Raheem Sterling-exkluzív: ne nézz vissza haraggal!

Szöveg Chris Flanagan Fotó Nick Eagle Köszönet a Colossal Sports Managementnek

„Hű, a mindenit!” – tör ki az egyik nyolcéves gyerekből a Manchester City Etihad Campus edzőközpontjában.

A kora őszi este bent vagyunk a hatalmas csarnokban, és egy térelválasztó függöny másik oldalán a klub egyik ificsapata edz. A másikon Raheem Sterling pózol a fényképezőgép előtt. A gyerekek nem is tudják, hogy csupán néhány méterre tőlük ki fényképezkedik, illetve csak akkor fedezik fel, amikor egy labda átrepül a függönyön. Az érte jövő fiú közvetlenül Sterling előtt találja magát, és nemcsak az álla esik le, de fel is kiált: „Hű, a mindenit!”.

Mit ad Isten, a következő percekben egyre több eltévedt labda kerül át a fotózás helyszínére. Minden egyes sikeres lövésnél más gyerek dugja át a fejét, és néz farkasszemet vele. Hősünk csak mosolyog. Nem mindig volt része ilyen elismerésben, de az elmúlt egy-két évben lassan minden változni kezdett.

Sterlingnek része volt abban, hogy a csapat történelmet írt az elmúlt idényben, triplázott a trófeák tekintetében. Rávettük, hogy túrjon ki néhány régi mezt, és vállalja, hogy ezekben fotózzuk. Előkerült egy klasszikus hazai csíkos felső, továbbá az a híres, rikító dressz, amelyben Paul Dickov és társai rájátszásdöntőt vívtak 1999-ben, és miután legyőzték Tony Pulis Gillinghamjét a Wembleyben, feljebb jutottak a harmadosztályból.

Legutóbb három esztendővel ezelőtt kerestük fel Sterlinget. Akkor nagyon hallgatag volt az elején, majd menet közben eredt meg a nyelve. A mostani beszélgetés ugyanúgy zajlik, mint az akkori. Ma már 24 éves, de a fotózás közben most sem sokat beszél. Nagyon udvarias velünk, de egy kicsit gyanakszik is. Megértjük, hiszen gyakran megégette magát a médiával az utóbbi időben. Meg kell szereznünk a bizalmát, hogy megnyíljon.

Amint leülünk, hamarosan ellazul. Olyasvalakiről van szó, aki a pályán és azon kívül is az utóbbi időben kezdte el megtalálni a hangját. Célja, hogy kiálljon az igazságtalanság ellen, és közben a világ egyik legjobb labdarúgójává érjen.

Ez utóbbival szeretnénk elsőként foglalkozni, vizsgáljuk meg tehát a góljait. Négy éven át, 2013 és 2017 között ugyanazokat a számokat hozta: 10, 12, 12 és 10 gól került a neve mellé. Már ez is tiszteletreméltó egy szélsőtől, de ezek a számok még nem tükrözik a benne rejlő valódi tehetséget.

Aztán elérkezett a 2017–18-as idény, amely 23 gólt hozott. A következő már 31-et. Amikor szeptember szeptember közepén találkozunk, hét gól áll a neve mellett a jelenleg is zajló évadban. Lehet, hogy most éli legjobb időszakát?

„Igen, így és fogalmazhatnék – mondja Sterling kérdésünkre. – Már csak azért is lehet, hogy így van, mert nem egy-két hónapról beszélünk, két és fél, három éve kiszámítható a teljesítményem. Olyan dolgokon mentem át, amelyek minden tizenkilenc-húsz évesnek kihívást jelentettek volna, ez az egész arról szól, hogyan jön ki belőle az ember. Hogy hisz-e magában, és edz-e keményen. Az életkorról, a tapasztalatról, a hibák kijavításáról, amelyeket a múltban ejtettünk, és arról, hogy akarunk-e javulni.”

Az sem mellékes, hogy hallgatott az anyukájára. „Miért nem bukkansz fel gyakrabban a tizenhatoson belül?” – kérdezte tőle, és Sterling végül odafigyelt.

