Szerdán találkoztunk. A szerda különleges nap Szepesi György életében. Azt is mondhatnám: a szerda az ő napja a rádióban. Minden hét harmadik napján a Kossuth rádió Sportvilág című adásában beszél. Szerelméről, a futballról, szerelmébe, a mikrofonba.
Szöveg Lantos Gábor
Legtöbbször még mindig fejből mondja, csakúgy, mint egy 50 évvel ezelőtti mérkőzés összeállítását. Csoda ez az ember, na meg legenda: a magyar (sport)rádiózás és a honi futball egyik legendás alakja. 1922. február 5-én született. Mit nem kérdeztek még meg tőle? Mi az, amiről a kilencvenedik születésnapja kapcsán faggatni illik őt? Futball? Az csak természetes. Szerelem? Ez is a futball. Meg a rádió, és persze Piroska, a felesége. A magánélet már ismeretlenebb terület. Aztán anekdotázhatnánk Topolinóról (egy Fiat márkájú kocsiról), vagy kérdezhetnénk csak úgy, általában, mert a szó mesterének gondolatai, az élete üzenet a maiaknak, a fiatalabb riporternemzedéknek. Egy elveit soha meg nem tagadó, a határon belül és kívül élő magyarokat rajongásig szerető ember nyílik meg most a FourFourTwo olvasói előtt. Így, ebben a formában és terjedelemben talán – de reméljük, nem – utoljára.
Hol is kezdhetnénk, mint Bernben, 1954-ben. Az elveszített világbajnoki döntő Nyugat-Németország ellen (2:3), a magyar labdarúgás tragikus napja, a meccs, amely mindent megváltoztatott. A közvetítés elején lelkesedő, a végén sírva fakadó riporter, Szepesi György. A mérkőzésről már mindent elmondott. A közvetítést újrahallgatni ma is fájdalmas, ugyanakkor felemelő, főleg egy olyan embernek, aki ugyanazt a szakmát műveli alapfokon, mint amit „A” Szepesi felsőfokon. Neki megadatott, hogy olyan labdarúgó-világbajnoki döntőt közvetítsen, ahol magyarok szerepelnek. De amiről talán még sohasem beszélt:
Mit csinált a riporter az 1954-es vb-döntő előtt és után?
Először mesélek erről. A döntőt vasárnap rendezték. Szombaton, tehát egy nappal a finálé előtt megérkeztek a játékosok feleségei és az én nejem, Piroska is. Erre a három napra engedték ki őket. Szóval profán lesz az első válaszom: örültem, hogy láthattam Pirit, és a szombatot, valamint a mérkőzés délelőttjét vásárlással töltöttük. Különben nagyon mérges voltam, mert az én szállodám Bernben volt, míg a csapat Solothurnban lakott, így nem nyílt lehetőségem a fiúkkal ébredni, reggelizni, vagy beülni a taktikai értekezletre. Korábban mindez természetes volt, hogy a srácokkal együtt lakhattam, közösen ebédeltünk, amennyi időt csak lehetett, velük töltöttem. Ilyenkor megesett, hogy Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a srácoknak külön pihenőt rendelt el, és akkor engem is a szobába zavart a kötelező pihenőre. De vissza ahhoz a vasárnaphoz. Nagyon korán kimentem a Wankdorf-stadionba. Ott összefutottam egy osztrák kollégával, aki Lóránt Gyulától jött. Sohasem felejtem el, hogy a bécsi riporter annyit mondott: Lóránt ideges, azt üzeni, hogy nagy bajok lesznek.
Gondolom, kinevették…
Ki hát! Pedig a jeleket nekünk is észre kellett volna vennünk. Lóránt Gyuszi megszokott sváb visszafogottságának, vészmadárkodásának tekintettem az egészet, hiszen senki sem tudta elképzelni, hogy ezt a magyar csapatot a világon bárki is legyőzze. Ne feledjük, hogy ekkor már túl voltunk a brazilok és a világbajnoki címvédő uruguayiak legyőzésén. Jellemző volt a helyzetre, hogy a nálam sokkal visszafogottabb Népsport-főszerkesztő, Feleki László is 5:1-es magyar győzelmet jövendölt.
Azt mondta, észre kellett volna venni bizonyos jeleket. Mire gondol? Arra, hogy mindenki az addig sérült Puskás Ferenc visszatérésével foglalkozott?
