Hertzka György hihetetlen sztorijai

Szöveg Vörös Csaba

Hertzka György évtizedeken át testközelből láthatta a magyar labdarúgást. A Henni Gézáért rajongó egykori kapus 1956-ban kezdett el dolgozni az IBUSZ-nál, így az utazási irodával kísért csapatokat szerte Európában. Nagy idők nagy tanúja lett, s az életét meghatározó élmények mára történelemmé váltak. Ezért izgalmas tőle hallani azokat a történeteket, amelyekből kiderül, hogy a szocialista erkölcs mégsem volt annyira erkölcsös, és Magyarországon arab vállalkozók dollármilliós üzleteket csináltak, amivel rendszeresen idevonzották a kuvaiti sejket. De mind közül a legdöbbenetesebb az a sztori, amikor az MLSZ nulla forintból emlékezett meg az Aranycsapat 6:3-as diadaláról. A turizmus legmagasabb szintű kormányzati elismerésével, Pro Turismo-díjjal kitüntetett Hertzka György sztorijaiból sajátos stílusában előadva válogattunk össze egy csokorra valót.

“Hivatalos úton először 1966-ban kerültem kapcsolatba az MLSZ-szel – kezdte Hertzka György. – Korábban a Fradi-ifiben voltam kapus, bocsánat, a Kinizsiben. Akkor épp úgy hívták a csapatot. A lényeg, hogy Honti Gyuri bácsi volt az MLSZ főtitkára, és megbeszélte a főnökömmel, hogy az IBUSZ szervezze meg az idelátogató külföldi csapatok idegenforgalmi szolgáltatásait. Ebbe beletartoztak a klubok is, és a válogatott is. A sportmúltamra való tekintettel engem bíztak meg a feladattal. Első megbízatásom a holland nemzeti együttes fogadása volt. Honti megadta az időpontot meg a helyszínt. Kimentem Ferihegyre a buszokkal, nézek körül, Honti sehol. Elfelejtett kijönni, így rögtönöznöm kellett. Végül a magyar szövetség nevében én fogadtam a hollandokat.”

AZ ÜZLET AZ ÜZLET

„A hatvanas-hetvenes években nevetségesen gyerek­cipőben járt az üzleti gondolkodás. A következő volt a helyzet: veszteségesen jöttünk ki mindenből. A gyakorlat szerint mindig a fogadó ország fizette az érkező csapatok költségeit. A nyugati nemzetek képviselői sokkal nagyobb létszámmal jöttek ide, mint mi hozzájuk. Elhozták a családtagjaikat, és megszálltak a szállodákban, ahol ettek, ittak, mulattak. A hivatalos személyek költségeit az IBUSZ kiszámlázta az MLSZ-nek, a többit maguknak állták. Ők már rutinosak voltak ebben, nem úgy, mint mi. Mert mi harmincan-harmincketten utaztunk ki Angliába, és nem mertünk drága szállást foglalni, így az angolok röhögve kifizették a sovány cechünket. Igen ám, de az a helyzet, hogy fordítva ez nem így működött. Ők nem szégyenlősködtek, nem nézték, mennyit és mit fogyasztanak: bélszín, tatárbífsztek, déli gyümölcs, pezsgő, bor volt a számlájukon, ami gyakran ötszörösére rúgott annak, amit mi fogyasztottunk náluk. Kényelmetlen volt a helyzet, ezért bevezettem egy új rendszert, amit azóta mindenhol átvettek a világon. Ennek a lényege: mindenki egyen, igyon, mulasson a saját kontójára. Így a pénzt legalább magunkra költöttük el.

Azt hittem, ezzel a lépésemmel valami jót teszek, de kiderült, hogy ebben a közegben nem lehet jót cselekedni. Majdnem felkoncoltak. Volt egy belügyes manus a munkahelyemen, aki állandóan piszkált – tehetségtelen, részeges pasi volt –, és feljelentett, hogy erre kompenzációs engedélyt kellett volna kapnom a Nemzeti Banktól. Elegem lett belőle, ezért egy napon, amikor kikísértem az MTK-pályára valamelyik külföldi csapatot – talán a Nantes volt az –, leültem a díszpáholyban Fekete János, a Nemzeti Bank alelnöke mellé. Elmagyaráztam neki, hogy miről van szó, erre ő csak legyintett: csináld, Gyurikám, mit bánom én! Ezután tartották a fegyelmi tárgyalást az IBUSZ-ban, én meg felálltam, hogy nekem Fekete Jánostól van erre szóbeli engedélyem. Paff lett tőle az egész fegyelmi bizottság.

