Puskás, Albert, Greaves, Gerrard: magyar–angol futballmúlt

Szöveg L. Pap István Fotó AFP, FFT, Getty Images, MTI

TANULGATTUNK, 4:19 KERÜLT AZ INDEXÜNKBE
1908. 06. 10.: Magyarország–Anglia 0:7
1909. 05. 29.: Magyarország–Anglia 2:4
1909. 05. 31.: Magyarország–Anglia 2:8

A labdarúgás feltalálói, legnagyobb népszerűsítői és tanítómesterei, azaz az angolok először 1908-ban látogattak el Budapestre, és június 10-én a Millenárison a legendás osztrák Hugo Meisl (a Wundermannschaft későbbi kapitánya) játékvezetése mellett 7:0-s vereséget mértek a 18 éves Schlosser Imrét is bevető magyarokra. Vivian Woodward, George Hilsdon és John Rutherford is kétszer talált be, főleg az előbbi számított igazi magyarspecialistának. A Tottenham kétszeres olimpiai bajnok (1908, 1912) középcsatára 23 válogatott mérkőzésén 29 gólig jutott, ellenünk nemcsak 1908-ban, hanem egy évvel később is villogott, 1909 májusának végén három nap leforgása alatt hatot vállalt a 4:2-es és 8:2-es angol győzelemből. Azaz három összecsapáson összesen nyolcat, válogatott góltermésének majdnem a 30 százalékát. Azt az egyet mindenesetre leszűrhette ebből a három meccsből a magyar labdarúgás, hogy tanulnivalónk még bőven van. Ha esetleg lettek volna kétségeink…

AZ ELSŐ SIKER ÉS AZ ÚJABB NAGY POFON
1934. 05. 10.: Magyarország–Anglia 2:1
1936. 12. 02.: Anglia–Magyarország 6:2

A harmincas években már igencsak komolyan kellett számolni a Duna menti iskola egyik reprezentánsával, a magyar válogatottal. Az ifjú Sárosi György, azaz a Fradi Gyurkája ezt 1934. május 10-én is igazolta, amikor a számára duplán hazai pályán, az Üllői úti stadionban belőtte a másodikat a végül 2:1-re elvert angolok, pontosabban az Arsenal-kapus, Frank Moss hálójába. Két és fél évvel később, 1936 decemberében aztán súlyos zakót mértek az angolok a mieinkre, akiknél Sárosi ezúttal fedezetet játszott, elöl viszont Cseh „Matyit” és Zsengellér Gyulát is bevetette az 1934 októbere óta regnáló ügyvéd-szövetségi kapitány, Dietz Károly. Hiába, hiszen 3:2 után a második félidő elején a házigazdák elléptek, és a triplázó Arsenal-csatár, Ted Drake vezérletével meg sem álltak hatig: 6:2 lett a vége. Legközelebb nem ők rúgtak hatot, hiszen a sorban a hatodik angol–magyarra – ki ne tudná? – 1953. november 25-én került sor.

LEGENDA SZÜLETETT A WEMBLEY-BEN
1953. 11. 15.: Anglia–Magyarország 3:6

A meccs, amiről a mai napig beszél a világ, hát még mi, büszke magyarok, hiszen első csatornán túli csapatként leckéztettük meg saját oroszlánbarlangjában Angliát. A 6:3, ami persze valójában 3:6, de mindegy is, a lényeg: olyan verést mértünk Walter Winterbottom együttesére, amelynek súlya alól csak nagy nehezen sikerült feltápászkodnia. Anglia futballhatalmi státusa ekkor kapta meg a végső csapást, mindent kezdhettek elölről, és hogy milyen jól csinálták, arra az 1966-os vb-siker a bizonyosság. Sebes Gusztáv válogatottja pedig 1953. november 25-én lett a több mint fél évvel később Svájcban rendezett világbajnokság első számú favoritja. A gyors, lapos passzokkal operáló támadások, Hidegkuti mint hátravont középcsatár, a félig védőt játszó, embertelenül sokat futó Zakariás és a zseniálisan irányító Bozsik mind-mind zavar volt a hazai gépezetben, elöl pedig Puskás meglőtte a maga hátrahúzós cseles gólját, a magyar futballtörténelem talán leghíresebbjét. Idehaza verseket írtak a költők, sztahanovista műszakot vállaltak a gyári dolgozók, Magyarországból Futbólia lett egészen 1954. július 4-ig, a berni vb-fináléig…

