Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT
„Csodálatos, varázslatos időszak volt mindannyiunk életében, akik ott lehettünk. Fantasztikus élet volt akkoriban a mi kis üdülővárosunkban. Tiszakécske egyébként is idegenforgalmi célpont, itt a Tisza, remek termálfürdőink vannak, és az egészet megkoronázta azokban az években a futball. Kecskemétről, Szolnokról is hozzánk jártak tömött buszokban az emberek a jó meccsekért. Nagyobb élet volt itt esténként, mint a Balatonon!” – meséli megrészegülve a húszesztendős élmények hatásától a FourFourTwo-nak Lódi László, az akkori csapat pályaedzője.
„Akartok Tiszakécskén játszani? Cél az NB I”
Most NB I-es együttese van az ezernyolcszáz lakosú Felcsútnak, de a 12 ezres Tiszakécske előtt korábban ilyen kis városnak nem sokszor volt csapata az élvonalban. Az álom egy kecskeméti származású, de a rendszerváltáskor már Tiszakécskén gyökeret verő vállalkozó, a tavaly év végén (a cikk 2016 májusában jelent meg – a szerk.), hatvanévesen elhunyt Szabó Tamás fejében fogalmazódott meg. Az 1990–91-es idényben, amikor a csapat még a megyei I-ben szerepelt, és kikapott az Izsáktól, az együttest már akkor is támogató Szabó úgy gondolta, vagy kiszáll az egészből, vagy rendesen csinálja, mert vállalkozóként – autókereskedése és betegszállító cége volt – ő a sikerhez szokott, nem a kudarchoz.
Az idény végén Kecskeméten már így toborzott játékosokat: „Akartok Tiszakécskén játszani? Cél az NB I.” Ettől aztán megnőtt a hajlandóság. Ekkor, 1991 nyarán került a csapathoz Török László és Balla Mihály is, akik egészen az NB I-ig végigkísérték az együttes útját, vezéregyéniségként. Szabó szponzorból elnök lett, és olyan feltételeket teremtett, amelyet számtalan magasabb osztályú csapat is megirigyelt. A játékosoknak napi háromszori étkezést biztosított, sokukat alkalmazta a vállalkozásainál, és az idegenbeli meccsekre a csapat luxusbusszal utazott, amelyről egyenruhában szálltak le a játékosok – a megyei bajnokságban. Még pályára sem léptek, de már kétgólos előnyben voltak. Két év alatt két osztályt lépett felfelé a Kécske, vagyis 1993-ban már az NB II-ben találta magát. Ekkor a Győr későbbi sikeredzője, Reszeli Soós István vette át az szakvezetői munkát, de két esztendő után mennie kellett, mert az együttes nem tudott újabb szintet lépni. Pedig 1995-ben közel járt hozzá, negyedik lett úgy, hogy akkor az MTK is a mezőnyben volt. Szurgent Lajos került a kispadra, aki viszont valóra váltotta azt, ami ekkor a tiszakécskeieknek már szent ügy volt: az NB I-es tagság kivívását. Majdnem első nekifutásra sikerült neki, hiszen az 1995–96-os idény végén osztályozót játszhatott a sárga-kék mezes alakulat a Péccsel, ám a két 0–0-t követően az idegenbeli visszavágón elbukta a tizenegyespárbajt (erős bírói részrehajlás mellett, amikor ugyanis hibázott az egyik pécsi futballista, a játékvezető újrarúgatta, és a második próbálkozás már sikerrel járt). „Sokan úgy gondolták, hogy ezzel elértük a határainkat, és a játékvezető közreműködése is azt sugallhatta, hogy nem akarják az NB I-ben a Tiszakécskét. Ezért ezen a nyáron tíz-tizenkét játékos, a kezdőcsapat öt-hat tagja elszerződött – emlékezik Nagy Zsolt, az akkori kapus, aki most kapusedzőként szolgálja a klubot. – Így volt igazán nagy bravúr, hogy az újabb nekifutásra már feljutottunk. Szurgent Lajos bácsi képes volt csodát tenni, és a meggyengült társaságnak új energiákat adni.”
