A Nikolics-sztori Zentától Chicagóig

Szöveg Kemény Kristóf Fotók FFT

A fél község a pálya körül állt és ünnepelt. Mindenki a helyi gólvágót, Nikolicsot éltette. A társak a vállát veregették, az edző is a nyakába ugrott, ahogy komótosan bandukolt le a gyepről, a barátok a kispad mellől tapsoltak neki.

De a szerb harmadosztályú bajnokság újabb zentai győzelmét szállító csatárt nem foglalkoztatták különösen a gratulációk, nem érdekelte a felhajtás, ő nagy léptekkel haladt az öltözők felé, és szemével azt fürkészte, mikor bújik elő a tömegből az a két apró gyerkőc, akinek ölelésére a lefújás óta vágyott.

Zoran Nikolics valamennyi hazai meccsét a helyszínen nézte meg neje és két fia, Vukan és Nemanja. Amatőr foci volt ez, a játékosok meló után jártak edzésre, sokan szabadnapot kértek, hogy részt vehessenek a meccsen.

Zoran a nagynevű nisi Naftagasz cég alkalmazottja volt, tulajdonképpen a munka vitte Zentára, amikor áthelyezték a zömében magyarlakta községbe. Az első dolga volt, hogy csatlakozzon a focicsapathoz – a második, hogy feleséget találjon…

Ösztönös gólszerző volt, ezért nem volt nehéz dolga beilleszkedni, nem úgy a társasági életbe, hiszen míg a lányok jelentős része magyarul beszélt, ő csak szerbül tudott.

Akárcsak a pályán, a civil életben is feltalálta magát, és végül szerelembe esett egy helyi szépséggel.

Aztán jelentős válaszúthoz érkezett: tegye kockára családja biztonságát és megbecsült állását, s induljon egyik barátja után Svájcba, ahol félprofi szerződést kínáltak neki?

Többször eljátszott a gondolattal, hogy majd bekerül az európai labdarúgás vérkeringésébe, hogy márkás nyugati autóval gurul be az edzőközpontba, de mivel időközben kiderült, hogy felesége babát vár, végül nem vágott bele a kalandba.

Zoran Nikolics észrevette, hogy fiai ott ugrálnak a büfé mellett, hipp-hopp ott is termett, és karjában a fiúkkal már mindjárt jókedvűen fogadta a győzelemért és gólért járó dicséreteket.

Neki így volt kerek a világ.

„Ne azért szerepeljen egy tinédzser az első csapatban, mert a klubja akkor pénzt kap. Érdemelje ki!”

Mintha egy családregény első fejezetét olvasnánk, nem igaz? Holott a mesélő nem könyvírásból keresi a kenyerét, ezek Nikolics Nemanja szavai, ő az, aki visszarepít minket a kilencvenes évek Zentájára, ahol a családjával élt. Azért elevenítette fel a gyerekkorának fontos jeleneteit, mert azt a momentumot kereste, amelyben elhatározta: futballista szeretne lenni!

Nem esik nehezére nosztalgiázni, nem az a tipikus 21. századi futballista, aki ha beül egy étterembe, azonnal kezébe fogja az okostelefonját, és beleveti magát a virtuális világba. A közösségi médiát is csak azért kezdte el használni, hogy személyesebb kapcsolatba kerüljön a rajongóival, de nem titkolja: ügyetlenül bánik a kütyükkel, sokkal jobban izgul, ha egy fontos e-mailt kell elküldenie, mint amikor a hosszabbítás utolsó percében odaáll a labda mögé a tizenegyesnél.

Egyik kedvenc varsói helyén ülünk, és a gyerekkoráról beszélgetünk, záporoznak a sztorik, persze alig kerül szóba olyan történet, amelyikben Vukan, az egy évvel idősebb testvér ne bukkanna fel. Na, de akkor mikor is döntötte el, hogy profi focistának készül?

„Nem tudok konkrét napot vagy egy adott pillanatot említeni, nálunk ez annyira természetesnek tűnt. Apu mindenhova elvitt minket, emlékszem olyan edzőtáborra, ahol a feleségekkel, gyerekekkel együtt utazott a csapatuk, míg a felnőttek edzettek, mi gyerekek ott fociztunk közöttük. Nem is volt kérdés, hogy Vukan és én a zentai együttesnél kötünk ki. Végigjártuk a szamárlétrát és alig vártuk, hogy betöltsük a tizenhatot, hogy a felnőttek között játszhassunk. Amint megkaptam a papírt, már debütáltam is a nagycsapatban, amely akkor a szerb negyedik ligában szerepelt. Apu látta, hogy mindkettőnkben motoszkál valami, foglalkozott velünk, de úgy adott tanácsokat, hogy közben azt érezzük: magunk jövünk rá a megoldásra. Már fiatalon bennünk volt az a győzni akarás, amit később az edzők rendre pozitívumként emeltek ki, amikor a Nikolics testvérek erényeiről beszéltek. Idősebb Dárdai Pali bácsit is ez fogta meg bennünk, pontosan tudom.”