EGY HÉTRE JÖTTEK, 7:1-GYEL MENTEK
1954. 05. 23.: Magyarország–Anglia 7:1

…de előbb még Budapestre is ellátogattak az angolok, akik nemhogy revánsot nem vettek a 3:6-ért, de még nagyobb zakóba futottak bele. Nagyjából félmillió jegyigénylés érkezett a rendezőkhöz, öt Népstadion is megtelt volna a vb-re induló válogatott utolsó hivatalos felkészülési meccsére. (Sebes Gusztáv együttese a rajtig még Luxemburgban és Svájcban tesztelte magát, aztán jöhettek az első csoporttalálkozón a dél-koreaiak.) Ezúttal nem volt „4:2 a félidőben, a végén 6:3”, hanem 3:0-val fordultak a fiúk, és Ivor Broadis a 68. percben, már 0:6-nál lőtte az angolok szépítő gólját. Nálunk Kocsis és Puskás is kétszer iratkozott fel a Népstadion elektromos eredményjelzőjére, de Lantos, Tóth II és Hidegkuti is betalált. Kolosszális futball volt, az angolok még jobban megégtek, mint a Wembley-ben, innentől az angol fogadóirodákban szinte nem is fizettek volna a mieink világbajnoki aranyérméért. Bezzeg a németekéért, és sajnos azt később konkrétan, a gyakorlatban is. Május 23-án azonban még csupa mosoly volt az amúgy Rákosiékat nyögő ország: meg is született gyorsan a pesti vicc: az angolok egy hétre jöttek, és 7:1-gyel mentek.

ALBERT DUPLÁZOTT, TARTOTTUK A FORMÁT
1960. 05. 22.: Magyarország–Anglia 2:0

Még Grosics Gyula védte a kaput, kezdett az 1952-ben olimpiai bajnok Dalnoki Jenő és alapember volt Sándor Csikar is, de már jöttek a fiatalok. Mindenekelőtt az újpesti Göröcs János és a ferencvárosi Albert Flórián. Főleg az utóbbi. A későbbi aranylabdás 1960 májusában még nem volt 19 éves, amikor duplázni tudott a Népstadionban Anglia ellen. A vendégeknél a későbbi sikeredző és -kapitány, a West Bromwich támadója, Bobby Robson is játszott, de sem ő, sem társai nem tudtak túljárni Grosics eszén, így 2:0-ra nyertünk. Itthon azóta sem.

AZ UTOLSÓ DIADAL, DE LEGALÁBB VB-N
1962. 05. 31.: Magyarország–Anglia 2:1 – vb

Hat évbe telt, amíg az ’56-os forradalom leverését követő emigrációs hullámot úgyahogy kiheverte a magyar futball – rá is ment az 1958-as világbajnokság –, ám 1962-ben Chilébe már bombaerős, ifjú klasszisjelöltek sorát bevető válogatott utazott. Ma már a legendárium része, hogy a csehszlovákok elleni negyeddöntőben Tichy Lajos lécről levágódó lövését egyedül a szovjet Latisev játékvezető nem látta gólnak, és ezért csúsztunk le az elődöntőről, de ettől még a csoportban az angolokra mért újabb csapás is megmaradt a magyar futballemlékezetben. Ne feledjük, a négy évvel későbbi világbajnokról beszélünk, amelynek soraiban Chilében ott volt a későbbi aranyérmes társaságból a két legnagyobb sztár, Bobby Moore és Bobby Charlton, a többiek azonban épp úgy áldozatul estek a vb-búcsúnak (a csoportból azért mögöttünk továbbjutottak, de a negyeddöntőben a világbajnok brazilok már megálljt parancsoltak nekik), mint a kapitány, Walter Winterbottom. Baróti Lajos kapitány az ekkor már Európa-szerte rettegett Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi támadóötösből Göröcs Jánost nem jelölte a kezdőbe (a helyén Rákosi Gyula játszott), de ez végül nem osztott, nem szorzott: Tichy korai gólját hiába egyenlítette ki 11-esből Ron Flowers, ha jött Albert Flórián, és a miénk lett a két pont.