Álomból valóság
Az 1996–97-es idényben már három fordulóval a vége előtt biztossá vált az NB II-es bajnoki cím. „A Kaba ellen játszottunk Hajdúszoboszlón, és nyertünk kettő nullára – idézzük Görög Sándort, aki eleinte vezérszurkolóként, majd elnökségi tagként segítette a tiszakécskei labdarúgás felemelkedését. – A hazafelé vezető buszúton már ment a mulatozás, és a meccsről készült videó forgott. Én vezettem a járművet, Kovács István masszőr pedig fogadásból anyaszült meztelenül futott a Tiszakécske táblától a stadionig. Ahogy bekanyarodott a sporttelepre, akkor döbbent rá, hogy a feljutók megünneplésére ezrek gyűltek össze. Volt ám nagy kacagás, amikor meglátták pucéran!”
Feljutás ökörsütéssel
A helyiek már addig is odáig voltak a csapattól, de azután valósággal imádták. Az egyesület úgy működött, ahogy egy klubnak működnie kellene egy ideális világban. Nincs olyan visszaemlékező, aki ne a kiváló közösségi szellemet, a rendkívül jó csapategységet, a játékosok, a szurkolók és a támogatók baráti és lelki összefonódását említené elsőként a sikerek kulcsaként. Már az NB II-es években is mind több helyi vállalkozó szállt be a csapat támogatásába, de szinte mindenki hozzáadott valamit a sikerhez, önzetlenül. Volt, aki fűnyírót vásárolt, más a meccsek utáni italról vagy a csapatbusz benzinköltségéről gondoskodott. A feljutást közösen ünnepelte az egész város ökörsütéssel, de a nagy meccsek után rendszeres volt, hogy közös lakomát tartottak a futballisták és a drukkerek, valaki mindig ajánlott fel erre a célra malacot, juhot vagy ökröt. A nyugdíjas szurkolók minden hazai meccs előtt gyűjtöttek pénzt, megszavazták maguk között a meccs legjobbját, és átadták neki az összeget. „Ha elmentünk a piacra vagy pékségbe, sohasem engedték az eladók, hogy fizessünk, ők érezték megtiszteltetésnek, hogy ingyen adják nekünk termékeiket, ezzel is támogatva a csapatot” – emlékezik vissza Nagy Zsolt. „Mindenki igyekezett úgy segíteni, ahogy tud, én is sokat áldoztam az együttesre, de egyetlen fillért sem sajnálok, amit erre költöttem. Azoknak az éveknek megfizethetetlen az emlékük” – mondja újra Görög Sándor. A Jorgos Travel utazási iroda egyik tulajdonosa, Jorgosz Makarosz is megkedvelte a Tiszakécskét, a barátság jegyében pedig két évben is görögországi edzőtábort szervezett az együttesnek. „Játszhattunk a PAOK Szalonikivel – meséli Görög. – Sosem feledem azt a futballélményt: délben volt a meccs, a gyerekeket elengedték az iskolából, az utcákat betöltötte a »PAOK, ollé, PAOK, ollé!« dallam, tele volt a stadion. Mindez egy barátságos meccsen, egy másodosztályú, ismeretlen magyar csapat ellen… Spanyolországban is edzőtáboroztunk, reggelente a tengerparton tréningeztünk, játszhattunk a Barcelona B-vel, egészen csodás volt.”
A Tiszakécske az NB I-re nem erősítette meg jelentősen a keretét, szinte ugyanazok játszottak, akik a feljutást kiharcolták. Három új futballista érkezett csak, de ők sem sztárok voltak, hanem előtte az Egert, a Hatvant és a Csongrádot erősítették. „Érkezett próbajátékra néhány pesti srác, de nem olyan volt a mentalitásuk, mint mi szerettük volna, és kivetette őket a csapat magából – idézi fel szintén Görög Sándor. – Török Laci volt a csapatkapitány, az egyik értekezleten felszólalt, és egyenesen a szemükbe mondta, hogy menjenek el, nincs itt rájuk szükség.”