Nyel egyet, és mély levegőt vesz. Jól ismerem Nikót, tudom, hogy képes elérzékenyülni – itt viszont elbizonytalanodom. Vajon mi fogta meg hirtelen? Dárdai Pali bácsi személye jelent neki ilyen sokat? Ahogy folytatja, leesik, hogy talán az a jelenet ugrott be neki, amikor Vukan és ő összecsomagol, és elbúcsúzik a szülőktől. Nagyon összetartó család az övék, szülei több mint harminc éve boldog házasságban élnek, nem múlhat el úgy karácsony, hogy a két ünnep között ne jönne össze a rokonság Zentán.

Bizony, amit annak idején Zoran Nikolics nem lépett meg, fiai megtették: szerencsét próbáltak külföldön. Méghozzá Magyarországon. Édesanyjuk csecsemő koruk óta magyarul beszélt hozzájuk, és az iskolában is a tantárgyak felét magyarul tanulták, így a nyelvvel nem lehetett gond, ám a költözés igencsak megviselte a családot.

„Lélekben fel voltak készülve rá a szüleim, hogy egyszer eljön a nap, amikor otthagyjuk a házat”

„Lélekben fel voltak készülve rá a szüleim, hogy egyszer eljön a nap, amikor otthagyjuk a házat, apu is pontosan tudta, ahhoz, hogy sikeres karriert fussunk be, elengedhetetlen, hogy átmenjünk a határon. Próbajátékra érkeztünk Barcsra, a meccsen öt nullára nyertünk, mindketten gólt szereztünk, és Pali bácsi azonnal kiszúrta, hogy van bennünk kraft. Később megtudtam, játszott a Vojvodinában és favorizálja a szerb stílust, azokat a játékosokat kedveli, akik nem ismernek lehetetlent. Érdekes, hogy volt szerencsém a fiával, Palival is együtt dolgozni a válogatottnál. Rengeteg hasonlóságot fedeztem fel, mindkettő egyenes, őszinte ember. Pali bácsi is remekül értett a játékosok nyelvén, és tűzbe is mentek érte a fiúk. Palinál is ez volt a szitu. Speciel az én helyzetem nem volt rózsás, először nem voltam a keretben, aztán Pali leült velem, és őszintén elmondta, mit vár, mi a véleménye rólam. Lenyűgözött az a határozottság, ami jellemezte, Paulo Sousánál éreztem még ezt. Nincs mellébeszélés, szemtől szembe elmondja, amit gondol. Nem játszottam a sértődöttet, tudtam, hogy jót akar nekem, beleadtam mindent, az edzéseken is odatettem magam, és ez fel is tűnt Palinak, mondta is, hogy tetszik a hozzáállásom, és a románok ellen már pályára is küldött.”

Nemanja nem az a srác, aki beül a sarokba, és várja, hogy szólítsák. Valamennyi csapatánál vállalta akár a konfliktust is az igazának bizonyítása érdekében. Igényli, hogy elmondhassa, amit gondolt. Sok edző nehezen viseli ezt, hiszen a többség azt hiszi, egyszerűbb az élet egy olyan játékossal, aki csendben teszi a dolgát, akinek nincs véleménye, aki mindenre bólogat. Ezért viselte nehezen az utolsó heteket, hónapokat a Legiánál. Az új edző nem beszélt vele, nem adott magyarázatot arra, miért rotál, miért nem hajlandó két csatárral támadni, miért nem rá épül a csatárjáték a BL-ben, amely sorozat volt ugyebár az egyik indok, amiért a nyáron maradt a lengyel bajnoknál.