Akkor nem volt devizakerete egy klubnak. Azért durrantam be, mert az ilyen típusú üzletekkel mindig az IBUSZ nyert. De a csapatoknak is megérte, mert a csapatok a cégnek megtérítették a külföldi költségeket forintban, mi meg rátettünk öt százalék jutalékot. Tulajdonképpen ennek az volt a lényege, hogy az IBUSZ-nál volt egy rendezvényosztály, ami kongresszusokat, lovastúrákat meg mindenfélét szervezett, és volt az én csoportom, a kultúra és sport, így számos NB I-es csapat ránk bízta az ügyeit. Mindent mi csináltunk: megmondták, mikor érkezik az ellenfél, mikor utazik el, attól kezdve mi bonyolítottunk mindent, a fogadástól az étkeztetésen át a szállásig. A végén már nekem kellett gondoskodnom az edzőpályáról is. A szabály szerint egyszer kötelező volt a mérkőzés helyszínén edzéslehetőséget adni, de gyakran voltak, akik kétszer-háromszor akartak tréningezni, és rohantunk nekik helyszínt keresni: Erdért-, Elektromos-, Vízművek-pálya és hasonlók jöhettek szóba. A fogadó­csapat automatikusan átirányította őket az IBUSZ-hoz az edzés megszervezésére. Néha csak a buszt adta a magyar egyesület.”

KUTAS KÁVÉJA

„Ismertem közelebbről néhány sportvezetőt, például az MLSZ elnökét, Hegyi Gyula bácsit, aki nem vetette meg az italt. Vagy említhetnék egy másik MLSZ-elnököt, Terpitkó Andrást, aki mellesleg a Vám- és Pénz­ügyőrség országos parancsnoka volt, meg nagy turista. Kiutaztunk a csapattal Párizsba, a francia–magyar válogatott meccsre, és az Eiffel-torony első emeletére mentünk vacsorázni a Francia Labdarúgó-szövetség meghívására. Miután végeztünk, hívni akartam a kocsit, de szólt, hogy inkább menjünk gyalog, nincs messze a szállás. Mondtam: de hát a világ végén szálltunk meg, innen az Eiffel-toronytól az Opera órákra van. Nem számít, felelte, nincs az olyan messze. A Champs-Élysées-én minden kirakatnál megállt, mert meg volt róla győződve, hogy a közelben lakunk. Hajnalig gyalogoltunk haza.

A legkellemetlenebb emlékem Kutas Istvánhoz kapcsolódik. Ő volt a vezetők között a legvadabb. Közép-európai-kupa-közgyűlést tartottak a Margitszigeten, és Kutas mindenkivel goromba volt. A megbeszélés közben kávészünetet tartottak, kérdeztem tőle: Kutas elvtárs, egy kávét? Nem kell nekem az IBUSZ-nak a szar kávéja, ordította, és beleütött a tálcába, a kávé meg elröpült. Máskor meg valamelyik válogatott meccsen a szünetben bementem a magyar öltözőbe, amire Kutas meglátott, és elkezdett őrjöngeni: menjen maga innen a fenébe, hogy merészel ide bejönni?! Jó hangosan válaszoltam, hogy a játékosok is hallják: jól van, Kutas elvtárs, azt se tudja, miért jöttem, de majd a holnapi újságokban megjelenik, hogy megsérült a francia játékvezető, és maga nem engedett hozzá orvost. Nagy csend lett, végül Botár doktor felállt, és kiment.”

BUDA ELVTÁRS „lobbizik”