GREAVES IGEN, ALBERT ÉS FARKAS NEM
1965. 05. 05.: Anglia–Magyarország 1:0

A házigazda angoloknak értelemszerűen nem kellett selejtezőt játszaniuk az 1966-os vb előtt, így aztán megtehették, hogy időről időre a világ legjobbjai ellen, ám különösebb tét nélkül teszteljék a tudásukat. E szándéknak tökéletesen megfelelt a magyar válogatott, amely három évvel Chile után a Wembley-be volt hivatalos. A későbbi világbajnok Ramsey-tizenegyből szinte mindenki játszott, bár Bobby Charlton, Geoff Hurst és Martin Peters nem, végül ez a meccs a vb-n háttérbe szoruló Jimmy Greaves góljáról maradt emlékezetes. (Greaves sarkát a franciák elleni 1966-os csoportmeccsen brutálisan széttaposta Joseph Bonnel, és hiába gyógyult fel a döntőre, az ő posztján ekkor már a cseréjét, Hurstöt favorizálta Alf Ramsey. Hurst három gólt lőtt a nyugatnémeteknek a fináléban, és mivel csak a kezdő játékosok kaptak aranyérmet, az akkor már alkoholizmusba fulladó Jimmy Greavesnek egészen 2009-ig kellett arra várnia, hogy a FIFA rendelete értelmében a Downing Street 10.-ben Gordon Brown miniszterelnöktől átvehesse a hőn áhított medáliát.) Greaves 1965 májusában már a 17. percben beköszönt Gelei Józsefnek, ez volt a mérkőzés egyetlen gólja, más kérdés, hogy későbbi brazilverő hőseink közül Albert Flórián és Farkas János nem volt a pályán, igaz, Göröcs János és Varga Zoltán – a liverpooli diadallal ellentétben – igen.

ÖNBIZALOMVESZTÉSNEK KIVÁLÓ VOLT
1978. 05. 24.: Anglia–Magyarország 4–1

Tizenkét szűk esztendő után jutott el végre Magyarország egy világbajnokságra, és hiába sorsolták mellé a rendező (és későbbi győztes) Argentínát, továbbá Olaszországot és Franciaországot, senkinek sem volt kétsége afelől, hogy innen is továbbjutunk. Pedig erejében ez a csoport a futballtörténelemben egyedüliként az idei Eb-jéét is felülmúlta. A szovjetek és a görögök, majd az interkontinentális pótselejtezőben a bolíviaiak testén át kivívott kvalifikáció, a Baróti Lajos által vezetett, ifjú klasszisjelölteket (mindenekelőtt Nyilasi Tibor, Törőcsik András) felvonultató keret mind-mind jogos bizakodásra adott okot. Csak Argentína felé menet útba esett egy londoni felhozó meccs, ami aztán pályán kívül és azon belül minden lett, csak önbizalmat növelő, a csapategységet tovább kovácsoló fellépés nem. Az hagyján, hogy a vb-ről egymás után másodszor lemaradó angolok vért ittak, és a Wembley 74 ezer nézője előtt szétkapták a mieinket, de gólunkat az újpesti Nagy László szerezte, aki az utazást megelőzően az Adidas herzogenaurachi központjának műfüvén megsérülő Várady Bélát helyettesítette, mint ahogyan a vb-n is. Előtte viszont a Harrods nagyáruházban egy kínos bolti lopás után lekapcsolták a csapatkapitány, Fazekas László feleségét és Törőcsik András barátnőjét. Fazekast a londoni meccs szünetében lecserélte Baróti, aki ezek után a kapitányi karszalagot is levette róla, és odaadta a szombathelyi Kereki Zoltánnak. Az újpesti legendának ezek után a világbajnokságon is csak egy félidő, válogatottunknak pedig három, egyaránt vesztes csoportmérkőzés jutott.