„Igen, most már tényleg boldog – nevet. – Valóban nincs értelme állandóan a bal oldalon lenni, ha a gólok a tizenhatoson belül születnek. Az anyukám büszke rám, és ennek nagyon örülök.”

Sergio Agüerótól (alul) is nagyon sokat tanult. „Figyelem a góljait, ha különlegeset lő, sokat gondolkodom rajta, hogyan csinálta.”

Sorsa a gólszerzés terén nagyon hasonlóan alakult, mint egyik híres pályatársáé, aki szinte ugyanezt élte meg korai húszas éveiben, annak ellenére, hogy nem csatár. „Sterling fejlődése nagyon hasonlít ahhoz, ami Cristiano Ronaldóval történt a Manchester Unitednál” – írta nemrégiben Jamie Carragher.

Nem győzi hangsúlyozni, hogy pontosan tudja, nincsen egy szinten a portugál játékossal, azzal azonban egyetért, hogy pályafutásukban vannak hasonlóságok. „Ahogyan öregszik az ember, úgy veszi egyre inkább észre, mi az igazán fontos a labdarúgásban – fejtegeti a Manchester City sztárja. – Fiatalabb korban meg akarod magad mutatni a világnak és az edzőknek, szeretnéd bebizonyítani, hogy ügyes vagy, megvillantani a cseleidet, miközben megfeledkezel a gólokról.

Bármibe lefogadom, hogy Cristiano Ronaldo tizenhárom és tizenhat éves kora között ontotta a gólokat, utána profi lett, és meg akarta mutatni, hogy mit tud. Egy idő után aztán elkezdik mondogatni, hogy több gól kellene. Ilyenkor az ember felébred, és elkezd keményen edzeni. Ezt tette ő is és én is. Ennek ellenére nem szeretném összehasonlítani magunkat, mert ő minden idők egyik legjobb labdarúgója. Az elmúlt idényben harmincegy gólt szereztem összesen a klubomban és a válogatottban, most ezt kellene felülmúlnom. A személyiségemből adódik: ha egyszer elértem valamit, azt legközelebb muszáj felülmúlnom.

Ha sikerül megugranom a harmincegyet, legközelebb az új számnál is nagyobbat akarok majd. Ez kihívás, aminek muszáj is megfelelnem, mert hatalmas iparágban dolgozunk, ahol az ilyenek alapján ítélnek meg. Persze nem csak arról van szó, hogy megítélnek. Minél több gólt szerzek, és minél többen szereznek sokat a csapatban, annál inkább nő az esélye, hogy elhódítsuk a fontosabb trófeákat.”

Cristiano Ronaldóból aztán befejező csatár vált, és elképzelhető, hogy valami hasonló történik Sterlinggel is a jövőben. „Így van – helyesel. – Szeretek a tizenhatoson belül tartózkodni, úgyhogy egy nap még megtörténhet.”

Néhány hónappal az után, hogy Dickov belőtte azt a híres egyenlítő gólt a Wembleyben, az ötéves Sterling Londonba érkezett Jamaicából. Első otthona a régi Wembley közelében volt, a stadiont nem sokkal később le is bontották. Régi álma volt, hogy játszhasson az újban, amely gyorsan nőtt ki a földből.

„Csak a labdarúgáson járt a fejem – idézi fel azokat az időket. – Emlékszem az első Sunday League csapatomra, Kingsburynek hívták. Az is megmaradt bennem, hogy megkapom az első Nike-cipőmet. Csak az a vágy hajtott, hogy ott legyek az edzéseken, és játsszak vasárnaponként, illetve a néhány havonta megrendezett nagyobb tornákon.”

Sterling 2003-ban lett a Queens Park Rangers akadémiájának ifi labdarúgója. Nagyra becsülte Ronaldinhót, később Lionel Messit, de 14 éves korában sokkal közelebb talált magának példaképet: Adel Taarabt akkoriban érkezett meg a klubhoz a Tottenhamből.

„Balszélső volt, és amit a labdával művelt, az egészen megdöbbentett – folytatja Sterling mosolyogva, miközben felidézi a ma már a Benficában focizó marokkói futballistát. – Ahhoz képest, mit tud, elkeserítő, hogy nem a legmagasabb szinten játszik. Nem azt mondom, hogy ő maga nincs a legmagasabb szinten, csak azt, hogy a jelenleginél is jelentősebb csapat tagja lehetne.”