A barcsi időszaknak a bizonytalan gazdasági háttér vetett véget. Hiába indult jól a magyar karrier a Nikolics fivéreknek, kaptak lakást, ebédjegyet, zsebpénzt, a klubnál pénzügyi problémák adódtak, így a vezetőség korrekt módon jelezte, hogy jobban járnak, ha ideálisabb körülményeket garantáló egyesületet keresnek. De mit tehet ilyenkor két külföldi fiú, akinek se különösebb ismeretsége, se menedzsere nincs? Hát próbajátékokon vesz részt. Nemanja és Vukan a baráti kapcsolatoknak köszönhetően előbb Tatabányán, aztán a Vasasnál igyekezett megmutatni magát.

Eddig nem ismertem a meghiúsult angyalföldi próbálkozás történetét, de a röhejes esetnek van szomorú pontja is: jelenleg is az Vancsa Miklós a Vasas ügyvezetője, aki akkor is ott volt a klubvezetőségben.

„Mai fejjel azt mondom, elképesztő amatőrizmus vette körül a magyar futballt. Felmentem Pestre a Vasashoz, fogalmam sem volt, hol vagyok, a klub a pálya mögötti munkásszállón intézett szobát. Kaptam egy rúd szalámit, hogy legyen mit ennem. Délelőtt kimentünk edzeni a Fáy utcába, a végén pedig mondták, hogy délután Pasaréten lesz a tréning. Hol? Mi van? Se autó, se segítség, semmi, találd meg, hol van a pasaréti pálya. Kábé tízszer szálltunk át a tesómmal, mire eljutottunk a helyszínre. Arról nem beszélve, hogy amikor megérkeztem, mondtam, befejező csatár vagyok, ennek ellenére Mészöly Géza védekező középpályást játszatott velem. Nem is lett a dologból semmi.”

Nikolics az egyik legcéltudatosabb magyar labdarúgó, bízik magában, és semmi sem tudja elterelni a figyelmét. Ezt nemcsak az akkori kilátástalannak tetsző helyzeténél bizonyította, hanem az elmúlt években is, amikor minden átigazolási időszak attól volt hangos: hol folytatja.

„Ez a profi futball egyik legnehezebb része, mindig motivációt találni magad számára. Már a Kaposvári Rákóczinál megtanultam, hogyan kerekedjek felül egy-egy csalódáson. A sajtó már eladott a Fradinak, és naná, hogy hozzám is eljutottak a hírek. A csapattársak, a barátok kérdezgetnek, hogy tényleg mész-e, és mikor és mennyiért. Nehéz a földön maradni, pláne, amikor a pletyka csak pletyka marad. És neked ugyanúgy fel kell tüzelned magad, ki kell zárni a külvilágot. Emlékszem, az Európa-bajnokság előtt, a fantasztikusan sikerült legiás idény után is záporoztak a hírek, Napoli, Olympiakosz, Porto, meg ki tudja még, melyik csapat nevét dobták be. Bernd Storck is látta, hogy mindennap velem foglalkoznak az újságok és mondta is, hogy ez engem biztosan megzavar. Leültem vele és hangsúlyoztam: ez át se fusson az agyán, higgye el, magasról teszek arra, hogy kivel boronálnak össze, én a feladatomra koncentrálok, kicsit sem befolyásolja a teljesítményemet, ki mit mond a jövőmről.”

Vukan és Nemanja útja Barcsról a Kaposvölgye csapatához vezetett, majd onnan vált ketté: a fiatalabb testvért a remek ősz után (14 meccs, 11 gól) elvitte az NB I-es Rákóczi. Prukner László már tudta, hogy a gólerős csatárai távoznak majd, és ha hagy időt Nikolicsnak, akkor a következő évadban átveheti Oláh Lóránt és André Alves szerepét. Így is történt: noha tavasszal is négyszer eredményes volt, az új idényben már a hátán vitte a Rákóczit az új igazolás, aki 16 találattal zárta első komplett élvonalbeli idényét.

„Hol? Mi van? Se autó, se segítség, semmi, találd meg, hol van a pasaréti pálya”

„Egy fiatal, ráadásul alacsonyabb osztályból érkező srácot nem szabad egyből mélyvízbe dobni. Én most is figyelem a magyar bajnokságot és amennyire örömteli, hogy vannak klubok, ahol nagy szerepet kaphatnak a fiatalok, annyira ijesztő, hogy mi lesz egyik-másik tehetséggel néhány év múlva. Hiszen ne azért szerepeljen egy tinédzser az első csapatban, mert a klubja akkor pénzt kap. Érdemelje ki! Nekem minden játékpercért meg kellett döglenem az edzésen, ha pályára kerültem, be kellett bizonyítanom, hogy nekem van ott a helyem. Most is így van ez, a profi világban különösen. Eltelik három meccs, a csatár nem szerez gólt, jön helyette más. Az a fiatal, aki hátradől, mert tudja, úgyis kezdőben lesz, hiszen az edző beteszi, mert jár érte a plusz pénz, na, arra kemény pofonok várnak.”