Nem feltétlenül erre. A magyar csapat a döntőt megelőző napon nem edzett. Ez utóbb végzetes hibának bizonyult. Ráadásul azon a szombaton ragyogott a nap Svájc felett, vasárnapra viszont beborult, s a finálén már ömlött az eső. Vallom, hogy elméleti és mentális síkon erre sem készült fel senki sem a magyar csapatból. Herberger német kapitány öt különböző bőrszeget (stoplit) próbált ki, hátha esik az eső.
Amikor vége lett a közvetítésnek, és sírva elköszönt a hallgatóktól, valaki Budapestről mondott önnek valamit a közvetítővonalon keresztül?
Senki sem szólt hozzám egyetlen szót sem. Idehaza ugyanúgy meg volt döbbenve mindenki, mint ahogyan mi Svájcban.
Letette a fejhallgatót. Aztán hova ment? A csapathoz?
Igen, együtt mentem velük vissza a városba. Néma csend volt. Életem egyik legszomorúbb estéje egy csodaszép országban, Svájcban.
A játékosok a világbajnoki döntő elveszítése után semmit sem kaptak. Pedig a hatalom által tett ígéretek „listáján” egy nagy értékű személygépkocsi ajándékozása is szerepelt. Ön pedig – ha a hírek igazak – egy autót hozott haza Helvéciából.
Igen. Egy 62 ezer kilométert futott, használt Fiat Topolinót. Szombaton, egy nappal a döntő előtt vettem. Tudtam, hogy az autóvásárlás miatt támadásoknak lehetek kitéve – később fel is jelentettek emiatt –, ezért Benke Valériával, a rádió akkori elnökével mindent egyeztetve cselekedtem. Azaz miután Benke Valériától erre írásos engedélyt kaptam, a világbajnokságra kapott napidíjamat megspórolva vásároltam meg azt az autót. Korábban kérdezte, mit csináltam a finálé előtti napon. Autókat nézegettem a feleségemmel. (Szepesi nevet…) A történethez az is hozzátartozik, hogy minden játékosnak megígértek egy Mercedest, de csak győzelem esetén. A Topolino később kalandos utat járt be. 1956-ban, amikor elmentem a melbourne-i olimpiára, a feleségem odaadta egy barátomnak, aki legott elment vele Párizsba. Amikor 1957-ben hazatértem Ausztráliából, a jó barát a Fiatot felrakta egy vonatra, és hazaküldte Budapestre. Használtam még egy ideig, majd eladtam.
Ha megnyerjük a berni döntőt, akkor is odajut a magyar labdarúgás, ahol ma tart?
Nem. Hiszen a vb-arany megszerzése után az a válogatott – és ezt bizonyosan állíthatom – nem esett volna szét. Bernben nemcsak az 1954-es, hanem az 1958-as világbajnoki címet is elveszítettük. Azt persze senki sem gondolta, hogy a magyar labdarúgás ennyire mélyre süllyed, hiszen 1962-ben is ötödikek voltunk a chilei világbajnokságon, 1966-ban pedig a kétszeres világbajnok brazilokat vertük meg. Nincs még egy nemzet ezen a világon, amelynek labdarúgó-válogatottja kétszer is vébé-döntőt játszhatott, majd ennyire nagyot zuhant a mélybe, csak Magyarország.
A FourFourTwo-nál ugyebár csak a foci számít, Szepesi György esetében azonban akadnak megkerülhetetlen politikai kérdések. Olyanok, amelyeket ebben az interjúban is feszegetünk, és olyanok, amelyeknek a válaszait – ez Szepesi megmásíthatatlan döntése – később tudhatjuk meg. Csak azt kívánhatom, hogy minél később jöjjön a válaszadásra szánt pillanat, amikor Szepesi György majd Pluhár István, Gulyás Gyula, Roska Miklós társaságában odafentről közvetíti Puskás, Bozsik, Czibor vagy éppen Hidegkuti mérkőzéseit.
1956-ban Melbourne-ben az olimpia befejeztével nem vetődött fel, hogy Ausztráliában marad? Hiszen a húga akkor már Sydneyben lakott. Ráadásul az egyik kollégája, Deseő Dezső szintén az ötödik kontinensen élt, igaz, nem riporterként, hanem állomásfőnökként jutott neki munka.