A QPR-t nagyon megrázta az eset, amikor 15 éves ifi játékosát, Kiyan Prince-t halálosan megsebesítették egy késelés során az észak-londoni Edgeware-ben. Az ő emlékére döntött úgy a klub, hogy stadionját Kiyan Prince Foundation Stadion névre kereszteli. „Nem ismertem személyesen, mert néhány évvel idősebb volt nálam, de úgy hallom, fantasztikusan futballozott. Tragikus, hogy így kellett meghalnia.”

Azt sem rejti véka alá, hogy ő maga is megélt veszélyes helyzeteket, miközben az angol fővárosban cseperedett. „Londonnak van egy ilyen arca is – említi. – Léteznek körzetek, ahol bármikor bármi megtörténhet. Akadnak veled egykorú srácok, akik máshonnan származnak, és könnyen beléd köthetnek. Te nem hagyod magad, és már kész is a balhé. Voltak egészen meleg helyzetek is. Az ember ilyenkor igyekszik éretten gondolkodni, és kitérni a baj elől.”

Tizenöt éves korában azonban teljesen más irányba indult el az élete: 2010 februárjában kiszúrta magának a Liverpool. Nyilvánvaló, hogy ez milyen előnyökkel járt a pályafutására nézve, de arra is jó volt, hogy kiszakadjon a londoni környezetből. A honvágy sohasem gyötörte.

„Minden pillanatát nagyon élveztem – magyarázza azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés volt az ország másik végébe menni. – Akkoriban ez volt a legjobb, ami megtörténhetett velem. Elköltöztem, új környezetbe kerültem. Kikerültem Londonból, és végre magam lehettem focis társaimmal és a szállásadó családdal. Olyan volt, mintha Isten új kezdetről gondoskodott volna az életemben. Arra fókuszálhattam, amire akartam.”

Két idénynek kellett eltelnie, és Sterling lett a harmadik legfiatalabb játékos, aki valaha is bemutatkozott a Vörösök első csapatában, amikor 17 éves és 107 napos korában Kenny Dalglish bevetette a Wigan ellen. A 84. percben állt be csereként. „Csodálatos pillanat volt – idézi fel örömmel azokat a napokat. – Emlékszem, alig bírtam már magammal, hogy pályára léphessek az Anfielden. Azt gondoltam magamban, nem érdekel, hol vagyok, igyekszem kicselezni az első játékost, aki szembe jön velem.”

Erre nem volt nagyon sok ideje abban a hat percben, de három idénnyel később azon kapta magát, hogy a Liverpool – és ő is – a bajnoki cím felé menetel. Mindenki tudja, hogyan végződött az az idény. Steven Gerrard 33 esztendősen utoljára kapott esélyt, hogy diadalra vigye csapatát a Premier League-ben. Sterling ekkor még csak 19 éves volt, és pontosan tudta, hogy neki még rengeteg esélye lesz majd erre. Ettől még nem volt könnyebb elviselni a kudarcot. „Nagyon közel voltunk a sikerhez, emiatt nehéz volt feldolgozni – sajnálkozik. – Az idény során többször is briliánsan futballoztunk. Amikor elkezdődött az évad, még csak nem is sejtettük, hogy mire visszük majd. Nem gondoltam semmi másra, csak a győzelemre, és elég nehéz volt elfogadni a kudarcot. Igazi mélypont volt.”

Ezzel a hosszú futással kezdődött el a Liverpoolnál töltött időszak vége. Nem egész egy év múlva már a Manchester City játékosa volt, mivel az Anfielden nem sikerült új megállapodást kötnie. Emiatt számos kritikát kapott a csapat szurkolóitól és másoktól is. Úgy érzi, éppen eleget hallgatott már emiatt, és nem szívesen megy bele ebbe a témába, de annyit azért elárul, hogy az események hatással voltak rá még a Manchester Citynél töltött első napjaiban is. Megszenvedte a formája és az önbizalma, ez pedig újabb kritikát generált. Ördögi körbe került.