Villanyvilágítás Eindhovenből
A sporttelepet fel kellett újítani, hogy megfeleljen az első osztály követelményeinek. Ekkor készült el a lelátó, és egy tiszakécskei holland cég, a Darimex (ma: Hollimex) szó szerint ragyogó ajándékkal kedveskedett: megszerezte és Tiszakécskére szállította a PSV eindhoveni stadionjában lecserélt lámpatesteket, így villanyfényes meccseket is lehetett rendezni. Attól kezdve a Tiszakécske mindig azt kérte: hadd játsszon otthon minél több esti mérkőzést, mert varázslatos hangulatot kölcsönöz a Tisza-parti találkozókhoz a világítás.
Az NB I-es újonc első meccsét 1997. július 18-án az Újpest ellen játszotta a Megyeri úton. A történelmi találkozón a Nagy Zs. – Izsák – Balla L., Barna – Maczkó, Molnár, Unyatinszki, Mike, Cimpian – Balla M., Szántó összeállításban vonult ki a csapat. „Katasztrofálisan kezdődött, már a tizennyolcadik másodpercben gólt kaptunk úgy, hogy mi kezdtünk – emlékszik vissza Balla Mihály, a csapat házi gólkirálya. – Belegondoltunk, hogy Úristen, mi lesz itt?! A vége aztán három nulla lett, ami nem olyan nagy szégyen, ha azt vesszük, hogy az idény végén a lila-fehérek lettek az aranyérmesek.”
A második fordulóban, az első hazai találkozón viszont igazi népünnepély kerekedett. A Tornyi Barnabás-féle Diósgyőr volt az ellenfél, amely az első körben 5–1-re verte meg a Honvédot, ám telt ház, vagyis hatezer néző előtt 2–0-ra győzött a Tiszakécske. Balla Mihály olyan gólt szerzett, hogy hetekig mutogatták a tévében: egy cselsorozat végén finoman alápörgetett a labdának, amely Rácz kapus feje fölött hullott gyönyörű ívben a kapuba. Otthonában az egész idényben ragyogóan futballozott a csapat, nyolcszor nyert, és csak háromszor kapott ki (Győr 1–2, Vasas 0–3, Ferencváros 1–2), ám idegenben már megremegtek a lábak: két döntetlen mellett 15 vereség csúszott be, győzelem pedig egy sem. Idegenben ráadásul nagy különbségű vereség is bőven akadt: a Videoton 8–0-ra, a Zalaegerszeg 6–0-ra, a Diósgyőr 4–0-ra, a BVSC 5–1-re, a Honvéd 5–0-ra nyert.
A Diósgyőr legyőzése mellett minden játékos a Fradi elleni meccsekre tekint vissza legszebb emlékként. Elképesztően megtisztelő érzés volt az Üllői úton pályára lépniük azoknak a játékosoknak, akik néhány évvel korábban még a megyei vagy az NB III-as bajnokságban szerepeltek, és a 3–1-es vereség is vállalható volt. A hazai mérkőzésen pedig több mint nyolcezer néző zsúfolódott be a Tiszakécskei Városi Stadionba, még a fákon is kapaszkodtak az emberek. Szántó Róbert góljával sokáig vezetett is a hazai csapat, ifjabb Albert Flórián a hajrában egyenlített, majd néhány perccel a vége előtt Vincze Ottó csavart be egy szabadrúgást, így nyert 2–1-re a zöld-fehér együttes. „Azt a meccset sosem feledem – emlékezik a tiszakécskei gólszerző, Szántó Róbert. – Balról jött egy bedobás, én pedig a tizenhatoson belülről kapásból küldtem a labdát Hajdu Attila kapujának bal felső sarkába. Hiába kaptunk ki, csak szép élményként lehet erre visszaemlékezni.”
Nem csoda, hogy hazai pályán jól ment a szekér: 5600-as átlagnézőszámával a Tiszakécske mérkőzései az őszi kimutatás alapján az ötödik leglátogatottabbak voltak. De azzal is példát mutattak az NB I-nek, hogy például Diósgyőrbe kétezer kécskei szurkoló kísérte el a csapatot.