Hazajöttem. Nem volt komoly dilemma. Illetve dehogynem, sokat gondolkoztam rajta. Csakhogy tudtam: az angol nyelv tökéletes ismerete nélkül nem rúghatok labdába a nagy messzeségben. Meg különben is, ott volt nekem a rádió, a futball, a magyar sportolók. Ami Deseő Dezsőt illeti: neki pechje volt, nekem szerencsém. Az a szerencse, amely az egész életemet végigkísérte. Például 1947. május 4-én az emlékezetes magyar–osztrák meccs első félidejét én közvetítettem, a másodikat Dezső. Az Üllői úti lelátó a második félidő elején leszakadt, a riporter pedig – teljesen érthető módon – hatalmas pánikot keltett. Jajgatott, kiabált, nem találta a szavakat. Megjegyzem, ha akkor én állok a mikrofonnál, minden bizonnyal ugyanezt teszem, és akkor az én pályafutásom törik derékba. A rádió a történtek után a kollégát fél év szilenciumra ítélte, és ez Deseőt annyira megviselte, hogy üstöllést kivándorolt Ausztráliába. Én viszont 1957-ben hazajöttem. A feleségem ekkor is mellettem állt. Azt mondta, hogy döntsek belátásom szerint. Nem bántam meg, hogy nem maradtam kint, és ma sem tennék másként. Miként tudom azt is, hogy sokan abban reménykednek, hogy egyfajta politikai „coming out”-tal állok elő. Meg fogom írni annak az időszaknak a hiteles történetét – ezt eldöntöttem –, és amikor már nem leszek, ez el fog jutni azokhoz, akiknek szánom, és akik kíváncsiak arra, mi és hogyan történt velem azokban az években.
Gyuri bácsi nemcsak a feleségéhez, az elveihez is hűséges maradt. Hetvenkét évvel ezelőtt a szocdemeknél kezdte, bár a név sokszor változott, pártok egyesültek, szakadtak, elfajzottak, tulajdonképpen végig egy helyben maradt, ma MSZP-tag.
Igen. 1940-ben a Szociáldemokrata Pártba léptem be, a mesterem, Mónus Illés útmutatása alapján. Ő mártírhalált halt, miként családom számos tagja. 1945. február 14-én a nácik megölték az apámat, akit nem tudtam megmenteni a buchenwaldi koncentrációs tábortól. Mindössze egy napot késtem, de ez a késlekedés végzetesnek bizonyult. Apámat Szőnyből vitték el 1944. november 4-én, én pedig 5-én érkeztem Budapestre úgy, hogy meglógtam. Miskolcon vonatra szálltam, és azzal érkeztem a fővárosba. Csak a kalauz ellenőrzött a vonaton, senki más. Késve érkeztem meg, és ezt nem tudom megbocsátani magamnak. A fasiszták megölték öt férfi és négy női vérrokonomat – unokatestvéreimet, nagynénémet, nagybácsimat. A meggyilkoltak között volt egy hét- és egy ötéves gyermek. Anyám egy évtized múlva belehalt a fájdalomba. A húgom sohasem ment volna el Ausztráliába, ha nincsenek eme csapások. A holokauszt és a második magyar hadsereg pusztulása együtt járt. Mindkét szörnyűség – többek között – a korabeli magyar jobboldal tevékeny közreműködésének eredménye volt. Ezért is léptem be 1940-ben a Szociáldemokrata Pártba, ezért maradtam és leszek halálomig elkötelezett baloldali.
Mindig is szívén viselte viszont a határon túli magyarok sorsát, ami nem igazán hagyomány a magyar baloldalon. Miért tartotta fontosnak, már-már szívügyének mindezt?