„Sokkal nehezebb volt, mint vártam – idézi fel a Cityben töltött korai időszakát. – Fiatal voltam, mégis én voltam a legdrágább angol játékos akkoriban. Új közegbe kerültem, és próbáltam alkalmazkodni hozzá, miközben mindössze húszéves voltam. Ami a pályán kívül rám zúdult, az nem sokat segített rajtam a pályán. Ha nem lett volna az a sok kritika, amit végül is megkaptam, bizton állíthatom, hogy másképp alakul a történet. Nagyon keményen bíráltak. Nehéz volt elfogadnom, mert nem értettem, mi az oka. Fél esztendővel korábban még rengeteg dicséretet kaptam ugyanazoktól. Aztán hirtelen elkezdődött, hogy nem is vagyok annyira jó. Mindez kétséget szült bennem, a kétség pedig hibákat. Ezek a hibák inkább a lelkemben születtek meg, és nem a képességeim miatt.

Minden az önbizalomról szólt. Nehéz végighallgatni, ahogy az emberek bírálnak, és rossz színben tüntetnek fel, amikor nem mennek a dolgok. Minden ott zúg a fejedben, és a bolondját járatja veled. Ha rosszul értem a labdába, vagy nem sikerült elmennem a védő mellett, összetörtem. Mostanra teljesen másképpen gondolkozom, valahogy így: lehet, hogy nem volt a legjobb az első félidő, de a másodikban betalálok. Sokat segített, hogy kevesebb figyelmet szentelt nekem a közösségi média. Az embert fiatalabb korában jobban érdekli, mit
mondanak róla. Pedig minél kevésbé tudod ezt, annál jobb neked. Amit nem látsz, az nem is lehet rád hatással. Ahogy egyre idősebb lettem, úgy jöttem rá, hogy a kritika is a játék része. Ettől még nem kell megváltoznod sem emberként, sem játékosként. Azt a részét tudom kontrollálni, amit a pályán nyújtok. Olyan vagyok, aki be akarja bizonyítani, hogy másoknak nincs igaza.”

Igazán a 2017–18-as idényben kezdte el megmutatni, hogy kinek is van igaza. Az elején olyan hírek keringtek, hogy a City felajánlotta Sterlinget Alexis Sánchezért cserébe az Arsenalnak, merthogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket abban a két bajnokságban, amikor a City a harmadik, illetve a negyedik helyen végzett.

Txiki Begiristain sportigazgató azonban megerősítette abban, hogy számít rá. „Beszéltem vele, és elmondta, hogy sem eladni, sem kicserélni nem akarnak. Később a klub nyilvánosságra hozta, hogy az Arsenal szerette volna mindenképpen belevenni a szerződésbe Sterlinget, a City azonban ebbe nem akart belemenni.

Innentől kezdve soha többé nem nézett vissza. Folyamatosan ontotta a gólokat, miközben a Manchester City menetelni kezdett az első hely irányába. Ő azt a pillanatot emeli ki, amikor novemberben a 96. percben szerzett gólt a Southampton otthonában. Állítása szerint ez volt a legfontosabb teljesítménye az idény során. A tévé-kommentátor magából kikelve üvöltött, Raheem Sterling mint egy megszállott ünnepelte a mérkőzés utolsó mozdulatát, Pep Guardiola pedig kisgyerek módjára ugrált a pálya szélén. „Szó szerint az volt az utolsó labdaérintés a mérkőzésen, és nagyon nagy szükségünk volt a három pontra.”

Végül a City rekordot jelentő 100 pontot szedett össze, és Sterling először lett Premier League-győztes. „Mindig erről álmodoztam, már gyerekkoromban is megszállottan érdeklődtem a bajnoki cím iránt. Nincs nagyobb érzés annál, hogy végül a kezembe vehettem, és a nyakamba akasztották az aranyérmet.”

A sikert újabb siker követte, pedig Jürgen Klopp és a Liverpool mindent megtett, hogy ezt megakadályozza. Vajon mennyire volt kemény a küzdelem?