„A Videoton–Real Madrid UEFA-kupa-döntő első meccsét 1985-ben a híres francia játékvezető, Michel Vautrot dirigálta, akit jól ismertem. Magyarországon mindig én tolmácsoltam neki. Az volt a szokása, hogy vett több száz képeslapot, és rászánt egy délutánt, hogy a világ minden részébe szétküldte az üdvözletét. Elvittem vacsorázni a Mátyás pincébe, egyszer csak „véletlenül” megjelent Buda István elvtárs, az OTSH és a MOB elnöke. Megdumáltuk előre az MLSZ-szel, hogy hova viszem Vautrot-t, és úgy tettünk, mintha meglepődnénk a találkozáson. Buda odajött hozzánk: hát ti meg mit kerestek itt? És elkezdődött a színjáték. Leülhetek? Persze, parancsolj! Bemutatkozott a francia bírónak, és örömét fejezte ki, hogy végre személyesen is megismerheti, mert, mint mondta, nagyon nagy hódolója már évek óta. Aztán elkezdte mondani, milyen fontos nekünk ez a mérkőzés. Méltatta Vautrot-t, hogy mennyire szimpatikus benyomást tett rá, és dicsérte a pályafutását; tudta az anyja nevét, hány meccset vezetett eddig, kik ellen, mert felkészült belőle. Vautrot el volt ájulva, hogy a magyar »sportminiszter« miket tud róla. Aztán végül kikaptunk három nullra.”

ÁTIGAZOLÁS VAGYONOKÉRT

„A nyolcvanas évek végén az Újpest ellen játszott a Bordeaux csapata. Ha francia futballisták jöttek Magyarországra, mindig nekem kellett tolmácsolnom, hiszen Párizsban születtem. Azon a meccsen Kozma Pista hatalmas gólt lőtt, és a menedzserük megkérdezte tőlem, hogy Kozmát mennyiért adnák el nekik. Háromszázezer dollár volt az ára. Szóltam Rajna Károlynak, a szakosztály elnökének, és leültünk tárgyalni. Erre Rajna mondja, hogy Kozma ára 1 millió dollár. Addig alkudoztak, míg végül 800 ezerben megállapodtak. Havas Henrik rádióriporter kikutatta, hogy 300 ezer volt Kozmáért az eredeti ár, és rákérdezett az üzletre; a Bordeaux könyörgött, hogy hadd fizessen többet? Nem értettem, mi a baj ezzel, kötöttek egy jó boltot, semmi más nem történt. Henrik azt hitte, lenyúltuk azt az 500 ezret, és írt erről egy nagy cikket. Mondtam neki: a 300-at tudta Kozma, Rajna meg én, de milyen jó ötletet adtál, kár, hogy nem előbb szóltál.”

PUSKÁS ÚJRA BUDAPESTEN

„Bizonyára sokan emlékeznek még Puskás Öcsi hazatérésére 1981-ben. Az történt, hogy engem is bevontak a fogadásába. Menyhárt Lajos, az Inter­continental igazgatója megkért, beszéljek Puskással, hogy náluk szálljon meg, mert jó reklám lett volna nekik a Nyugat irányába. Megüzente, hogy Öcsi két hétre ingyen kap tőlük egy lakosztályt meg amit akar. Elmondtam Puskásnak az ajánlatot, aki azt mondta: szó sem lehet róla, marad Kispest határában az Aero szállóban, mert közel akart lenni a családjához.”

MI KÖZE A VIETNAMI TÁNCEGYÜTTESNEK A 6:3-HOZ?

„A Royal szálló kistermében 1978-ban az Aranycsapat Magyarországon élő legendáival titokban megünnepeltük a londoni 6:3-at. Azért kellett stikában megtartani, mert az a Puskás Öcsi csapata volt, akiről – akkor még – nem lehetett beszélni. Annyira zárt körű volt a rendezvény, hogy senki sem jött el az OTSH-tól, az MLSZ-től is csak a titkár, az ötletgazda Salga Lajos. Azonban sem a főtitkár, sem az elnök nem jött el, és egyetlen újságíró sem tudósíthatott az eseményről. Sándor Csikar kivételével minden játékos ott volt. Sebes Guszti bácsi körülnézett, kereste Csikart. Azt mondja nekem: Gyurikám, hívd már föl Csikart, mondd, hogy hívatom. Telefonálok, átadom az üzenetet, erre Csikar kifakadt: hívott volna Svájcban a pályára, nem megyek!

De nem ez az igazi poén! Úgy kezdődött, hogy Salga felkereste a főnökömet, hogy szeretne egy ünnepséget rendezni. Rögtön kijelentette, hogy nincsen rá semmilyen keret, de ilyen meg olyan étel, ital legyen, meg egy torta, amin rajta van a 6:3. Szólt a főnököm, hogy szervezzem meg a bulit a Royalban, de ha nem ad rá pénzt az MLSZ, akkor az IBUSZ sem. Oldjam meg valahogy, mondta, viszont arra ügyeljek, hogy ne maradjon nyoma a költségeknek. Jobb híján megbeszéltem a séffel és a hotel igazgatójával, hogy a Royalban megszálló vietnami táncegyüttes számlájához csapják hozzá a 6:3-as ünnepség költségeit.”