Aki egyszer látja, nem feledi
A bennmaradást azonban így sem sikerült kiharcolni. A bajnokság második felében egyre inkább érezhető volt, hogy a klub sem pénzügyileg, sem erőnlétileg nem bírja a megpróbáltatásokat. Az élvonalbeli idényre Szívós Sándor személyében ugyan önjelölt új támogató érkezett, aki viszont sokak szerint többet ártott, mint használt. Luxusajándékokkal próbálta jobb teljesítményre sarkallni azokat a játékosokat, akik egyébként is megtettek mindent a sikerért éveken át, hiszen örömmel futballoztak. Egy ízben hozatott öt-hat autót Kecskemétről, és szétosztotta a futballisták között – ez is a visszájára sült el, inkább feszültséget keltett a csapaton belül, hiszen nem mindenkinek jutott a kocsikból. Ekkor még csak részesedése volt a kft-ben, de aztán ő lett a tulajdonos, ám sohasem volt olyan kapcsolata a közösséggel, mint Szabó Tamásnak. A bomlás első jele volt, hogy az addig félistenként imádott Szurgent Lajos vezetőedzőnek egy teljes idényt sem adtak a bizonyításra a feljutás után: a 26. fordulóban a Vasas elleni hazai vereséget követően Gálhidi Györgyöt ültették a helyére. A 18 csapatos mezőnyben a Tiszakécske a 15. helyen végzett, négy ponttal a még bennmaradó Honvéd mögött, és osztályozóra kényszerült a III. Kerület ellen. Az első meccsen, idegenben még nagyon jól játszott az együttes, több kapufája is volt, ám kikapott 2–1-re, a hazai visszavágón pedig nem született gól, így az álom véget ért.
Visszaút soha többé nem volt az NB I-be. És ennek elsősorban nem szakmai okai voltak: Szívósról kiderült, hogy támogatása mögött nem volt valós anyagi háttér, üdülőjogokat próbált értékesíteni, de befuccsolt a biznisze, az üdülőfalu máig nem épült meg. Egy évvel az első osztályú idény után a tiszakécskei klub gyakorlatilag megszűnt. Szívós 1999-ben Ceglédre vitte át a jogokat és a csapatot, Szabó Tamás már nem követte, inkább a Honvédhoz távozott, ahová néhány játékos is vele ment. Szívóst végül áfacsalás miatt börtönbe csukták. A tiszakécskei egyesületet 2000-ban ugyan újjászervezték, de legalacsonyabb osztályban kellett kezdenie.
„Mindannyian kirándulásként, kalandként fogtuk fel az NB I-es idényt, és nincs okunk szomorkodni azért, mert hamar véget ért – mondja Lódi László. – Futballváros voltunk éveken át, a környék sokkal nagyobb településeiről hozzánk jártak meccsre az emberek. Keveseknek adattak meg ilyen élmények, mindannyian örökre hálásak vagyunk érte.”
Elvégre, a Tisza is csak néhány napig virágzik. De aki látja egyszer, nem feledi.
Így emlékeznek ők
Lódi László
pályaedző
„Álomszerű történet, nagyon büszkék vagyunk, hogy egy kis város csapata ilyen magasra jutott. A másik újonc, a Gázszer sem volt nagy klub, de a sokkal jobb lehetőségű Székesfehérvárhoz kötődött. Annak a társaságnak volt szíve és intelligenciája. A Balla Misi, Török Laci pároshoz foghatót errefelé még nem láttak, ők voltak az élharcosok, a feljutással végződő NB II-es idényben együtt harminchárom gólt szereztek. Néha kaptunk nagy verést az első osztályban, de sohasem szégyelltük magunkat, derekasan helytálltunk. Az osztályozón már fejben nem voltunk ott, sok volt a bizonytalanság és a feszültség.”
Görög Sándor
vezérszurkolóból lett elnökségi tag
„Közösségként még nagyobbak voltunk, mint futballcsapatként. Máig barátok vagyunk mind, és nem nehéz összerántani a társaságot. Van egy hagyományos, hatcsapatos strandfocitornánk, a korábbi játékosok közül mindenki szívesen eljön. Szabó Tamás volt a védnöke a rendezvénynek, ő sajnos tavaly óta már nincs közöttünk. A felújított stadion megnyitójára az ő tiszteletére szeretnénk hagyományteremtő emléktornát szervezni.”