Miközben beszélünk, megérkezik a marhasteak és a párolt zöldség. Ha már az imént a fiatalok szerepéről volt szó, jó néhány magyar tehetség elbeszélgethetne Nikóval, hogy szerinte milyen szerepe van a helyes táplálkozásnak egy sportoló életében. Halljuk, látjuk, hogy egy-egy csapat ifjú tehetségei sajtburgert esznek a meccs előtti este, vagy a PlayStation-viadalok alatt több zacskó chipszet ropogtatnak el. Nos, Nikó kizárólag gluténmentes ételeket fogyaszt.

„Sokszor felfújódtam, rossz volt a gyomrom, így elmentem egy vizsgálatra, ami kimutatta, hogy érzékeny vagyok a gluténra. Amióta tudatosan táplálkozom, sosincs problémám, még a pihenőidőszak alatt sem kúszik fel rám pluszkiló, folyamatosan fittnek érzem magam, jobban regenerálódik a szervezetem, nem vagyok fáradékony. Vannak erre specializálódott boltok, ott vásárolunk, és immár az életünk részévé vált ez speciális étrend. Persze ebből is voltak már gondjaim… Volt, hogy jeleztem egy csapatkaján, nekem ez meg az nem felel meg, és rögvest jöttek is a felhúzott szemöldökök, mondván, mit különcködöm.”

Ahogy azt is sokan furcsállták, hogy bár szó volt Fradiról, Újpestről, végül a Videotont választotta Nikolics Nemanja.

Amikor Nikó a Vidiről beszél, olyan az ember érzése, mintha rádiót hallgatna: benyom egy gombot, és onnantól addig megy a duma, amíg ki nem kapcsolja a készüléket. A monológja olyan, mint egy érzelmi hullámvasút, van, hogy dühből beszél, van, hogy meghatódottan, van hogy csalódottság érződik a hangjából, máskor meg a boldogság tör elő belőle. Elöljáróban annyit, könnyedén alakulhatott volna úgy Nikolics pályafutása, hogy erre a baráti csevejre nem Varsóban, hanem egy fehérvári vendéglőben kerül sor, így 2017 küszöbén…

„Sokan nem emlékeznek, de engem nem első számú csatárnak igazolt a Videoton. Mezey Gyuri bácsi olyan csapatot épített, amelyiknél minden posztra több játékos versengett. Volt vagy öt minőségi támadó, de kialakult egy olyan közösség, egy olyan csapatszellem, hogy még az a játékos is fontosnak érezte magát, aki perceket kapott csak. Gyuri bácsit mindannyian tiszteltük, számomra ő egy sikeredző, aki bárhol dogozott pályafutása alatt, eredményt ért el. Nehéz ember, ezt mindenki tudja, nem függött senkitől, nem érdekelte, ennek vagy annak a vezetőnek, kollégának, játékosnak a véleménye a döntéséről. Rengeteget köszönhetek neki, mert ő volt az, aki kijelentette: nekem jelentős szerepem lesz még a magyar labdarúgásban, ennek érdekében agitált, és elősegítette, hogy megszerezzem az állampolgárságot. Nagy pillanat volt az számomra, életem egyik legfontosabb napja. Magyar származású az édesanyám, magyar a feleségem, magyarok a gyerekeim.”

Itt érdemes közbeszúrni egy feltételezést: noha Nikolics élete egyik legboldogabb napjának nevezi az állampolgárság megszerzését, ha kizárólag a sportdiplomáciai oldalát vesszük a történteknek, alighanem a kis magyar zászló a neve mellett nehezítette meg leginkább pályafutása alakulását. Az elmúlt évek példái ugyanis azt bizonyítják, hogy ha egy szerb futballista lesz gólkirály Lengyelországban, vagy rúgja be csapatát a Bajnokok Ligája-csoportkörébe, a jóisten se akadályozza meg, hogy olasz vagy angol csapat szerződtesse… Csak hát Nikolicsot immár magyarként könyveli el az európai futball.

Na, de vissza a Vidihez – és Paulo Sousához.

