Szemüveg, pipa, halálközei élmény – amikor Klinsmann meghódította Angliát

Szöveg Chris Flanagan

Jürgen Klinsmann ideje kitelt a Monacónál, de két dolgot még meg kellett vásárolnia.

Monte-Carlo utcái tele vannak előkelő butikokkal, ahol a legjobb ékszerek és a földkerekség csúcsdivatja egyaránt fellelhető. A világbajnok és korábbi Serie A-győztes Klinsmann minden bizonnyal bármit megvehetett volna magának, amit csak akart.

Viszont életében először Angliába készült, és jó időben figyelmeztették, hogy amennyiben szeretné túlélni, két nagyon lényeges tárgy nem maradhat ki: az úszószemüveg és a búvárpipa. (Utalva arra, hogy Angliában a szimulálást divingnak hívják – a szerk.) Való igaz, nem ez az első, ami az ember eszébe jut, ha Észak-Londonba költözik, de amikor megérkezett az első sajtótájékoztatóra a Tottenham csapattagjaként, odafigyelt, hogy a tárgyak nála legyenek.

„Egy hátizsákba tettem őket, ott voltak mellettem” – mondja és mosolyog, amikor felidézi 1994-es bemutatását.

Végül mégsem történt meg a Premier League történetének legnagyobb huncutsága, és nem kellett magára öltenie a felszerelést aznap, ahogyan korábban tervezték. Viszont kimondta azokat a sorokat, amelyek élete egyik legboldogabb korszakának alapját fektették le. „Talán feltehetném én is az első kérdést – kezdte aznap. – Van esetleg Londonban búváriskola?” Csak néhány hétnek kellett eltelnie, és a Tottenham szurkolói örökre a szívükbe zárták.

A HÁRMAS VARÁZSSZÁM

Klinsmann útja a Premier League-be 1984. november 14-én kezdődött. Az egykori pékinas a német bajnok VfB Stuttgartban folytatta, miután jól teljesített a 2. Bundesligában a Stuttgart Kickers játékosaként, és bár a VfB csak a 10. helyen végzett első ottani idényében 1984–85-ben, Klinsmann mégis 17 gólt szerzett. A következő évadban egyetlen meccsen lőtt öt gólt a Fortuna Düsseldorfnak.

Ennek ellenére várnia kellett még az első válogatottbeli meghívására, egészen addig a gólig, amely mindent megváltoztatott. A bajnoki címvédő Bayern München ellen a Neckarstadionban, hetvenezer néző előtt mutatott be egy csodálatos ollózást, amellyel a Stuttgart 3–0-ra nyert. Mindezt a hármas mezben.

A Stuttgartban mutatott formája meghívást ért az Interbe

„A vezetőedző, Arie Haan ötlete volt – idézi fel. – A mentorom volt, csodáltam őt, és mindenféle vicces ötlettel állt elő. Egyszer csak azt mondta, mezt kell váltanom, de azt nem árulta el, miért. Mindenesetre nagyon jól működött. Azzal a góllal nyílt meg előttem az ajtó, megváltozott tőle az életem. Franz Beckenbauer német szövetségi kapitány ott volt a lelátón, látta a gólt, és egy hónappal később meghívott a válogatottba. Egy Brazília elleni barátságos találkozón mutatkoztam be. Klaus Allofs helyére kerültem, aki addig Rudi Völler csatártársa volt. Az első mérkőzésem után soha többet nem tért vissza a válogatottba…”

Az 1988-as Európa-bajnokságon már ő volt Rudi Völler társa, miután a Bundesliga gólkirálya lett. Hazai pályán végül az elődöntőig jutottak, ahol Hollandia búcsúztatta őket. Hamarosan az Év német játékosa címre nevezték, és egészen az UEFA-kupa döntőjéig vezette a Stuttgartot, ahol csapata kikapott a Diego Maradona-féle Napolitól. És 1989 nyarán az Internazionale játékosa lett.

Mindez azt jelentette, hogy a világ akkori legerősebb bajnokságába került, és csatlakozott honfitársaihoz, Lothar Matthäushoz, illetve Andreas Brehméhez, akik egy idénnyel korábban segítettek bajnokságot nyerni a csapatnak. „Ez volt a legnagyobb előrelépés a pályafutásom során. Az volt az igény, hogy trófeákat nyerjünk” – emlékezik vissza Klinsmann.

