggel tölt el, hogy az NB I-ben is tízszer betaláltam a kapuba, így házi gólkirály lehettem. Bicskei Bertalan szövetségi kapitány meg is hívott a válogatottba, de épp akkor elszakadt a combizmom. Csaknem a teljes tavaszi szezont ki kellett hagynom, alig néhány pont kellett volna a bennmaradáshoz, és ha játszhatok tavasszal, néhány ponttal több bizonyosan összejött volna.”
Szurgent Lajos
edző
„A Diósgyőr ellen vezettünk egy nullára, amikor Balla Misi kapott egy labdát, bement vele a tizenhatoson belülre, adott egy kötényt, majd jött egy csel, aztán megint egy kötény. Azt hittem, hogy már elszórakozza a helyzetet, és a kispadon úgy ugráltam, hogy lőj már, lőj már, majd’ beestem a pályára. Aztán a kapus fölött lazán átemelte a labdát. Nyertünk, óriási ünneplés kezdődött. Bevallom, a házirendben rögzíteni akartam, hogy meccs után tilos alkoholt fogyasztani, de a Diósgyőr elleni győzelem után kénytelen voltam belátni: Tiszakécskén ennek lehetetlen lenne érvényt szerezni.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. májusi számában.)