„Megjött Paulo, és kicserélte az egész csapatot. Alig maradtunk az öltözőben. Őt nem érdekelte, kit hogy hívnak, ki milyen válogatott, vagy alkalmazkodsz a stílusához, vagy elfogadod, amit kér, vagy viszlát. Úgy érkezett meg közénk, hogy konkrétan mindenkiről tudott mindent. Mindenkivel személyesen beszélt, és azonnal felmérte, képes lesz-e vele egy irányba húzni. Elképesztő kisugárzása van, és olyan tapasztalata, hogy mindenre tud megfelelő példát hozni. Nem csoda, hogy amikor a nyáron a Maccabi és a Hull bejelentkezett értem, az ő véleményét is kikértem. Izraelben és Angliában is dolgozott. Azt mondta, bármelyiket választom, jól döntök. Fura, amit mondok, de számomra az egyik legnagyobb sikere, hogy neki köszönheti a magyar futball és a Videoton Joan Carrillót. Joan a második apám, elképesztő a tudása, hihetetlen sokat tanultam tőle. Bevallom, én sosem akartam távozni a Videotontól. Imádom a várost, imádom a klubot, nekem nem volt okom váltani. Pontosabban volt. Mert tiszteletlenül bántak velem, nem becsülték meg a munkám. Elmondom, most már nyugodtan el lehet mondani: ötéves szerződést kértem, és egy olyan havi fizetést, amit több magyar klub kifizet a kulcsjátékosainak. Burcsa Győző ugyanakkor azt mondta, csak egyéves szerződést ad, dolgozzak meg azért, bizonyítsam be, hogy megérdemlem a hosszabbítást. Na, erre mondom, hogy tiszteletlenül bánt velem, és rosszulesett, hogy a tulajdonos sem állt ki mellettem. Garancsi István úrral azóta tisztáztuk a történteket, nem szerettem volna, ha haragban válunk el, mert én még szeretnék visszatérni Fehérvárra.”

Az idő Nikolicsot igazolta, ezt alighanem Burcsa Győző is belátta azóta…

Ebéd után elindulunk, vissza a stadion aljában működő szurkolói shopba, ahol fel kell vennie az időközben elkészült Nikolic-feliratú mezt, amit el kell küldenie egy ismerősnek. Iskoláscsoport egy része nézelődik a boltban, ahogy kiszúrják a varsói kedvencet, meg is rohamozzák: jöhetnek a fotók és az aláírások. Másfél év alatt lett a város kedvence, ami elképesztő statisztikája láttán nem csoda: 56 bajnokin 41 gólt szerzett, kilenc kupameccsen hétszer volt eredményes és 21 nemzetközi találkozón nyolcszor talált az ellenfél kapujába. Legendaként áll tovább Amerikába.

„Pályafutásom legjobb időszaka volt a varsói, alighanem megismételhetetlen, ami itt történt. Az első pillanattól éreztem a klub és a drukkerek támogatását, feküdt nekem a csapatunk stílusa, és csak jöttek és jöttek a helyzetek, én meg nem hibáztam. Mindig találtam kapaszkodót, ilyen rekord, olyan rekord, aztán jöttek a rosszindulatú, irigy kritikák, és azokra is válaszolni akartam. A búcsú hátborzongató volt. Amikor a mesterhármas után jöttem lefelé, és a drukkerek éltettek, hát azt a pillanatot sosem feledem.”

Így búcsúzott Varsótól Nikolics a hivatalos FB-oldalán!

„Nehéz néhány mondatban összefoglalni mindazt, amit most érzek. Másfél év tulajdonképpen nem hosszú idő, nekem ugyanakkor olyan érzésem van, mintha egy komplett futballkarrierről kellene megemlékeznem. A Legiánál eltöltött időszak olyat adott, amiről minden profi futballista álmodik. Varsó befogadott engem és a családom, a klub és a csapat pedig mindent megtett, hogy sikeres lehessek. Mindent elértem, amit lehetett, bajnok, kupagyőztes és gólkirály lettem, aztán idén kiharcoltuk a BL-be jutást, a csoportkörben gólt szereztem, és végül továbbjutottunk az Európa-ligába. A futball a szurkolókért van, de a Legiánál valahogy ez úgy működik: közösen tűzzük ki és valósítjuk meg a célokat! Engem a szurkolótábor tett eredményes játékossá, velem voltak az első naptól, és hiszem, hogy a jövőben is ott lesznek mögöttem. A miénk egy örök szerelem! Ez a varsói történet így kerek, és bármennyire is volt nehéz ezt kimondani, eljött az idő a váltásra. Köszönöm az elnök úrnak, a sportigazgatónak és a Legia-családnak, hogy elfogadta és segítette ezt a váltást. Igen, Amerikában folytatom, ahol nagy szeretettel várnak, szintén bíznak bennem, és főszerepet szánnak nekem a chicagói labdarúgás megerősítésében. Hálás vagyok a sorsnak, hogy igaz barátokat és egy fantasztikus klubot ismerhettem meg Varsóban, a Legia örökre a részem marad, és bízom benne, rám is úgy emlékeznek majd: Niko olyan játékosunk volt, aki kiharcolta és megérdemli, hogy a klub történelmének része legyen! Viszlát, barátaim, köszönök mindent, megtisztelő, hogy veletek lehettem!