Az Inter legnagyobb riválisa a szomszédos Milan volt, amelyet a holland triumvirátus, Ruud Gullit, Frank Rijkaard és Marco van Basten erősített. Nekik volt köszönhető, hogy a csapat egymást követő második alkalommal nyerte meg a BEK-et 1990-ben. Abban az évben a Napoli szerezte meg az olasz bajnoki címet, az Inter pedig nem tett a vitrinbe semmit.

Brehme és Matthäus között

Ezt követően azonban elkezdődött a világbajnokság a senkitől sem idegen olasz területen, és Klinsmann, Matthäus, illetve Brehme ismét együtt küzdött Gullit, Rijkaard és Van Basten ellen. A legjobb 16 között Németország diadalmaskodott, ezen a meccsen történt a hírhedtté vált esemény, Rijkaard többször leköpte Rudi Völlert, az előtt, hogy Klinsmann 108 válogatottsága egyik legjobb teljesítményét nyújtva betalált volna.

„Nagyon feszült volt akkoriban a németek és a hollandok közti viszony, ami arra volt visszavezethető, hogy az utóbbiak úgy érezték, nekik kellett volna megnyerniük az 1974-es világbajnokság döntőjét – mondja. – Az 1988-as elődöntő lényegében hazai mérkőzés volt nekik, mivel harmincötezer holland néző volt Hamburgban, és az utolsó percben tudtak nyerni Van Basten góljával; de 1990-ben minden megváltozott. Rijkaardot kiállították, akárcsak – hibás bírói döntésnek köszönhetően – Völlert. Így aztán nagyon sok hely maradt nekem, és az egyik legnagyobb mérkőzésem lett a válogatottban. Szerencsére a német–holland viszony is rendeződött ezt követően, szerintem ehhez kellettünk mi hárman, illetve a Milan három holland játékosa, mert valójában nagyon jól kijöttünk egymással.”

Klinsmann hamarosan a világbajnokság elődöntőjében találta magát, az ellenfél Anglia volt. A tizenegyespárbajban nem vállalta a megméretést. „Nagyon ideges voltam, mert már a rendes játékidőben meg kellett volna nyernünk a meccset – magyarázza. – Volt két nagy lehetőségem, az egyik egy fejes, amit csodálatosan hárított a kapus, egyszer pedig kevéssel a léc fölé emeltem. Amikor Beckenbauer arra kért, hogy vállaljak egy tizenegyest, azt mondtam neki, hogy tele vagyok érzelmekkel. Így aztán a hatodik vagy a hetedik voltam a listán, de szerencsére már nem kellettem.”

Négy nappal később Nyugat-Németország Rómában a magasba emelte a világbajnoki trófeát, miután legyőzte Argentínát. „Abban a pillanatban fel sem lehet fogni az ilyesmit. Igazán csak akkor érti meg az ember, mikor már visszavonult, és még mindig megállítják az utcán. Ilyenkor tudatosul, milyen sokan osztozunk az élményben.”

A világbajnoki sikert ünnepli

Amikor az argentinokról esik szó, elmondja, gyakran emlegetik szerepét Pedro Monzón kiállításában 0–0-s állásnál. „Igen, valóban fel szokták hozni, én pedig megemlítem a tízcentis vágást a lábamon. De jártam már néhányszor Argentínában, és mindenki nagy tisztelettel viseltetett irántam.”

Dél-Amerikán kívül is akadtak olyanok, akik szerint Monzón kiállításában Klinsmann színészi teljesítménye is szerepet játszott. Azon a tornán megmutatta, milyen drámai módon is képes reagálni a szabálytalanságra, ezzel együtt állítja, sohasem dobta fel magát direkt.

„Nem tettem ilyet. Amikor azonban megnézem a videót erről az esetről, szoktam arra gondolni, vajon a földre érve miért toltam fel a lábam a magasba. Egyszerűen így reagált a testem, hiszen fájt. Az a srác rendesen elkaszált.”

KAPUCSÍNÓ A JACHTON

Klinsmann egy másik trófeát is nyert egy évvel később a Stadio Olimpicóban, mivel az Inter megverte a Romát az UEFA-kupa döntőjében.

„Amikor az Inter játékosa lettem, rögtön kikaptunk a BEK-ben az esélytelenebb Malmőtől, és ez borzalmas volt. A második idényemben hál’ Istennek megnyertük az UEFA-kupát a Roma ellen. Nagy volt a várakozás, a péknél, a hentesnél, az utcán mindenki azt kérdezgette, győzünk-e.”