Nagy Zsolt
kapus, a jelenlegi kapusedző
„Kecskemétről kerültem a csapathoz 1994 januárjában, nem hittem volna, hogy ilyen sikersztori íródik, és néhány év múlva a Fradi ellen védhetek az NB I-ben. Majdnem szétesett a csapat 1996-ban, amikor az elbukott osztályozó után sokan elhagyták a klubot, de Szurgent Lajos bácsi nagyságát jelzi, hogy a megfogyatkozott keretből erős együttest állított össze. Mindenkinek pontosan megtalálta a helyét. Bízom benne, hogy Nyilas Elek vezetésével hasonló sikertörténet kezdődik.”
Barna Zsolt
védő
„Igyekszem csak a szépre emlékezni, de az nagyon fáj, hogy kiestünk, és ennek az oka a nagyon rossz idegenbeli mutatónk. Hazai pályán bárkivel felvettük a versenyt. Főleg középhátvédként szerepeltem, de hátul szinte minden poszton bevetettek, ahol épp szükség volt rám. A legkedvesebb emlékek között marad meg, hogy az újpesti Horváth Péter ellen mindkét meccsen hatalmas csatát vívtunk. Sajnálom, hogy akkoriban a fiatalok nem kaphattak olyan képzést, mint ma az akadémiákon, mert jobb szakmai alapokkal sokkal többre vihettük volna.”
Szántó Róbert
balszélső
„Utólag azt mondom, talán nem lett volna baj, ha a feljutás után igazolunk néhány tapasztalt NB I-es játékost, mert akkor simán benn maradhattunk volna. Így egy kicsit nagy falat volt nekünk az élvonal, a nyári szünet is nagyon rövid, tapasztalat nélkül pedig nehéz felkészülni. Látszott, hogy az Újpest ellen mennyire megilletődöttek voltunk. De így is csoda volt az egész, a Fradi elleni gólomat sohasem feledem.”
Maczkó Gábor
középpályás, ma technikai vezető
„A Diósgyőr elleni mérkőzésünk óriási volt. Az volt az első hazai NB I-es meccsünk, az első tévés mérkőzésünk is egyben. Az új stadionban a találkozó délelőttjén a játékosok és a szurkolók közösen csavarozták fel a székeket. Igazi klub voltunk, egymásért hajtottunk.”
Balla Mihály
csatár
„Az ősgárdához tartozom, 1991 nyarán még a megyei csapathoz érkeztem Kecskemétről. A gólszerzés volt a dolgom, és azt hiszem, nem is ment rosszul: az NB III-ban és az NB II-ben is gólkirály voltam. Büszkeséggel tölt el, hogy az NB I-ben is tízszer betaláltam a kapuba, így házi gólkirály lehettem. Bicskei Bertalan szövetségi kapitány meg is hívott a válogatottba, de épp akkor elszakadt a combizmom. Csaknem a teljes tavaszi szezont ki kellett hagynom, alig néhány pont kellett volna a bennmaradáshoz, és ha játszhatok tavasszal, néhány ponttal több bizonyosan összejött volna.”
Szurgent Lajos
edző
„A Diósgyőr ellen vezettünk egy nullára, amikor Balla Misi kapott egy labdát, bement vele a tizenhatoson belülre, adott egy kötényt, majd jött egy csel, aztán megint egy kötény. Azt hittem, hogy már elszórakozza a helyzetet, és a kispadon úgy ugráltam, hogy lőj már, lőj már, majd’ beestem a pályára. Aztán a kapus fölött lazán átemelte a labdát. Nyertünk, óriási ünneplés kezdődött. Bevallom, a házirendben rögzíteni akartam, hogy meccs után tilos alkoholt fogyasztani, de a Diósgyőr elleni győzelem után kénytelen voltam belátni: Tiszakécskén ennek lehetetlen lenne érvényt szerezni.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. májusi számában.)