Essünk túl a kényes témán! Már kocsiban ülünk, ilyenkor lehet igazán kibeszélni magunkból a sérelmeket, Nikolics nem az az ember, aki kerüli a szemkontaktust, de talán erről a témáról könnyebben nyilatkozik úgy, hogy közben az utat nézi.

Itt egy csatár, aki külföldön ontja a gólokat, sokáig Európa legjobb góllövői között szerepel a neve, de a magyar válogatottban nincs helye, epizodista, sosem kap annyi lehetőséget és bizalmat, mint történetesen az a társ, aki elvétve lép pályára a klubjában…

„Több személyes találkozóm volt a kapitánnyal, amikor először leültünk négyszemközt beszélni, biztosított, hogy fontos játékosa vagyok, számol velem. Aztán amikor az Európa-bajnokság előtt megmondta: engem nagyjából a negyedik helyre tesz a sorban a csatárok között, úgyhogy nekem inkább a szélen van lehetőségem majd pályára lépni, kicsit kibuktam. De nem adtam fel, összeszorítottam a fogam és tettem a dolgom, nem durcáskodtam, hanem küzdöttem. Izland ellen beérett a munka, pályára léptem, és benne voltam a gólunkban. Azóta is volt már egy-két beszélgetésünk, és azt hiszem, abban mindketten egyetértünk: elengedhetetlen, hogy kibeszéljük a problémánkat, és Bernd Storck értékeli is, hogy őszintén és karakán módon elé állok, ha valami nem tetszik. Bevallom, a lettek ellen nem viseltem jól, hogy a gólpasszom után a félidőben lecserélt, duzzogtam, és ez feltűnt neki is. Amikor legutóbb telefonon egyeztettünk, elnézést kértem, és megígértem, hogy a csapat előtt is kimondom, hogy nem viselkedtem profi módjára. Tudom, hogy nem egyszerű a helyzetem, de nem adom fel, be akarom bizonyítani, hogy válogatott szinten is képes vagyok gólokat szerezni. Várom a tavaszi folytatást!”

Hazaértünk, alig hogy nyílik az ajtó, őt már semmi más nem érdekli, csak hogy feltűnjenek végre a szobából a gyerekek. És Tijana és Marko már ott lógnak apjuk nyakában.

Ismerős, ugye?

Nem csak a góllövést tanulta az édesapjától…

Csinált már jó vásárt amerikai klub magyar csatárral: 2015-ben Németh Krisztiánt ingyen szerezte meg a Sporting Kansas City, majd – a hírek szerint – csaknem hárommillió dollárért adta el Katarba. Ráadásul az idényben Némó volt a csapat egyik legjobbja: összesen 16 gólt szerzett, kulcsszerepe volt a US Open Cup-győzelemben, egy látványos cselsorozat végén szerzett gólját pedig az idény legszebbjének választották. Nem csoda, hogy Nikolics válogatott társának véleményét is kikérte, mielőtt rábólintott a chicagói ajánlatra.

„Felhívott Nikó, és beszéltünk, amikor jött neki az amerikai lehetőség. Noha nem töltöttem hosszú éveket az MLS-ben, ezt a bajnokságot csak ajánlani tudom mindenkinek. Pályafutásom egyik legsikeresebb idényét zártam Kansasban, és bár köztudott, hogy az Egyesült Államokban nem a labdarúgás az első számú sport, minden pillanatban profi sportolónak éreztem magam. Fantasztikus az a tudatos, profi módon felépített közeg, ami a focit körülveszi, minden klub odafigyel a részletekre: hogy a játékosok és a szurkolók is elégedettek legyenek, hogy fontosnak érezzék a szerepüket. Rengeteget tanultam az amerikai időszakból, speciel a közösségi média használatát és jelentőségét is Kansasban ismertem meg. Szerintem Nikónak is fekszik majd ez a világ, az MLS-ben egy ilyen gólerős támadó megtalálja a helyét, mert nyílt meccseket játszanak a csapatok. Chicago csodálatos város, és a klubok mindent megtesznek, hogy a sportolók családjai jól érezzék magukat, otthonra találjanak. Mivel tudom, hogy Nikónak ez az egyik legfontosabb szempont, biztos vagyok benne, hogy jó döntést hozott. Nagyon drukkolok neki, mert ha egy magyar sikeres az országban, talán megnyithatja a kaput mások számára is. Én jelenleg jól érzem magam Katarban, szeretném kitölteni a szerződésemet, de nem zárom ki, hogy egyszer visszatérjek az Egyesült Államokba.”