KÉT ZAKÓ UTÁN EGYÜTT ÖRÜLTÜNK
1981. 06. 06.: Magyarország–Anglia 1–3 vb-sel.
1981. 11. 18.: Anglia–Magyarország 1–0 vb-sel.

Miután közös világbajnoki selejtezőcsoportba kerültünk, óhatatlanul kétszer is összecsaptunk Anglia legjobbjaival. (Az első kettő csont nélkül kvalifikálta magát az 1982-es spanyolországi tornára, de az ötös erejére jellemző, hogy a legutolsó kalapból sem az akkoriban még okkal lesajnált Albánia, Málta vagy Luxemburg, hanem Norvégia jutott.) Az 1970-es vb óta a legerősebb angol keret formálódott Ron Greenwood keze alatt, nem is bírtunk velük, pontot sem szereztünk ellenük. Más kérdés, hogy az ekkor már nem annyira „tanítómesterek” mindenki más ellen szenvedtek, kikaptak Romániában, Svájcban és Norvégiában, sőt otthon is csak ikszeltek a románokkal – miközben mi a másik három rivális ellen összesen két pontot vesztettünk. És simán megnyertük a csoportunkat, amit az „…és Mészöly Kálmán a kapitány” című remek sportdokumentumfilm oly plasztikusan be is mutatott. A tavaszi budapesti meccs duplán emlékezetes: ekkor lőtte Trevor Brooking Katzirz Béla kapujának jobb felső sarkába a Népstadion- történet egyik legnagyobb gólját, ami után csak nagy nehezen sikerült a háló és a kapuvas közé szoruló labdát kipiszkálni; és ekkor tért haza negyedszázad után az 1956 végén emigráló Puskás Ferenc, a vb-selejtezőt megelőző öregfiúkmeccsen neki tapsolt párás szemmel a sok tízezer szurkoló. De kikaptunk 3–1-re. Az őszi utolsó selejtezőre viszont úgy utazhatott ki Mészöly válogatottja, hogy a továbbjutás – ráadásul biztos csoportelsőként – már zsebben, Anglia ellenben az életéért küzdött. És az idén júliusban elhunyt Ipswich-sztár, Paul Mariner góljával a Wembley-ben annak rendje és módja szerint meg is vert minket, csak hogy mindenki örüljön, kéz a kézben utaztunk Spanyolországba.

GÓLT SEM LŐTTÜNK, DE ANGLIA IS HIÁBA
1983. 04. 27.: Anglia–Magyarország 2–0 Eb-selejtező
1983. 10. 12.: Magyarország–Anglia 0–3 Eb-selejtező

Az 1984-es Európa-bajnokság selejtezőjében gyorsan újra egymásba botlott a két válogatott azzal a nem elhanyagolható különbséggel 1981-hez képest, hogy az akkori nyolcas kontinenstornára csak a győztes jutott ki. Vagyis Dánia, az Eb későbbi meglepetéscsapata. De a selejtező sorsolásakor még abban bízott a továbbra is Mészöly vezette társaság, hogy az angolokkal szemben ismét a mi javunkra billen a párharc. Olyannyira nem így történt, hogy az 1983. áprilisi londoni vereség (2–0, gólszerző az első egymillió fontos brit játékos, az 1979-es BEK-finálét még nottinghamiként eldöntő Trevor Francis és az 1982-es döntő győztes gólját szerző Aston Villa-csatár, Peter Withe) után el is szálltak a reményeink. Októberben már nem is Mészöly, hanem addigi segítője, Mezey György volt a kapitány, akivel egészen Irapuatóig, 1986 júniusáig, azaz majdnem három évig az utolsó nagyobb vereségünket szenvedtük el, hiszen az angolok a Népstadionban 3–0-ra nyertek. Ugyanakkor jellemző Mezey kezdeti csapatkeresésére, hogy a később Európa-szerte rettegett alaptizenegyéből ekkor mindössze Garaba Imre, Kardos József, Nyilasi Tibor és egy félidőt Nagy Antal játszott. Igaz, Mexikóban – végül Nyilasival ellentétben – azért további négyen (Varga József, Burcsa Győző, Hannich Péter és Dajka László) is ott voltak. De a Spurs-legenda Glenn Hoddle, a Liverpoollal épp BEK-győztes Sammy Lee és régi ismerősünk, Paul Mariner góljaira 1983. október 12-én nem volt válaszuk. És hiába vertük meg két héttel később a már Eb-résztvevő dánokat (ez volt Allan Simonsenék egyetlen veresége a csoportban), ha ez még a harmadik helyre sem volt elég, nemhogy a kijutást érő elsőre.