Klinsmann mindössze egy idényt maradt még Olaszországban, ekkor az Inter a nyolcadik helyen végzett a bajnokságban. „Giovanni Trapattoni távozott, Corrado Orrico érkezett, és viták kezdődtek a játékosok közt – idézi fel. – A Milan elvitte a csatártársamat, Aldo Serenát 1991-ben, így aztán egyedül maradtam elöl, és alig szereztem gólt. Megkérdeztem a tulajdonost, nem lenne-e gond, ha távoznék.”

UEFA-kupa-siker az Interrel 1991-ben

Ezt követően Arsene Wenger Monacójában kötött ki, és az élmény vegyes. „Egy nyolcvanötezres stadiont hagytam ott, és az új helyemen hét-nyolcezren voltak a bajnoki meccseinken. De nagyon sokat tanultam Wenger keze alatt, gyönyörűen játszottunk, és a Bajnokok Ligája elődöntőjéig jutottunk. Az a két idény sokat jelentett.”

Klinsmann öt gólt szerzett a német válogatottban az 1994-es vb-n, majd kétmillió fontért klubot váltott.

„AZ ARGENTINOK FEL SZOKTÁK HOZNI MONZÓNT, ÉN MEG A TÍZCENTIS VÁGÁST A LÁBAMON”

„Volt még hátra egy év a szerződésemből a Monacóban, de megállapodtunk Wengerrel, hogy ha a vébé után keresne valamelyik klub, elengednek – mondja. – Aztán egyszer csak a monacói otthonomban felhívott Alan Sugar a Tottenhamtől, és megkérdezte, iszunk-e egy kávét. Azt mondta, a jachtján van a kikötőben. Azt feleltem, jó, az alig kétszáz méter tőlem. Odasétáltam, és két órán belül megegyeztünk egy kapucsínó mellett. Délután felhívtam Wengert, aki az irodájában volt; Monte-Carlóban minden elérhető gyalog. Odamentünk, megbeszéltük, a két klub is megállapodott, néhány óra alatt készen voltunk. Az angol futball a hetvenes és nyolcvanas években is ment a német tévékben. Mindenkinek volt kedvenc angol csapata. A legtöbb fiatal sráchoz hasonlóan én is a Liverpoolnak drukkoltam Kevin Keegan és Kenny Dalglish miatt. Úgyhogy egy percet sem gondolkodtam, amikor jött a lehetőség. Megkérdeztem a feleségemet, tetszene- e neki London. Azt felelte, persze, gyerünk.”

Klinsmann lett az egyik első Anglián kívülről érkezett szupersztár a Premier League-ben, de csak miután berendezkedett, akkor szembesült vele, hogy az 1990-es vb-nek köszönhetően nem túl népszerű Angliában. „Később elmondták, hogy az angolok elleni elődöntőben szerintük egy kissé túlzottan extrém módon reagáltam dolgokra. Megnéztem, és rájöttem, hogy igazuk van. De amikor aláírtam a szerződést, sok mindent nem ismertem még. Nem ismertem a búváros történetet, és nem tudtam azt sem, hogy a Tottenham zsidó kötődésű csapat. Voltak olyan hangok, hogy hogyan igazolhatnak egy németet. Megtanultam jól válaszolni ezekre. Egy Monacóban játszó barátom felkészített, hogy sohase sértődjek meg azon a humoron. Ha viccesen provokálnak, inkább kontrázzak valamivel. Ő találta ki a búvárszemüveget és a pipát.”

Szerencsére a cuccok beszerzése nem okozott nagy problémát. „Monacóban vettem, a Francia Riviérán könnyen talál ilyesmit az ember” – mondja nevetve.

Végül azonban nem vette elő őket az első sajtótájékoztatón.

„Annyira nevetett mindenki, amikor megkérdeztem, van-e ilyen iskola Londonban, hogy végül minden a helyére került, és gondoltam, abban a pillanatban nem lesz szükség a szemüvegre.”

„MÉG MA IS LÁTSZIK AZ AGYI RÖNTGENEN”

Ezzel az egyetlen viccel Klinsmann megnyerte magának az embereket. Olyan sok mezt adtak el a nevével, hogy a klub kifogyott az N betűkből, és kölcsön kellett kérnie. Az Arsenaltól.

Az új német szerzemény fejelte a győztes gólt, amikor bemutatkozása alkalmával csapata 4–3-ra legyőzte a Sheffield Wednesday-t. Úgy ünnepelte meg, hogy lényegében fejest ugrott a gyepen, amihez csatlakoztak csapattársai is.

„Az egész onnan indult, hogy amikor mentünk ki a stadionba, a szurkolók táblákat tartottak fel az út szélén ezekkel a feliratokkal: 5.8, 5.9, 5.7 – idézi fel nevetve. – Az az egész busz szakadt a nevetéstől, és Teddy Sheringham azt mondta, ha gólt szerzek, fejest ugrunk.