„Kemény? Az ilyesmi nem kemény, hanem csodálatos – mondja Sterling, aki reméli, hogy a csata a jelenlegi évadban is folytatódik. – Senki sem akarja, hogy mi legyünk az egyetlen csapat az egész sorozatban, amelyik képes mérkőzéseket nyerni. Nem akarjuk, hogy öt null legyen az eredmény minden egyes könnyű csapat ellen. Szép lenne, persze, de ha minden hétvégén öt nullra győzünk, akkor mi értelme a játéknak? Jó, hogy vannak más erős csapatok is, persze csak ha nem vernek meg túl sokszor bennünket. Az elmúlt idényben voltak olyan pillanatok, amikor azt gondoltuk, hogy végképp elrontottuk. Nem álltunk meg azonban, mentünk tovább egészen a csúcsig, nem hagytuk, hogy elússzon.”

„BÁRMIKOR JÁTSZUNK A LIVERPOOL ELLEN, MINDIG ESZEMBE JUTNAK A SZÉP EMLÉKEK”

Sterling éveken át nem volt képes hozni a legjobb formáját, amikor régi klubja ellen lépett pályára. Első tíz Liverpool elleni mérkőzésén egyetlen gólt sem ért el, és azt is elárulja, hogy meg volt illetődve az anfieldiek ellen.

„Persze, ugyanis a Liverpoolnak köszönhetem a pályafutásomat – érvel. – Nagyon sok pénzt és időt fektettek belém, úgyhogy bármikor járok arra, mindig eszembe jutnak a szép emlékek. Nemcsak az, hogy tagja lehettem az első csapatnak vagy az ifiknek, de az is, ahogy mezt cseréltünk az első U18-as mérkőzésemen az Everton ellen. Néha beugrik, hogy én is a vörös dresszt viseltem.”

Az átok a Szuperkupában tört meg a Wembleyben. „Nagyon örültem, hogy összejött az első gólom ellenük – mondja az FFT-nek. – Mivel ilyen hosszú ideig nem ment, most be kell hoznom valahogyan az elvesztegetett időt. Amikor ilyen sokan emlékeztetnek valakit, hogy nem jönnek a gólok, akkor az első siker után azonnal megjön az önbizalom.”

A válogatottban egy konkrét pillanathoz köthető pályafutása fordulópontja. Először 2015-ben talált be Észtország ellen, majd 27 mérkőzés következett gól nélkül, köztük volt a gyenge 2016-os Eb-szereplés és a reménykeltő világbajnokság is. Oroszországban kétségtelenül jól játszott, de gól ott sem jött össze.

„Raheem Sterling éppen ma ezer napja nem szerzett gólt a válogatottban” – hirdette az egyik újság, amikor az angolok megverték Kolumbiát a legjobb 16 közt. Tekintve, hogy Sterling is része volt az angol közvéleményt hosszú idő után újra lázba hozó válogatott szép teljesítményének, a cím sokakban felháborodást keltett. A szurkolók kezdték egyre inkább elfogadni, majd egyszer csak következett a Nemzetek Ligája-összecsapás Spanyolország ellen, és Sterling hirtelen két gólt is bevágott Sevillában. Nem sokkal később Csehország ellen jött le mesterhármassal a pályáról. Amikor találkozunk vele, a válogatott utóbbi nyolc mérkőzésén nyolc góllal büszkélkedhet.

A gól nélküli időszak már csak egy rossz emlék.

„Az egész azért alakult így, mert nem volt jó a kapcsolatom a médiával, azért, mert meg voltam bélyegezve – állítja. – Rossz szemmel néztek rám az emberek, és már azelőtt megítéltek, hogy pályára léptem volna a válogatottban. Most is úgy hiszem, nem akarták, hogy tagja legyek a csapatnak. Hiába játszottam jól a klubomban, nem szívesen láttak a nemzeti tizenegyben. Az ilyesmi földhöz tudja verni az embert. Szerettem volna a legjobb lenni, de ha nem kapom meg azt a szeretetet, amit szerintem tényleg nem kaptam meg, akkor… – szemmel láthatóan keresi a megfelelő szavakat. – Szintet kell lépnem. Ha akarták, hogy ott legyek, ha nem, meg kell mutatnom, hogy szeretnék ott lenni, és jobban játszani. Amint sikerült az a két gól a spanyolok ellen, tudtam, hogy a későbbiekben rendszeresen menni fog. Hatalmas önbizalmat merítettem abból, ahogyan a szurkolók üdvözöltek. A két góllal a helyére került minden. Hiszem, hogy az emberek értenek engem, a saját szemükkel látják, mi az igazság, és fenntartásokkal kezelik, amit korábban hallottak rólam. Egészen biztosan tudják, hogy a legjobbat akarom a válogatottnak.”