Mi nem veszíthetjük el azokat, akik magyarok, de a határainkon túl élnek. Egyre kevesebben vannak, sajnos. Ezért is örültem annak, hogy a határon túli testvéreink szavazhatnak, hogy megkaphatják az állampolgárságot. Minden olyan törekvést támogatni kell, amely abban segít, hogy ez a közösség összetartson, a létszámuk ne csökkenjen, hanem emelkedjen. Annak idején, a nagy sportközvetítések alkalmával mindig a tudatában voltam annak, hogy a meccseket Erdélyben, a Felvidéken és mindenütt hallgatják, ahol fogható a Magyar Rádió adása. Sok visszajelzést kaptam a határon túliaktól, és remek barátságokat is kötöttem, például a 108-szoros román válogatott Bölöni Lacival és másokkal. Az pedig azóta is nagyon bánt, hogy a Pelé-szintű tehetségként emlegetett felvidéki, csehszlovák válogatott Szikora György pályafutása azért bicsaklott félre, mert egy közvetítésben túlságosan szépen beszéltem róla, mint magyar gyerekről, és ezt nem bocsátotta meg neki Jozef Marko, a túlzottan magyarellenes szövetségi kapitány. Amúgy a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálattal még a közelmúltban is kirándultam Erdélybe, és erről jut eszembe, milyen gyönyörű volt 2010-ben a Nagyváradi AC centenáriumi ünnepsége, azt pedig régóta mondogatom, hogy a magyarországi futballakadémiákat meg kell nyitni a tehetséges, határon túli gyerekek előtt, mert az ő tudásuk, lelkesedésük segíthet a magyar futballon is. Úgy hallom, ma már egyre többen jönnek az akadémiákra.
Viszonya Puskás Ferenccel közismert, és ez az erős érzelmi kötelék megint csak felülírta a politikát. 1973-ban a belgrádi úszó- és vízilabda-világbajnokságon is megszólaltatta őt a rádióban, 1981-ben pedig az MLSZ-elnökeként segített minden idők legjobb magyar labdarúgójának hazatérésében. Tette ezt úgy, hogy Magyarországon a Kádár-rendszer a fénykorát élte. Nem félt attól, hogy a fejére ütnek azzal, hogy Szepesi elvtárs, ezt azért már mégsem?
Félni sohasem féltem. Sokan el sem hitték, hogy 1973-ban Öcsi beszél a rádióban, hiszen addig a nevét sem lehetett leírni, nemhogy interjút készíteni vele. 1981-ben már könnyebb dolgom volt, legalábbis, ami a honi politikai elitet illeti. A nehezebb ügynek Öcsi meggyőzése bizonyult. Amikor a párizsi BEK-döntőről Budapestre repültünk, Puskás felesége, Bözsi arca félelmet tükrözött. Nekem kellett nyugtatgatnom, hogy nem lesz semmi baj. És nem is lett. A landolás után pillanatok alatt oldódott a feszültség, majd szinte azonnal Kispestre indultunk, hiszen délután bajnoki meccset játszott a Honvéd. Amikor a stadionban a tízezres tömeg Puskás éljenzésébe kezdett, hárman zokogtunk. Bözsi, Öcsi és én.
Szepesi György neve összeforrt a Magyar Rádióval. Amikor 1957-ben megkezdte adását a Magyar Televízió, jó barátja, Gellért Bandi napokig csábította a tévébe. Ám ő maradt. Persze később a tévében nagyon sokat szerepelt. A legnagyobb videomegosztó portálon látható egy részlet az 1970-es szilveszteri tévéműsorból. A szakadó hóban és csontig hatoló szélben a két riporterlegenda, Szepesi György és Vitray Tamás koccint a Lánchíd előtt – köszöntve az új esztendőt. Szepesi és Vitray. Barátság sosem volt közöttük. Vetélytársak és kortársak voltak. Legendák szóltak a köztük feszülő ellentétekről. Vitray az 1981-ben megjelent Hivatásos sportrajongó című könyvében így írt erről:
„1962. szeptember 2. Lengyelország–Magyarország válogatott labdarúgó-mérkőzés, Poznanban. […] Érdekesebb, hogy a közvetítés kezdetén csak az én hangvonalam volt rendben, a mellettem lévő fülkében ülő Szepesié nem. Szóval most a rádió az én hangomat adja majd? – villant rajtam át a gondolat és bizsergetett az öröm. Nem tartott sokáig, mert öt-hat perc után láttam, hogy Gyuri már beszél, közvetít. A mérkőzés végén a budapestiek közölték, hogy az első félidőben csak öt-hat percig volt hangom, azután nagyfőnöki utasításra elvették a vonalamat, mert a rádiónak kellett átadni. Így az első félidő ettől kezdve a rádióriporter hangjával ment a tévében is. Egy szobában laktunk Szepesivel a szállodában. Este teljesen kiborulva korán lefeküdtem, sőt altatót is vettem be, de amikor megjött, sor került életünk első, és ha emlékezetem nem csal, egyetlen hosszú és őszinte beszélgetésére… […] A »bálvány« nem omlik össze, le kell dönteni… […] Nem fog segíteni, nem akar támogatni, magam kell, hogy magamat megcsináljam. De elismerte, hogy tehetségesnek tart, bár túlságosan türelmetlen vagyok.”