Egy héttel később kijelentette, hogy ha ismét betalálok, újfent így ünneplünk, mert az akkor még kisfia, Charlie elmondta neki, hogy az összes gyerek ezt utánozta a parkban. Azt válaszoltam, ha Charlie mondja, akkor így is lesz. Ismét gólt szereztem, ismét ünnepeltünk. Lenyűgöző volt számomra, hogy felfedezhettem az angol kultúrát, humort. Monacóból a Tottenhambe érkezve hirtelen negyvenezer ember énekel a stadionban, minden egyes apró szituációt átél, legyen az szöglet vagy bedobás, nem számít. Láttam a gyerekeket, ahogy az első sorban figyelnek és mosolyognak, és ebből energiát szívtam magamba az egész idényre. Egész életemben futhattam volna, megtehettem volna, hogy a lefújás után sem állok meg, mert az az erő, amit az angol közönség teremt, egészen különleges.”

Klinsmann annyira a magáévá tette Angliát, amennyire nem sok külföldi játékos se előtte, se azóta.

Aligha unalmas élet, kezdve a „bogártól”, amellyel London utcáin furikázott…

Szeretett Volkswagen bogarát, amellyel Monacóból Londonba érkezett, gyakran látták a tottenhami kerületben.

„Különleges volt az élet Londonban – állapítja meg. – Megismertem ezt a csodálatos fővárost, illetve Tottenham városrászt és környékét, eljártunk fish and chipsezni a csapattársakkal a High Roadon. Ezek mind nagyon fontosak, így ápolható a kapcsolat a klubbal és a többi játékossal, és energiával töltenek fel. Ha arra járok, még manapság is azt érzem, hogy legszívesebben felmennék a pályára, és futnék.”

Klinsmann tíz gólt szerzett első hét meccsén a Tottenhamben a nagyon lelkes vezetőedző, Ossie Ardiles idején.

„Ardiles a támadófutball nagymestere volt aktív időszakában, és egyébként sem akart mást, csak támadni. Repülnünk kellett előre, ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy egy kicsit sokat kaptunk. Ezzel együtt csodálatos időszak volt, Garry Francis átvette a csapat irányítását, és megoldotta a védelem problémáit is. Felfelé kapaszkodtunk a tabellán, és egyszer csak az FA-kupa elődöntőjében találtuk magunkat.”

Az út a Liverpoolon keresztül vezetett, ezen a mérkőzésen Klinsmann kései győztes gólt szerzett.

„Az egyéves gyorstalpaló során jól megtanultam, hogy a Tottenham szurkolóinak különösen fontos a győzelem az Anfielden – mondja. – Amikor a mérkőzés utolsó pillanatában betaláltam Sheringham labdájából, az volt az első gondolatom, hogy na, akkor az elődöntőben vagyunk. Közvetlenül a lefújás után odamentünk a szurkolóinkhoz, és amikor szétnéztem, láttam, hogy az egész stadion állva tapsol. Soha sehol nem tapasztaltam korábban olyat, hogy idegenben a hazai szurkolók felállnak, és azt mondják, hogy ma valóban az ellenfél volt a jobb. Az öltözőben hirtelen kirobbant az ünnepi hangulat.”

Az emlékezetes nap két hónappal az után történt, hogy Klinsmann fejsérülést szenvedett, amiről azt mondták neki, akár bele is halhatott volna. Mark Bosnich-csal ütközött a Villa Parkban.

…egészen addig, hogy Mark Bosnich kis híján lefejezte

„Két durva élményem is volt abban az idényben, bár senkit sem hibáztatok emiatt – mondja az 57 éves német, aki az elmúlt két évtizedet javarészt Kaliforniában töltötte. – Az első a bemutatkozásom alkalmával történt a Sheffield Wednesday ellen, Des Walkerrel ütköztem a mérkőzés végén, és tizenegy öltéssel varrták össze a számat. Az öltözőben ébredtem, addigra már készen volt a varrás. Hosszú agyrázkódás volt. Utána következett az Aston Villa elleni meccs, ahol Bosnich-csal ütköztem. Ismét az öltözőben ébredtem, és az orvos azt mondta, hatalmas szerencsém volt, mert ha egy kicsivel feljebb kapom, nekem annyi. Később készült egy röntgen az agyamról, mert Amerikában kiemelten kezelik ezt a kérdést. Mindkét esetnek látszott még a nyoma. Azt hiszem, több mint tíz percre teljesen kikapcsoltam.”