A SZOCIALIZMUS LEGNAGYOBB BIZNISZE

„Kevesen tudják, de egy időben állandóan nálunk tartózkodott Szalem kuvaiti sejk. Egyáltalán nem számított neki a pénz, két kézzel szórta a borravalót. Úgy került ide, hogy Magyarországon élt két nagyon helyes arab fiú, akiknek magyar feleségük volt, és elkezdtek idegenforgalommal foglalkozni. Toma és Emir hónapokra hozták ide a kuvaiti sportolókat: kézilabda-, labdarúgócsapatokat, atlétákat. A srácok ügyesen szervezték meg a dolgokat: általában a Novotelben szállásolták el a kuncsaftokat. A Csörsz utcai gyalogátkelőn átmentek, és már meg is érkeztek a pályára. Óriási üzletet csináltak! Dollárban voltak milliomosok, de megijedt a szállodaipar, mert nem volt engedélyük idegenforgalommal foglalkozni. Erre akkoriban csak valamelyik állami utazási cégnek volt lehetősége, amiből három volt: az IBUSZ, a Cooptourist és az Expressz. A belügy rászállt a két fiúra, hogy álljanak le, pedig nagyon jó üzlet volt ez az államnak is. Tomáéknak valamelyik szállodás azt tanácsolta, hogy keressenek meg engem, mert az IBUSZ-on keresztül legalizálni tudják az üzletet. Hamar megállapodtunk, és onnantól mindent rajtunk keresztül rendeltek. Nagyon sokáig dolgoztunk együtt, ügyesek voltak, és hatalmas üzlet kerekedett belőle.

Sajnos szomorú vége lett a kapcsolatunknak. Dolgozott a srácok mellett egy magyar gyúró, akinek volt repülési engedélye. Szegény Tomának Gyöngyösön lett volna dolga, és ez az ember felajánlotta, hogy elviszi kisrepülővel. Még délben találkoztunk Tomával a Hiltonban, utána indultak el, és Hatvannál lezuhant a gépük. Emirnek már nem voltak olyan jók a kuvaiti kapcsolatai, és nem akarta egyedül folytatni az üzletet.”

VARGA ZOLI DISSZIDÁL

„Varga Zoltán fölhívott telefonon, hogy beszélni akar velem. Mondtam, jöjjön be a Felszabadulás téri irodámba. Közölte, hogy kellene a feleségének útlevél, amire szereztem neki nyomtatványt, hogy töltsék ki otthon. Beszéltem az IBUSZ útlevélosztályának a vezetőjével, mert az útlevelekkel nem én foglalkoztam. Amikor Zoli másodszor is bejött, kértem, hogy menjen el a Tanács körútra soron kívül, hiszen akkor az útlevelekért szörnyű hosszú sorok álltak. Amikor visszajött a belügyből az útlevél, fölhívtam a Hotel Ifjúságot, ahol Lakat Karcsi bácsival beszéltem, és vele üzentem meg, hogy Zoli felesége holnap legyen otthon, mert viszi a postás az iratot. Néhány nappal később Zoli jól leteremtett, mert szerinte nem kellett volna az edzőjének elmondanom, hogy a felesége Nyugatra akar utazni. Miért, titok ez? – kérdeztem. Nem, felelte, csak kellemetlen volt, hogy a többiek előtt odakiabált: Zolikám, a feleséged holnap utazhat, Hertzka telefonált. Úgy nézett ki, mintha én intéztem volna el az egészet, holott egy IBUSZ-tisztviselőnek nem volt joga a belügytől engedélyt kérni.

 

Aztán hogy, hogy nem, egyik vasárnap bemondja a rádió, hogy Varga Zoli disszidált. Fölhívtam a Fradi elnökét, Kalmár Istvánt, aki tőlem értesült erről. Pár nap múlva jött a belügytől egy pofa, hogy menjek be a VIII. kerületi rendőrségre. Elkezdtek kihallgatni, hogy miért kapott Varga Zoli felesége útlevelet, ugyanis Kalmár feljelentett, hogy én intéztem el neki az utazást. Rengetegszer behívtak emiatt a kapitányságra, ott volt egy csomó játékos, állandóan kihallgatták az embereket, és mindenki rám akarta sózni, hogy én intéztem el az útlevelet. Mondtam a rendőröknek: önök tudják a legjobban, hogy nekem nincs jogom valakinek útlevélengedélyt adni.