Ha csak a magyar gólkirályi címek számát nézzük, Vukan lepipálja testvérét! Az idősebbik Nikolics fiú eddig négyszer bizonyult osztálya legjobb góllövőjének, míg a tesó „mindössze” három magyarországi aranycipővel büszkélkedhet. Azt persze tegyük hozzá: a jelenleg a Somogy megyei első osztályú Nagyatádban futballozó, a most futó idényben 15 mérkőzésen 13 gólnál járó Vukan az NB III-ban ontotta a gólokat az elmúlt esztendőkben, öccse pedig a magyar élvonal és a lengyel Ekstraklasa leghatékonyabb csatára volt a 2000-es években…

„Nincs bennem keserűség, sem féltékenység, őszintén tudok örülni a testvérem sikereinek. Nagyon sokat tett azért, hogy idáig jusson, egész pályafutása során közelről figyelhettem, mit és hogyan tesz meg azért, hogy megvalósítsa az álmait. Némi hiányérzet van bennem, mert szerettem volna kipróbálni magam én is az első osztályban, de vagy egy sérülés, vagy egy rossz döntés mindig megnehezítette az utam. Az alacsonyabb osztályú labdarúgás ugyanakkor kárpótolt, a mai napig élvezem a játékot, remek közösség a miénk, arról nem beszélve, hogy immár edzőként dolgozom az utánpótlásban, ami a szívügyem. Ma már teljesen más az életünk Nemanjával, talán nem is nekem való az a ritmus, ami egy profi labdarúgónál természetes. Legutóbb is, amikor a családdal kint voltam nála Varsóban, volt, hogy reggel elindultunk az autóval edzésre, onnan át kellett ruccanni egy közönségtalálkozóra, majd valamilyen hivatalos ügyet intézni – beesteledett, mire hazaértünk, és vagy száz kilométert kocsikáztunk. Jó volt látni azt a szeretetet, ami körülvette őt a Legiánál. Arra pedig külön büszke vagyok, hogy Nemanja nem az a „sztár”, akinek terhes a népszerűség. Neki mindenkihez van egy kedves szava, órákon át hajlandó fotózkodni, dedikálni, ha kell. Sokszor nekem kellett rászólni, amikor valaki megállította az utcán, hogy beszélgessen vele: menjünk már, mert dolgunk van. Apuval ott voltunk a legnagyobb meccsein, és bár a távolság nem könnyíti meg a dolgunkat, Chicagóban is rendszeresen meglátogatjuk majd, mert tudom, hogy mennyire fontos neki a családunk támogatása.

Roberto Mancini az Inter cserecsatárának szemelte ki a magyar gólvágót

Filipovics Vladan FIFA-licences játékosügynök azt mondja, csak Huszti Szabolcs első hannoveri időszaka és Gera Zoltán legjobb West Bromwich-os évadja után került kapcsolatba annyi klubbal, mint Nikolics Nemanja fantasztikus varsói idénye alatt. S hát sem akkoriban, sem most nem kispályás egyesületek jelentkeztek: Huszti neve anno a Real Madridnál vetődött fel, Gerát a Roma és a Fiorentina nézte ki, Nikolics pedig az Inter kiszemeltjei között volt…

„Nikónál már megszoktam, hogy egy-egy átigazolási időszak teljes őrületet hoz: ha a Videotonnál töltött éveket is nézem, nagyjából ötven európai klubbal tárgyaltam az esetleges átigazolásáról. A legnagyobb szenzáció talán az lett volna, ha sikerül megállapodnunk az olasz Internazionaléval. Mert Nikónak nagy esélye volt, hogy oda kerüljön! Roberto Mancinit komolyan érdekelte a magyar csatár. Jó, jó, nem rá építette volna a támadójátékát, olyan vérbeli csatárt keresett, aki a nagy sztárok mellett lenne képes eredményes játékra. Icardi és Palacio mögé, kvázi harmadik számú támadónak nézte ki őt, akit elsősorban csereként használt volna. Végül azonban meghiúsult az üzlet, mert az Inter-drukkereknek nagy nevet kellett felmutatni, jött is Podolski és Shaqiri, holott Mancini biztos volt benne, hogy Nikolics megállná a helyét a Serie A-ban, és meccseket döntött volna el az utolsó negyedórában.”