Klinsmann 29 gólt szerzett abban az évadban, a futballszakírók az Év játékosa díjára jelölték, ugyanakkor a Tottenham FA-kupa-menetelése szomorú véget ért, miután az elődöntőben 4–1-re kikapott a későbbi győztes Evertontól az Elland Roadon. Csapata végül a Premier League-ben a hetedik lett, tizenegy pontra a nemzetközi szereplést érő helyezéstől.

Még mindig csak egy jelentősebb trófea állt a neve mellett klubszinten, és harminéves korában úgy döntött, odébbáll, élve a lehetőséggel, amelyet egy záradék engedett, ami szerint, ha úgy kívánja, nem kötelező maradnia.

„Még ma is azt hiszem, hogy meg kellett volna nyernünk az FA-kupát – folytatja. – A futballisták élete a trófeákról szól. Aztán egyszer csak felhívott Franz Beckenbauer a Bayern Münchentől. A mai napig emlékszem rá. Otthon voltunk a feleségemmel a hampsteadi házunkban. Ha ő hív, és ő jelzi, hogy kellenél neki, még csak a pénz sem kerül szóba. Elgondolkodsz, és azt mondod, ez mégis a Bayern München, ott pedig jönnek a serlegek. A döntés ténylegesen két percen belül született meg. Nagyon nehéz volt a Tottenham miatt, mert boldog voltam a klubnál, és otthon is éreztem magam. De azt mondtam magamnak, kifutok az időből, most vagyok pályafutásom legjobb formájában. Reálisan kellett gondolkodnunk, a csapatunk nem volt elég jó ahhoz, hogy megnyerje a Premier League-et. Tudtam, hogy nem előzhetjük meg az első négyet. Egy meccset nyerhetünk ellenük, de az egész idény során nem fog menni. Ha szerettem volna még trófeákat nyerni, el kellett fogadnom a Bayern München ajánlatát.”

Sugar nem volt annyira elragadtatva a döntéstől. Amikor Klinsmann felajánlott egy dedikált mezt kártérítés gyanánt, az elnök híres kijelentést tett, hogy még az autója ablakát sem mosná le a felsővel.

„Muszáj érteni a humort, úgy vettem, hogy csak viccel – állítja utólag. – Először valóban ideges lett, meg is értettem, de volt egy megállapodásunk, hogy ha egy év után menni akarok, akkor megtehetem. Felnéztem rá, és tudom, hogy nagyon sokat küzdött a klubért. Kiemelkedő, amit a hivatali idejében tett, lerakta a biztos alapokat, aztán gazdaságilag is stabilizálta a csapatot. Barátok vagyunk, ma is tartjuk a kapcsolatot.”

„KÖSZÖNÖM A TRÓFEÁT, FELSÉG!”

Klinsmann George Weah mögött a második helyen végzett az Aranylabda-szavazáson 1995-ben, és a Bundesligába visszatérve is azt kapta, amit remélt.

„Meglett az első bajnoki címem, és másodszor is UEFA-kupát nyertem. Hatalmas önbizalommal tértem vissza a Tottenhamből, azt mondtam magamban, mindegy, mi lesz, szórni fogom a gólokat.”

Így is lett, 15-öt mindössze 12 UEFA-kupa-meccsen szerzett, ami a versenysorozat rekordja lett, amíg Radamel Falcao meg nem döntötte, és 17-re nem módosította a számot, de már az újragondolt Európa-liga 2011–12-es idényében.

„BOLDOG VOLTAM A TOTTENHAM HOTSPURBEN, OTTHON IS ÉREZTEM MAGAM”

Visszatért Angliába 1996-ban, igaz, csak a német válogatott csapatkapitányaként. Három gólt szerzett az Eb-elődöntőig, amelyen azonban sérülés miatt nem lehetett ott az angolok ellen.

„Borzalmas volt, hogy ki kellett hagynom – sajnálkozik. – A hangulat aznap este elképesztő volt, mindenki azt énekelte, hogy a futball hazatér. Még a német szurkolók is beszálltak. Az angol drukkerek olyan hangulatot teremtettek az egész torna alatt, hogy az nemcsak Angliának és Németországnak, hanem minden résztvevőnek emlékezetes marad. Később sok olyan játékostárssal találkoztam, aki azt mondta, hogy az a torna egészen más volt.”

A döntőben már ott lehetett a pályán Csehország ellen, mielőtt átvette volna aranyérmét a királynőtől.

„Mikor máskor kap az ember a királynőtől Eb-trófeát a Wembleyben?”