Amit hallani vagy még inkább olvasni lehetett róla, az arról szólt, hogy Sterling villog, és kérkedik a gazdagságával. Mi semmi ilyet nem érzünk, különösen nem az interjú első pillanataiban, amikor le kell győznie a megilletődöttségét.

„Szeretem megfigyelni, mi történik körülöttem, megnézni azokat, akik körbevesznek, és megérteni, kikkel beszélgetek. Ez fiatalkorom óta így van.”

Visszatérve arra a vádra, hogy felvág, a következőket teszi hozzá: „Akaratunk ellenére meghallunk dolgokat, és azok bennünk maradnak. Én is hallok másokról ezt-azt, és van úgy, hogy elhiszem. Ez már csak természetes: már azelőtt megítélsz embereket, hogy találkoznál velük. De azért köszönöm szépen! – ez utóbbit azért mondja, mert eláruljuk neki, hogy minket ugyanannyira megleptek ezek a kritikák, mint őt magát.

Néhány hónappal a spanyolok elleni mérkőzést követően végleg megnőtt Sterling népszerűsége: az a pillanat volt ez, amikor a nyilvánosság elé is kiállt véleményével, miután rasszista megnyilvánulásokkal illették a Chelsea elleni összecsapás során. Remekül játszott azon a mérkőzésen, és sokan becsülték azért, hogy merészebb témákról is nyíltan beszél.

„Sok szeretetet kap az ember, ha ki mer állni magáért, illetve nemcsak magáért, hanem egy egész közösségért. Nemcsak a City szurkolóitól jön az ilyesmi, de a tágabb közönségtől is.”

Sterling nem tagadja, hogy nem kíván mélyebben belemenni a rasszizmus témakörébe ebben az interjúban, mert szívesebben fókuszálna a labdarúgásra, de azért annyit elmond, hogy manapság már sokkal magabiztosabban mond véleményt az ilyen témákról is. „Az ember fiatalkorában nem szívesen ábrándít ki másokat – fejti ki. – Nem akarja, hogy nagy legyen a felfordulás körülötte, ezért inkább beleharap az ajkába, és hallgat. De ha valami nagyon mélyen megérint, akkor nincs az az indok, amiért csendben kellene maradnod.”

Klubszinten egyetlen trófea hiányzik már csak a gyűjteményéből, ez pedig a Bajnokok Ligája. A 2017–18-as idényben a Liverpool ejtette ki a Manchester Cityt a negyeddöntőben, pedig Leroy Sané szerzett egy gólt, amelyet tévesen nem adtak meg. Az előző sorozatban pedig Sterling már alaposan megünnepelte az utolsó percekben szerzett gólját a Tottenham ellen, amely egyben egy mesterhármas utolsó darabját is jelentette volna, de közbeavatkozott a videobíró, amely alapján megállapították, hogy Sergio Agüero tétlen lesen volt.

„Az egyik évben az volt a fő probléma, hogy még nem létezett a videobíró, és emiatt elvettek tőlünk egy gólt, a következőben pedig az volt a baj, hogy már létezett, és emiatt vettek el egyet. Csodálatos volt, amikor betaláltam a Tottenham ellen. Nincs olyan érzés, ami versenyre kelhet azzal, amikor felfogod, hogy hazai BL-meccsen fontos gólt szereztél, és továbbjutottál csapatoddal az elődöntőbe. Aztán látod, hogy visszanézik, de még mindig nyugtatod magad. Majd közlik, hogy nem adták meg, és ezzel kiestetek. Nincs ennél rosszabb. Semmi kétségem afelől, hogy a Manchester City előbb-utóbb Bajnokok Ligáját nyer, persze lehet, hogy már nem az én időmben. Ugyanakkor hiszek benne, hogy még én is itt leszek, és megnyerjük ezt a kupát. Ha így lesz, az lenne életem eddigi csúcspontja.”