Hogy vannak most Vitrayval?
Semmi különös. Találkozunk, köszönünk egymásnak, hogy vagy, hogy vagy, aztán megyünk tovább.
S hogy voltak akkor, a hatvanas-hetvenes években? Volt rivalizálás?
Persze! Volt, de olyan nevetséges dolgokon, hogy mi a rádióban nullt mondtunk, ők meg a tévében nullát.
Azért ő ennél tovább ment. Sokáig nem bírta megemészteni, hogy az emberek, miközben a tévében nézték a mérkőzéseket, önt hallgatták a rádióban.
Ez viszont nem az én bűnöm, nem tehettem róla. Mostanában erősen figyelem a német tévé futballközvetítéseit. A németek a hetvenes években azt mondták, hogy a tévében nem lehet rádiós módra közvetíteni. Mára ez is megváltozott. Érdemes belehallgatni, hogyan csinálják most! Szenvedéllyel, izgalommal telítve, olykor kiabálva – azaz rádiósan. És ezt nemcsak a németeknél, hanem idehaza is tapasztalom, hallgatva-nézve a tévéket. Ez egy külön műfaj. Ezt valaki vagy szívből teszi, és akkor eljut a közönséghez, vagy csak szakmának tekinti, ám ebben az esetben nem ér el a publikumhoz. Ha nem hivatásként éli meg és végzi a munkájukat, hanem kenyérkeresetként, ez bizony érződik.
Szepesi György, Hámori Tamás és Vitray Tamás
Van jövője a rádiós sportközvetítésnek?
Hogyne lenne! Akadt egyszer olyan műsorvezetése a rádiónak, amelyik azt mondta, hogy semmi értelme a sportközvetítéseknek. A legfőbb indok az volt, hogy sokba kerül, nem hallgatja senki, minek erre embereket kiküldeni. Már-már úgy tűnt, hogy elfogadják mindezt. Ekkor főosztályvezetőként felálltam, és bejelentettem, hogy elbúcsúzom a rádiótól. Elindultam kifelé. A rádió elnöke, Hárs István elnök szólt utánam, hogy jöjjek vissza, és üljek le. Többet mindez nem került szóba.
Mi a véleménye a mai sportriporter-generációról?
Ügyesek a gyerekek, a fiatalok. Ti, rádiósok nagyon, de Hajdu B. István vagy Gundel Takács Gábor is remekül közvetítenek. Nemrég hunyt el az egyik kedves tanárom, Schulek Ágoston. Neki mondtam, hogy a fiából kiváló tévés lesz. Mert bár Schulek Csaba nem közvetít, de a sporthíreket jól elmondani legalább olyan nehéz, mint közvetíteni. Márpedig ő ebben a műfajban beérett, hiteles képernyős személyiséggé vált.
Volt olyan sportág, amelyet sohasem közvetített?
Igen, a torna. A újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban – ahol Magyarországon először vezették be a mindennapos testnevelést – megtanultam úszni, focizni, kosárlabdázni. Télen, amikor be kellett menni a tornaterembe, leestem a korlátról. Úgy látszik, ez olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy tornaversenyeken sohasem álltam a mikrofon előtt.
A kamera előtt viszont sosem állt tartósan, mindig csak alkalmi felkérésekre.
Igen, Gellért Bandi győzködött, hogy ez a jövő. Mondtam neki, hogy az én jövőm a rádió. Hogy miért tettem ezt? Itt olyan légkör volt, mint sehol máshol. Senki sem fúrta meg a másikat, nem jártak be az elnökökhöz feljelenteni a kollégát. Az én életem – a rádió! A Rádió pedig hálás volt és lesz azoknak, akik kitartottak-kitartanak mellette, akik nem hagyták el ezt az intézményt. Nagyon sokan mentek el akkor és a későbbiekben is… A maradók nem bánták meg.
Az 1922-esek.
Hálás volt a Rádió? Hálás a Rádió?