Jóval a rendszerváltás után a Margitszigeten összefutottam Zolival, gondoltam, tisztázom vele a történteket. Mondom a feleségemnek, nézd, ott a Varga! Odamentem hozzá: szevasz, Zoli, nem ismersz meg? Cinikusan csak annyit mondott: ne haragudj, de nem. Erre én: Hertzka György vagyok az IBUSZ-ból, nagyon sok kellemetlenségem volt miattad. Nem emlékszem rád, ne haragudj, felelte, és elment. Biztosan nem hatotta meg, hogy kapott tőlem nyomtatványt a felesége.”

AMERIKAI VETERÁNOK BUDAPESTEN

„A nyolcvanas évek elején amerikai nyugdíjas katonák jöttek Budapestre várost nézni. Titokban kellett tartanunk az ügyet, a sajtó nem értesülhetett róla. Kibéreltük nekik a Gellért fürdőt, a medencébe színpadot állítottunk fel, amin táncosnők török hastáncot lejtettek, miközben a veteránok úszkáltak, és nézték Gálfi János bűvész előadását. Ezek a veteránok Európában turistáskodtak, és Bécsből telefonáltak a külügynek, hogy átugranának Budapestre. A minisztériumban meg megadták az engedélyt. Elvittük őket városnézésre, gulyáspartira, lovasbemutatóra.

Ez a történet nem nagyon illik bele a szocialista erkölcsbe, tudom. Az államapparátus azonban tudott mindenről, és nem zavarta. Csak a néphez nem juthatott el a történet. Olyasmi nem fordulhatott elő, hogy a Népszabadság arról írjon, hogy a hidegháború közepén imperialista nyugdíjas katonák mulatoznak Budapesten. A lényeg az, hogy a Gellértben egyszer csak a műsor közepén betoppant Szilágyi János, az akkori idők híres rádióriportere. A főnökömmel összeszaladtunk, hogy most mi lesz… Rohanok Szilágyihoz: Jánoskám, te meg hogy kerülsz ide? Ne törődj vele, felelte. Valahonnan fülest kaphatott, mi meg etettük, itattuk, csak nehogy tudósítson a buliról.”

HOVA TŰNT TÖRŐCSIK CIPŐJE?

„Amikor Mészöly Kálmán volt a szövetségi kapitány, mindenki rettegett tőle. Ezzel kapcsolatban van egy aranyos történetem. Egyszer a Wembley­ben rendeztek egy Anglia–Magyar­ország meccset. A mérkőzés előtt állok az öltözőben, és Törőcsik Andris óvatosan odajön hozzám, hogy a szállodában hagyta a cipőjét, menjek már vissza érte. Ez olyan, mintha fellépés előtt Paganini otthon hagyná a hegedűjét. Megkértem egy motoros rendőrt, vigyen el a szállodába, ő meg London utcáin szemben a tömeggel száguldozott velem. Azt hittem, ott helyben meghalok… Visszafelé stikában kellett átadnom Törőcsiknek a cipőt, hogy Mészöly meg ne tudja, mert kitért volna a hitéből, Törőcsik meg biztosan nem lépett volna aznap pályára.”

Az IBUSZ-tól a Budatoursig

Hertzka György 1935-ben született magyar szülők gyermekeként Párizsban. Édesapja a második világháborúban halt meg, ezért édesanyjával a háború végén Magyarországon telepedett le. Kihasználva francia nyelvtudását, 1956-ban munkára jelentkezett a házukkal szemközti IBUSZ-irodában. Mint az utazási vállalat alkalmazottja évtizedeken át szervezte a magyar válogatott és a klubcsapatok külföldi útjait, valamint a hazánkba látogató együttesek fogadásait. A rendszerváltáskor megalapította saját utazási irodáját, a Budatourst, mely számos nemzetközi és hazai sportesemény lebonyolításáért volt felelős. A sikeres céget már évek óta korábbi profi vízilabdakapus fia, András vezeti.

Fotók: FFT, Fortepan