Áprilisban nevezték a futballszakírók által megválasztott az Év játékosa címre. Ha végre meglenne a hőn áhított BL-győzelem is, valószínűleg sokkal globálisabb címekre is jelölnék, talán még az Aranylabda is szóba jöhetne.

„MAJD HA ÉN IS ÉVI ÖTVEN-HATVAN GÓLT SZERZEK TIZENÖT ESZTENDŐN ÁT! ADDIG NE JÖJJÖN SENKI MESSIVEL VAGY RONALDÓVAL”

„Ha arra gondolok, hogy kik jönnek szóba a jövőben az Aranylabdával kapcsolatban, Neymar, Kylian Mbappé, Mohamed Szalah és Sterling jutnak az eszembe – mondta nemrég Xavi. – E pillanatban Sterling áll nyerésre.” A Manchester City játékosa nem is rejti véka alá, hogy élete egyik nagy célja begyűjteni az elismerést.

„Igen, tényleg ez az álmom. Sokan talán nem vallják be, de mindenki erről álmodozik. Mindenki szeretne a legjobb lenni a világon. Ehhez nagyon sokat kell edzeni. Állhatatosan ki kell tartani, meg kell nyerni a létező legnagyobb trófeákat, többek közt a BL-t, az Európa- és a világbajnokságot. Nem árt látványosan futballozni. Aki BL-t nyer, és egy egész idényen át kiválóan teljesít, az talán elkezdhet ábrándozni. A folyamat azonban rendkívül hosszú.”

Sokan kétségbe vonják, hogy Sterlingben megvan minden, ami ahhoz kell, hogy a világ egyik legjobbja legyen. Ő maga sem tudja, kap-e egyszer Aranylabdát, de azt mindig hitte, hogy eljut oda, ahol most van.

„Fiatalkoromtól nem számít, mit mondanak, úgyis az ellenkezőjét fogom tenni – mondja minden egyes szót alaposan hangsúlyozva. – Ha azt állítják, hogy valamire képtelen vagyok, azt csak azért is megcsinálom. Esetemben nem számít, mi volt a nehéz időkben, mikor miért nem ment a játék, egyszer sem vontam kétségbe, mit érhetek el. Csak idő kérdése, mikor játszom úgy, ahogy tudom, hogy képes vagyok. Nem akarom, hogy mindez túl beképzelten hangozzék, azt sem, hogy arrogánsnak tűnjek, egyszerűen ilyen vagyok gyerekkorom óta. A futball nem egyszerű sportág, nagyon sok minden befolyásolja a pályán kívül is. Ám a nehéz időkben sem gondoltam soha arra, hogy nem jutok erre a szintre. Mindig is hittem benne.”

Sterling annyira látványosan fejlődik, hogy egyesek szerint egy szép napon Lionel Messit is utoléri. „Hova helyezhetnénk Sterlinget Messihez és Ronaldóhoz képest? – kérdezte Trevor Sinclair sportriporter nemrég. – Pontosan egy magasságba velük. Odaért.” Ő maga nem pontosan így látja.

„Messi más szint. Majd ha én is idényenként ötven-hatvan gólt szerzek tizenöt esztendőn át, akkor térjünk vissza rá, de addig ne jöjjön senki Messivel vagy Ronaldóval. Nem akarom hallani az ilyen összehasonlítgatásokat. Nem mondom, hogy nem tartom magam semmire, de mégiscsak két olyan klasszisról beszélünk, akik tizenöt éven át hozták ezt a formát. Ehhez még nagyon sokat kell fejlődnöm. Javulok is, és azt akarom, hogy évről évre jobbak legyenek a számaim. De ma még korai az ilyesmiről beszélni.”