A mai napig az. Bemegyek, jól érzem magam köztetek. Ha két hét kimarad, már rosszul érint. Hiányzik a rádió. Csak egy dologtól rettegek: nehogy eladják a műemlék-jellegű Bródy Sándor utcai épületet! Éjjel izzadtan arra riadok fel, hogy értékesítették a székházat. Gyakran álmodom ezzel, nem szeretném, ha egyszer bekövetkezne. Százéves műemléket herdálnánk el…
És a németek hálásak voltak? Hiszen a FIFA Végrehajtó Bizottságában betöltött tagságáról a német Egidius Braun javára mondott le. Lemondott vagy lemondatták?
Senki sem mondatott le. Tizenkét év végrehajtó bizottsági tagság után megkaptam a FIFA örökös tiszteletbeli vb-tagságot. Az akkori MLSZ-elnök, Laczkó Mihály hevesen ellenezte döntésemet, azt fejtegette, hogy a németek sohasem fogják ezt viszonozni. Ebben tévedett Laczkó. Nemcsak a Nationalelf nem felejtette el a gesztust – ne feledjük, hogy 2001-ben az MLSZ 100. születésnapján Budapesten vendégszerepeltek a németek –, hanem személyesen Joseph Blatter FIFA-elnök is mindig emlékezni fog erre a lépésemre. Pedig ő svájci.
Grosics Gyula és Szepesi György
Tényleg annyira jóban vannak Blatterrel, hogy ha most adnék egy telefont azzal, hogy hívja fel a FIFA elnökét, meg tudná tenni?
Persze, simán. És fogadná is a hívásomat, nem tagadtatná le magát. Kérdezné: Mi van, Giorgio? Jól vagy?
Szepesi György magánélete sohasem volt közkincs. Feleségéről a legtöbbet mesélt történet 1978. november 17-hez köthető. A bonni szolgálati lakásban (Szepesi ekkor a Magyar Rádió nyugat-németországi tudósítója volt) Piroska asszony borsólevest főzött, amikor megcsörrent a telefon. Budapesten a vonal végén Buda István, az OTSH akkori elnöke, aki „felkérte”, hogy legyen a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke. (A kérés tulajdonképpen ukáz volt, hiszen Buda ellentmondást nem tűrően közölte, hogy Szepesit nézték ki MLSZ-elnöknek, és már telepítették is a Budapestre szóló repülőjegyét.) A riporter két perc gondolkodási időt kapott. Piroska asszony bólintott („…amilyen hülye vagy, úgyis elvállalod” – szó szerint ezt mondta férjének), és kezdetét vette az 1986-ig tartó elnöki időszak, benne két vb-szerepléssel (1982, 1986), a Videoton UEFA-kupa fináléjával (1985) és az ifjúsági válogatott Eb-aranyérmével (1984). De maradjunk még a családnál, a hat évtizede tartó házasságnál, amelynek ténye – különösen a mai világban – legalább akkora csoda, mint Szepesi teljes pályafutása.
Nincs titok, csak a szeretet, amely a kezdetektől fogva köztünk van – hunyja be egy pillanatra a szemét Szepesi. – Amikor megismertem, egy bűbájos kislány volt, tele humorral. Ez fogott meg benne, mert az én humorom nem üti meg az alapszintet sem. Piroska két gyereket nevelt fel, a fiamat és az unokámat. Mind a fiam, mind az unokám több nyelvet beszélő, diplomás ember lett, mindketten külföldön végezték az egyetemet. Egy ilyen asszony mellett, aki ezt megtette, miért kellett volna kikacsintanom? Én hűséges típus vagyok. Hűséges Angyalföldhöz, a rádióhoz, a magyar labdarúgáshoz és nem utolsósorban a feleségemhez is.
Friedländer György néven látta meg a napvilágot. Hogyan lett ebből Szepesi?
Dédapám, nagyapám és apám is Szepesváralján, a Felvidéken született. Imádtam azt a környéket, ott töltöttem a gyerekkoromat, a közeli Baldócfürdőn. Az ott élő magyarok iránti tiszteletből változtattam meg a nevem Szepesire. De ha már a neveknél tartunk: életem során sok hamis papírom volt. Budapesten, a Munkácsy Mihály utca 23.-ban dolgozott Kocsis házfelügyelő. Sokak életét mentette meg, később Izraelben felterjesztésemre ki is tüntették. Tőle kaptam a „Tálai” névre szóló hamis dokumentumot, mert egy rokonuk ezen a néven született Tiszapalkonyán 1922-ben, abban az esztendőben, amikor én. Az első rádióadásom egy beszámoló volt az MTK–Ferencváros mérkőzésről 1945. május elején. Ez még Tálai néven ment le a rádióban. Ezt újpesti barátom, Nyerges János nehezményezte, megkeresett, szinte kiabált velem, hogy én Szepesi vagyok, mit hülyéskedek itt a hamis névvel… A következő tudósításom már Szepesi néven futott.