Adódik a kérdés: miért nem került szóba soha Paulo Sousa aktuális csapatánál Nikolics szerződtetése, miközben a Videotonnál a portugál mester egyik legfontosabb játékosa volt a csatár?

„Az európai klubok elsősorban fiatalabb támadókért adnak súlyos euró milliókat, és Nikó sem tartozik az olcsó játékosok közé. Ha azt, amit a Legiában véghez vitt, teszem azt 23 évesen teszi, jelentős Bundesliga- vagy Premier League-ajánlat érkezik érte. A Hull így is bejelentkezett, nagyon közel voltak az álláspontok, de aztán addig húzódtak a tárgyalások, míg a klubot új tulajdonos vette át, aki nem akart ekkora összeget kiadni érte. Paulo Sousa is olyan csapatoknál dolgozott-dolgozik, amelyek nem feltétlenül egy harminchoz közelítő csatárban gondolkodtak, de Sousa nemrég tett kijelentése híven tükrözi, mi a véleménye Nikóról. Azt mondta, ha a Fiorentina tavaly szerződteti Nikolicsot, és őt tudja játszatni, amikor Kalinic hullámvölgybe került, csapata öt-nyolc ponttal többet szerez a bajnokság végén. De felesleges már ezen rágódni, Amerikában folytatja, ahol remélem, úgy berobban, mint tavalyelőtt Lengyelországban. Nikó elképesztő varsói karrierjének is köszönhető, hogy a lengyelek felfigyeltek a magyar labdarúgókra, hiszem, hogy ha Chicagóban is gólokat lő, akkor a jövőben az MLS-be is lesz lehetőség hazai futballistákat közvetíteni.”

„Pályafutásom legjobb időszaka volt a varsói, ami itt történt, az alighanem megismételhetetlen”

A Chicago Fire Nikoliccsal a fedélzeten tervezi a felemelkedést az MLS-ben

A Legia bombaüzletet csinált Nikoliccsal: ingyen szerezte meg a Videotontól, majd másfél év múlva – a hírek szerint – hárommillió euróért adta el a Chicago Fire csapatának. Nikó kiemelt státusú játékos lesz a klubnál, akire nem vonatkozik a fizetési sapka.

„A nyáron már lett volna lehetőségem elszerződni, de nagy álmom volt, hogy pályára lépjek a Bajnokok Ligájában, így végül maradtam. A legközelebb a Hullhoz álltam, de valami nem stimmelt, az edző távozott, és noha már kezdődött a bajnokság, senkit sem igazolt az egyesület. Húztuk a tárgyalásokat, míg végül kiderült, hogy új tulajdonos érkezik. Kettős érzésem volt az átigazolási időszak végén: csalódott voltam, hogy egy ilyen pazar évad után nem jött megfelelő ajánlat, de ugyanakkor boldog, hogy így én is részese lehetek annak a sikernek, amit velem együtt értünk el. A télen már nem volt kérdés: sokszor nem kerültem a kezdőbe, fájt, hogy a BL-ben sem voltam alapember, így bejelentettem, hogy távozni kívánok. Az amerikai lehetőség az elejétől kezdve szimpatikus volt, Nelson Rodriguez igazgató, Andrew Hauptman tulajdonos és Veljko Paunovics vezetőedző az első naptól éreztették velem, hogy mennyire bíznak az érkezésemben, hogy a chicagói futball velem a fedélzeten indulhat el nagy célja felé. Nekem akkor megy a legjobban a játék, amikor a feleségem és a gyerekeim biztonságban, nyugodt körülmények között élhetnek, és a Fire vezérkara garantálta, hogy csodás évek várnak ránk. Nagyon motivált vagyok, az edzővel szinte napi kapcsolatban állok, támaszkodik rám, kikéri a véleményemet, és körém építi a csapatot. Van rajtam nyomás, sok pénzt fizettek értem, szeretném meghálálni a bizalmat és gólokkal bizonyítani, hogy minőségi csatár vagyok.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. februári lapszámában.)