„Nagyon izgultam amiatt, hogy ő adja át, de közben élvezni is kellett a pillanatot. Mikor máskor kap az ember a királynőtől Eb-trófeát a Wembley-ben?”

Hazájában és a klubjában is sikeres korszakot élt meg, de egy évvel később az ideje kitelt a Bayernben.

SUGAR ÉS AZ FA
Amikor a Tottenham 1994-ben rávette Klinsmannt, hogy legyen a játékosa, a klub vitába bonyolódott a szövetséggel. Az 1994–95-ös idény kezdetén 12 pontot vontak le a csapattól, eltiltották az FA-kupától, és 600 ezer font pénzbüntetést ítéltek meg ellene, mivel bűnösnek találták az 1980-as évek végén elkövetett pénzügyi szabálytalanságokban. Ez még Alan Sugar időszaka előtt történt, ezért az elnök rendkívül mérgesen reagált, és július közepére egy fellebbezésnek köszönhetően a levonás hat pontra mérséklődött, a bírság azonban másfél millió fontra nőtt, és maradt az FA-kupa-eltiltás is. Sugar nem adta fel, ismét bíróság elé rángatta a szövetséget, amely decemberben hozta meg a döntését. A Tottenham nyert, visszakapta az összes levont pontját, és megkezdhette szereplését az FA-kupában is, ahol egészen az elődöntőig menetelt.

„Nem voltam ott annyira boldog, mint a White Hart Lane-en – vallja be. – Csodálatos klubban játszottam, fantasztikus volt az infrastruktúra, és azokkal dolgoztam, akik felépítették az egészet: Franz Beckenbauerrel, Karl-Heinz Rummeniggével és más nagy futballistákkal. Nem lehet velük egy lapon említeni engem, de kulturális értelemben valahogy nem egyeztünk. A Bayern mindig
a figyelem előterében van, és alfahímek irányítják. Ha ők nem értik meg jól egymást, az nagyon sok energiát szív ki az emberből. Velem is ez történt. A pályán kívül lemerültem a rengeteg különböző vélemény hatására, ezért megkérdeztem Beckenbauert, hogy távozhatok-e. Hasonló történt évekkel később, amikor a csapat edzője lettem: néhány hónap után éreztem, hogy kulturálisan és társadalmilag nem vagyok része a történetnek.”

Így került vissza Olaszországba, ahol a Sampdoria játékosa lett, de a dolgok hamar elromlottak, miután Cesar Luis Menotti, Argentína 1978-as világbajnok kapitánya otthagyta a vezetőedzői széket. „Felnéztem Menottira, csak miatta lettem a Sampdoria játékosa – folytatja Klinsmann. – Viszont egy szalag megsérült a bokámban, és hat-nyolc hétre kikerültem a csapatból. Elment a klub elnökéhez, és kért tőle még két embert. Azt a választ kapta, hogy nem lehet, nincsen rá pénz. Menotti másnap távozott, felszállt az első Buenos Airesbe tartó repülőgépre, és vitte magával a teljes szakmai stábot. Másnap mentem tréningre, és azt kérdezgettem, hol vannak az edzők. Azt a választ kaptam, hogy leléptek.”

Érezte, hogy az új edzővel, Vujadin Boskovval nem lesz egyszerű a viszonya, ezért visszatért a Premier League-be, 1997 decemberében az idény végéig kötött szerződést a Tottenhammel, főleg azért, hogy ott lehessen a következő világbajnokságon. A csapat Christian Gross vezetésével a kieső zónában parkolt. Ezzel együtt nem érezte úgy, hogy lapot húzott tizenkilencre.

„Sosem tekintettem rá kockázatként, inkább lehetőség volt – mondja. – Ott álltam a Sampdoriában, tudtam, hogy nem jövök ki az edzővel, erre jött egy lehetőség, hogy a nagyon szeretett klubomnak segítsek. Beszéltem Alan Sugarrel és Christian Grossszal, és mindkettejük részéről rendben volt a dolog. A Tottenham segített rajtam, mert épp egy sérülésből lábadoztam, én pedig a klubon segítettem, mert elmozdult a kiesőzónából. Tudtam, hogy a klub sokkal jobb annál, mint ahol áll, és hogy hamarosan felkapaszkodunk a ranglétrán. A vége egy kicsit drámaira sikerült, tovább tartott, mint gondoltam volna.”