DÖNTETLEN A MEXIKÓI „MARADVÁNYOKKAL”
1988. 04. 27.: Magyarország–Anglia 0–0

Bálint Lászlónak hat barátságos mérkőzés jutott a magyar válogatott kispadján 1988 tavaszán, és erre a hatszor kilencven percre alig több mint két hónap, 62 nap alatt került sor. A sorban a harmadik volt az Anglia elleni, amit 35 ezer néző előtt rendeztek meg a Népstadionban. Bálint még számított az 1986-os vb-n Mexikóban leszereplő csapat akkor már külföldön futballozó írmagjára (Róth Antal, Garaba Imre, Détári Lajos, Kiprich József), de az 1984-es ifi Európa-bajnok együttesből is lehetőséget kapott a Pintér Attila, Vincze István, Kovács Kálmán trió. Nem is volt nagy gond, közepesen eseménydús meccsen 0–0-t játszott a két csapat, az angoloknál pedig Bobby Robson kapitány az előző vb gólkirálya, Gary Lineker mellett már olyanokat is bevetett, mint a két évvel későbbi olaszországi világbajnokságon kulcsszerepet kapó Stuart Pearce és Chris Waddle.

PETRYNEK HÁLA, HOGY CSAK 0–1 LETT…
1990. 09. 12.: Anglia–Magyarország 1–0

Mészöly Kálmánnal a kispadon tulajdonképpen vállalható vereséget szenvedtünk 1990 szeptemberében a Wembley-ben, ám az 50 ezer néző a meccset látva elégedetten mehetett haza, reálisan ugyanis volt vagy öt gól a két csapat között. Nem ide. A Détárit, Kiprichet és Bognár Györgyöt nélkülöző válogatott alig jött ki a térfeléről, és ha Petry Zsolt nem véd ihletett formában, hatalmas zakó lett volna a vége. Persze így sem sikerült kapott gól nélkül megúszni, Gary Linekernek az első félidő utolsó pillanataiban esett találatával nyertek a friss vb-elődöntős angolok, és szomorúan kellett konstatálnunk, hogy a világelit és köztünk korábban elképzelhetetlen méretűre kezd nyílni az olló.

TELEK ÖNGÓLJA IS ELÉG VOLT AZ ANGOLOKNAK
1992. 05. 12.: Magyarország–Anglia 0–1

Az angolok Jenei Imre kapitányságának harmadik meccsén, 1992 májusában viszonozták a látogatást, és ugyanúgy egy góllal nyertek a Népstadion 30 ezer nézője előtt, mint másfél évvel korábban Londonban. Ezúttal Telek András öngólja segítette őket ki, Jenei épp ismerkedett a magyar elittel, és nyugodtan kijelenthető, hogy a szűk vereség Linekerék ellen tulajdonképpen simán belefért. Csakhogy három héttel később jött az Izland elleni első vb-selejtező, és hazai pályán ezt elbukni már akkor is kivágta a biztosítékot. Jenei még kihúzta 1993 tavaszáig, de a napjai már az izlandiak elleni kudarctól kezdve meg voltak számlálva.

KÖNNYED TRIPLA A MAGYAR HÁLÓBAN
1996. 05. 18.: Anglia–Magyarország 3–0

Csank János következett, ekkor már 1996-ot írtunk, közeledett az olimpia, amelyre Magyarország 24 év után kvalifikálta magát, de az A-válogatott keretében csak Sebők Vilmos és a csereként beálló Lisztes Krisztián, Egressy Gábor duó képviselte az új hullámot. A régiek közül Mracskó Mihály egy öngóllal egészítette ki Darren Anderton és David Platt találatát, esélyünk sem volt a szorosabb eredményre. Így, utólag nem nagyon volt ennél mélyebben a magyar labdarúgás, ráadásul még csak nem is sejlett, hogy a zuhanást miként lehetne megállítani.