Ha megnézzük, milyen formában futballozott az utóbbi néhány évadban, egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon, hogy a Real Madriddal és a Barcelonával is hírbe hozták. Ő azonban gyorsan kijelenti, a közeljövőben nem tervez klubváltást. Azt nem zárja ki viszont, hogy pályafutása vége előtt megfordul majd még külföldön.

„Tudom, mit szeretnék elérni a labdarúgásban, hogy mit kell még megcsinálnom. Most egyelőre ebben a csodás létesítményben kell nagyon jó teljesítményt nyújtanom. Aki ilyen körülmények között focizhat, hogyan ne lenne képes nagy dolgokra? Használd ki a lehetőségeket, és próbáld meg a lehető legtöbb trófeát elhódítani, ez a mottóm mostanában. Mindenki szereti, ha szeretik, és itt a nevem skandálja a közönség. Ennél nincs is jobb a világon.”

„BE KELL HOZNOM VALAHOGY AZ ELVESZTEGETETT IDŐT”

Létezik vajon olyan nagy klub, ahol szívesen folytatná, ha már mindent megnyert a Cityvel? „Ezt inkább nem kommentálnám. Most boldog vagyok itt, és nem érzem szükségét a váltásnak. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan pillanata a pályafutásomnak, amikor szívesen játszanék külföldön, mondjuk valami napos helyen.”

Ezt megelőzően még az angol válogatottban is volnának álmai. Amikor az angol krikettcsapat világbajnokságot nyert júliusban, megsejthette, milyen érzés az ilyesfajta siker.

„Láttam a híradásokat, azt, hogy mit értek el, hallottam, hogyan beszéltek róluk. Nemcsak nekik lehetett csodálatos, nekem is az volt. Lenyűgöző, hogy egy angol csapat vébégyőztes lett.”

Katar előtt még ott a lehetőség, hogy az angolok hazai pályán bizonyítsanak a jövő évi Európabajnokságon. Az elődöntőket és a döntőt a Wembleyben rendezik, alig egy kilométerre onnan, ahová Sterling gyerekkorában iskolába járt. Vajon megfordult már a fejében, hogy nemzeti hős lehetne egész hátralevő életében?

„Hú, ebbe ne is menjünk bele – válaszol vigyorogva. – Az otthonomban, a Wembleyben? Ha pályára léphetek ott egy döntőben, ne legyenek kétségeitek! Azt se feledjük, hogy nemrégiben a negyedikek lettünk a világbajnokságon, azóta pedig csak jobbak lettünk a támadás terén. Csak hittel kell pályára lépnünk. Ha jó napot fogunk ki, bárkivel képesek vagyunk elbánni.”

Ha egyszer megtörténne, hogy hazájával diadalt arat, és folytatja antirasszista harcát is, talán nincs kizárva, hogy egy szép napon Sir Raheem Sterlingnek szólíthatjuk.

„Hm, nem is hangzik olyan rosszul – mosolyog. – Hazamegyek majd, és megmondom a feleségemnek, hogy onnantól kezdve köteles Sir Raheem Sterlingnek szólítani. Persze ez csak vicc. Hosszú időnek kell még eltelnie, amíg ez megvalósulhat, de már remek, hogy álmodozhat róla egy olyan játékos, akit nemrégiben még rengeteg kritika ért.”

Időközben este hét óra lesz, és tudjuk, szívesen indulna haza a hosszú délutáni edzés és az interjú után. „Muszáj lesz mennem, vár a jamaicai vacsora, és nagyon éhes vagyok!”

Gyorsan aláírja a két retro mezt, amelyet a fotózáson használt, és kétszer is kezet fog velünk, miközben még folyamatosan beszél hozzánk. A vele töltött idő alatt azt éreztük, hogy újraéltük vele közelmúltját, mivel velünk is lassan lelt önbizalomra, fokozatosan találta meg a hangját, majd egyszer csak teljesen magabiztosan fejezte ki magát. Nem állíthatjuk, hogy teljesen kiismertük, de nincs kizárva, hogy most leltünk rá a valódi Raheem Sterlingre. Talán csak sikeres kísérletet tettünk arra, hogy megértsük őt, miközben végig nagyon jó srác volt.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. decemberi számában.)