Még három mérkőzés volt hátra, és a csapat, amelyben ott volt David Ginola, Les Ferdinand és Darren Anderton is, a 17. helyen állt, mindössze két ponttal a legalsó három csapat fölött. „A Tottenham nem volt hozzászokva, hogy a kiesés ellen küzdjön, és ez teljesen más mentális képességeket kíván, mint a harc a legjobb nyolc között. Eltelt egy kis idő, mire mindenki megértette, hogy nagy bajban vagyunk. Nem arról szólt a dolog, hogy mennyire szép a játékunk, hanem hogy jöjjenek az eredmények, ha kell, pontról pontra. A tanulási folyamat eltartott egy ideig, de amikor elfogadtuk, hogy a harc és az eredmények a legfontosabbak, lépésről lépésre jobban kezdtünk játszani, a terv működött.”

Nyert serleget a Bayern Münchennel, de a belső ügyek miatt nem érezte jól magát

Klinsmann gólt szerzett, amikor a Newcastle-t verték meg otthon, majd a csapat a Wimbledon otthonába utazott az utolsó előtti összecsapásra. A német csatár négyszer talált be a 6–2-es győzelem során, és ezzel a klub megmenekült.

„Nagyon megkönnyebbültem, hogy megcsináltuk, a négy gólom csak különlegesebbé tette az eseményt. Visszarázódni a formába, ráadásul egy olyan idényben, amikor azon gondolkodtam, hogy a világbajnokság után abbahagyom. A fiam a müncheni időszakom alatt született, és nagyon érdekelt, kezdődhet-e egy új fejezet.”

BERTI VOGTS ÉS A LAKÓAUTÓ

Klinsmann azt követően vonult vissza, hogy Németország 3–0-ra kikapott Horvátországtól az 1998-as világbajnokság negyeddöntőjében. Hat évvel később, amikor a német válogatott a csoportkörben búcsúzott a 2004-es Európa-bajnokságtól, váratlanul kapott egy ajánlatot, hogy térjen vissza a kispadra, pedig ekkor már az Egyesült Államokban, felesége szülőhazájában élt. Talán nem is alakult volna így, ha az egykori szövetségi kapitány, Berti Vogts nem járja Kaliforniát lakóautóval.

„Megszereztem az edzői papírokat, majd 2004-ben Berti Vogts, aki 1996-ban a szövetségi kapitányom volt, Kaliforniában utaz-gatott – idézi fel Klinsmann. – A fia is vele volt, és San Franciscóból mentek Los Angelesbe, majd Las Vegasba. Mondtam, hogy álljanak meg nálunk Los Angelesben, és sütögessünk egyet. Amíg együtt voltunk, megkérdezte, mit szólnék a válogatotthoz. Kértem, ne vicceljen az ilyesmivel, de azt mondta, komolyan beszél, szeretne tárgyalni a szövetség elnökével rólam. Azt feleltem, rendben, nyitott vagyok a dologra, de nem utazom el Németországba csak azért, hogy igyunk egy kávét. Vogts telefonált, engem pedig a szövetségtől hívtak fel. Másnap már New Yorkban tárgyaltunk. Ekkor határoztuk el, hogy belevágunk a kalandba.”

„BEINDÍTOTTAM A GÉPEZETET, AMI ÉVRŐL ÉVRE GYORSULT, MAJD 2014-BEN PÖRGÖTT A LEGMAGASABB FOKOZATON”

Klinsmann felrázta hazája nemzeti csapatát, a támadásra berendezkedő gárda lenyűgözte a hazai szurkolókat a 2006-os világbajnokságon.

„Az volt a véleményem, hogy bizonyos dolgok nem működtek az Európa-bajnokságon, és a korábbi néhány évben sokat szenvedett a csapat, ezért nem folytathatjuk ott, ahol akkor tartottunk, és muszáj egy kicsit nyitottabbá válni – mondja. – A Német Labdarúgó-szövetség elnöke az a Gerhard Mayer-Vorfelder volt, aki még a Stuttgart elnöke volt, amikor ott játszottam. Azt mondta, szabad kezet ad. Úgy döntöttünk, a tervezésbe bevonjuk az egész csapatot. A csapatkapitány Michael Ballack volt ekkoriban, és nyílt vitát folytattunk a kerettagokkal arról, milyen futballt játszanának szívesen. Minden az ország kultúrájával kezdődik. Milyen is az? A németek olyanok, mint a britek: szeretük proaktív, támadó, nagy sebességű focit játszani. Minden véleményt felírtunk egy nagy táblára, és azt mondtuk, ha így akarunk működni, és ilyenek vagyunk, akkor rendben, csináljuk. Így tervezünk majd minden edzést, azt fogjuk kérni a játékosoktól, hogy nagyon sok extra munkát végezzenek, olyan dolgokat, amelyekhez talán hozzá sincsenek szokva, de utána kétszázzal megyünk előre. Voltak nehéz pillanatok, kicsit meredek volt az egész, három hónappal a világbajnokság előtt többen a távozásomat követelték, miután 4–1-re kikaptunk Olaszországtól, de az elnök mellettem állt, és mindenki lehiggadt. Mindent, amit két éven át gyakoroltunk, bemutattunk a vébén. Jelentős partneri viszony alakult ki a német nép és a válogatott között, mindenki azonosulni tudott a játékstílussal. Ráadásul négy héten át sütött a nap, ami szinte sohasem fordul elő. Hatalmas buli lett az egész, a németek nagyon élvezték a házigazda szerepét, és a futball segített megmutatni, hogy az újraegyesítés után ez már egy új Németország. Akárhányszor hazamegyek, még ma is erről az eseményről akarnak beszélgetni, mert úgy érzik, a nemzet megváltozott utána, akárcsak Németország elfogadottsága világszerte.”