HRUTKA BEVÁGTA, MINT A ROMÁNOKNAK
1999. 04. 28.: Magyarország–Anglia 1–1

Ez már a Bicskei-korszak, amikor legalább kezdetben pislákolt valamiféle remény, hogy az „atlantai” fiúknak köszönhetően mégiscsak életben marad a futballunk. A középpályát hosszú távon is az Illés Béla, Halmai Gábor duó tartotta felügyelet alatt, a kapuban Király Gábor, előtte a Korsós, Sebők, Hrutka és Mátyus alkotta védelem élvezte a kapitány bizalmát, és közülük különösen Hrutka János volt veszélyes az ellenfél kapujára is. Már az előző év őszén hatalmas szabadrúgásgólt helyezett el a románok kapujában (ráadásul az Eb-selejtező, azaz tétmeccs volt, más kérdés, hogy csak az egyenlítéshez volt elég), és most szinte indigót használt az angolok ellen. Ezúttal David Seaman repült hiába, a Kaiserslautern középső védője ugyanis kipókhálózta a bal felső sarkot. Utóbb elárulta, hogy a szabadrúgásoknál a helyes lábtartásra még az Üllői úton Varga Zoltán tanította meg, „természetesen” már felnőttkorában.

NEM MINDEN BOZSIKNAK ÁLDÁS A WEMBLEY
2006. 05. 30.: Anglia–Magyarország 3–1

Több mint ötven évvel azután, hogy édesapja a mezőny egyik legjobbjaként vezényelte az Aranycsapatot a pályán az angolok elleni 6:3-as győzelemre, négy nappal a hírhedt őszödi beszéd elhangzása után, 2006. május 30-án Bozsik Péternek is megadatott, hogy (kapitányként) irányítsa a magyar nemzeti tizenegyet. A Wembley újjáépítése miatt erre a meccsre nem kerülhetett sor a Birodalmi Stadionban, így aztán az Old Trafford csaknem 60 ezer nézője szurkolhatta végig a nyári, németországi vb-re készülő, sztároktól hemzsegő „háromoroszlános” csapat főpróbáját. Nem kellett csalódniuk: Steven Gerrard, John Terry és Peter Crouch találataival gond nélkül nyertek a hazaiak, igaz, 2–0-nál Dárdai Pál a meccs gólját vágta be Paul Robinsonnak. Mi már hozzászoktunk a hasonló vereségekhez, nem is vetett idehaza különösebb hullámokat, az angolok viszont elhitték, hogy ilyen jók, és az elmúlt évtizedek (legalábbis nevekre: Terry, Ferdinand, Beckham, Lampard, Gerrard, Owen stb.) legerősebb válogatottjával a nyáron szépen ki is estek a világbajnokság negyeddöntőjében.

LEGUTÓBB TIZENEGY ÉVE TALÁLKOZTUNK
2010. 08. 11.: Anglia–Magyarország 2–1

Tizenegy évvel ezelőtt Egervári Sándor ült a magyar válogatott kispadján, aki a 2009-es U20-as vb bronzérmével a szakmai tarsolyában váltotta Erwin Koemant. Van kellemesebb, mint a Wembley-ben debütálni, de a csapat nem égett meg az angol futball szentélyében. Mi több, az egyik U20-as hős, Koman Vladimir révén (hivatalosan az angol védő, Phil Jagielka öngólja volt) még vezettünk is, csak aztán jött Steven Gerrard duplája, és 2–1-es vereség lett a vége. Csak hogy elmondhassuk: 1962 óta sem tét-, sem barátságos meccsen nem sikerült nyernünk Anglia ellen, 1999 óta döntetlent sem értünk el, ráadásul a szeptember 2-i ellenfél éppen friss Eb-ezüstérmesként érkezik a Puskás Arénába. Igaz, vendégszurkolók nélkül, azt pedig már az Eb-n a portugálok és a franciák ellen láttuk, hogy mire képes Marco Rossi együttese, ha hatvanezren buzdítják a lelátóról.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. szeptemberi számában.)