A dicsőség végül elkerülte a házigazdát, a későbbi győztes Olaszország az elődöntőben búcsúztatta, a bronzmeccsen azonban megverte Portugáliát, és ezzel bronzérmes lett a csapat. Klinsmann a torna után lemondott, pedig szerződést hosszabbítottak volna vele. A segédje, Joachim Löw vette át az irányítást, és Németország 2014-ben megnyerte a világbajnokságot.

„Szerencsésnek érzem magam, hogy kaptam két évet, amelynek során letettem az alapokat azokkal az emberekkel, akik később elérték a sikert. Löwre és a stábjára gondolok. Nagyon boldog voltam, de ők dolgoztak, nekem ehhez már nem volt közöm. Én indítottam be a gépezetet, ami évről évre gyorsult, majd 2014-ben pörgött a legmagasabb fokozaton, amikor Németország az elődöntőben 7–1-re legyőzte a házigazda brazilokat.”

Klinsmann később kevesebb mint egy éven át volt a Bayern München vezetőedzője, majd öt éven át az Egyesült Államok szövetségi kapitánya. Az ő vezetésével jutottak a 2014-es vb legjobb 16 csapata közé, amikor azonban gyengén indult a 2018-as tornára irányuló selejtezősorozat, mennie kellett. Tíz héten át a Hertha Berlin vezetőedzője is volt 2020-ban, de hamar lemondott.

„Nagyon szívesen lennék újra edző, de csak a megfelelő emberekkel a megfelelő helyen, és remélhetőleg a megfelelő időpontban – árulja el. – Az Egyesült Államokban az ESPN tudósítója vagyok heti szinten, mindent követek Európában.”

Amikor az előző idény végén José Mourinho távozott a Tottenham éléről, Klinsmann jelezte Daniel Levynek, hogy érdekelné az állás. Levy sok más lehetséges edzővel is beszélt, mielőtt felvette volna Nuno Espirito Santót, aki csupán tíz bajnoki mérkőzésre maradt.

Amikor megkérdezzük, zavarja-e, hogy nem tekintettek rá komoly jelöltként, diplomatikusan válaszol.

„Más nevek szerepeltek a terveik közt, és ezt muszáj tiszteletben tartanom. De legalább beszéltünk. Levy elmondta, hogy más irányba tartanak, és ez rendben is volt. Azt mondtam neki, hogy szorítok értük, ahogyan máskor is.”

Szíve szerint ezt a munkát mindig is kívánni fogja.

„A Tottenhamet bármikor szívesen vezetném, mert a klubom, számos érzelmes pillanatot átéltem ott, és sok mindenkit ismerek. A mai napig kapcsolatban vagyok Gary Mabbutt-tal és másokkal is, szóval ki tudja. Talán egy szép napon.”

Ha nem is lesz így, feltétel nélkül szereti a Tottenhamet. Csak 68-szor lépett pályára a csapatban, de 38 gólja épp olyan sokat jelent neki, mint a szurkolók, akik nagyon szerették.

„Sosem felejtem el, milyen kedvesen fogadtak a White Hart Lane-en, és volt néhány szép emlékünk együtt – mondja mosolyogva. – Ezért gyönyörű a sport: összeköt. Sok érzelmet éltem meg mélyen, amelyek örökre velem maradnak.”

Minden azon az augusztusi délutánon kezdődött Sheffieldben, méghozzá a Premier League egyik legemlékezetesebb gólörömével. Már csak a szemüveg és a pipa hiányzott.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. márciusi számában.)