Kanyarodjunk vissza a futballhoz, és ugorjunk vissza a már emlegetett és nevezetes 1978-as, bonni borsóleveshez. A mai napig jó döntésnek tartja, hogy akkor elvállata az MLSZ elnöki tisztségét?
Igen, annak tartom. Ma sem cselekednék másképpen. Nagyon jól éreztem magam ebben a tisztségben. A rádió akkor úgy engedett el, hogy az állásomat megtarthattam, sőt a fizetésemet, a szolgálati gépkocsimat is a rádiótól kaptam. A rádióelnök, Hárs István csak arra kért, hogy az MLSZ-elnökként ne vegyek fel egyetlen fillért sem. Teljesítettem a kérését. „Úgyis meg fogsz bukni, és akkor térden állva fogsz visszakéredzkedni hozzánk” – szó szerint ezt mondta.
A balul sikerült mexikói világbajnokságot követően ön azt mondta, hogy MLSZ-elnökként egy értekezletet sem volt képes levezetni. Akkor miért kellett ez a poszt?
Jó, azt elismerem, hogy a hivatalnokoskodást nem nekem találták ki, de a futball iránti rajongás mindent le tud győzni. Meggyőződésem, hogy a szövetségi kapitányok kiválasztásában is jó döntéseket hoztam.
Akkor nem igaz az a feltételezés, hogy Mezey György kapitányi kinevezése elnöki pályafutásának legnagyobb baklövése volt?
Mezey a futballról elméletben és gyakorlatban is mindent tud, ezt a FIFA és az UEFA is elismeri. De amikor megjött a siker, a fejébe szállt a dicsőség, és akkor rajta kívül más nem létezett. Ezt nekem is fel kellett volna ismernem, és megtartani a Mészöly Kálmán, Mezey György párost. Mészöly vállát milliós adósság nyomta, elém állt, el kellett őt engedni külföldre. Egyébként Szaúd-Arábiába Puskács Öcsi és Kubala Laci támogatásával jutott ki. Ma már tudom, hogy oda kellett volna neki adni valahogy azt a pénzt, hogy ez a páros tovább dolgozhasson. Ha ez így történik, akkor a szovjetektől sem kapunk ki hat nullra. Pályám nagy fájdalma volt ez a vébé, máig nem tudom megemészteni.
Le kellett mondania Mexikó után?
Igen.
Szóltak?
Nem. Egy ilyen vereség után nem volt, nem lehetett maradásom. Augusztusában kimentem az első magyarországi Formula–1-es nagydíjra az unokámmal. Miket hallottam, miket kiabáltak, borzalom. Tűnjek el, meg hasonlók, goromba sértéseket vágtak a fejemhez. Voltak persze kedves beszólások is, de a többség bennem találta meg a bűnbakot. Nem maradhattam.
1997-ben jelent meg a Búcsú a mikrofontól című könyve. Ha akad tévedése az életben, akkor e címválasztás mindenképpen az.
Tudom. Az egyik kedvencem Hemingwaytől a Búcsú a fegyverektől. Életrajzi regény az is, meg az én könyvem is. Akkor nem tudtam jobb címet adni. Örülök, hogy még nem kellett búcsúznom.
Amikor az ember kilencvenéves lesz, gondol a végső elmúlásra?
Igen, mostanában gyakran eszembe jut a távozás gondolata. Három éve nem teniszezem, ez nagyon hiányzik. Az úszással is vigyáznom kell, nehogy megfázzak. A séta sokat segítene, csak az meg olyan unalmas egyedül…
Látta a Király beszéde című filmet?
Oh, igen! Remek alkotás.
A rádió vagy a film miatt?
A film is kiváló, na de a rádió…
Akkor befejezhetjük ezt a beszélgetést azzal, hogy megköszönöm a magyar rádiózás királyának ezt az interjút?
Dehogy vagyok én király!
Akkor minek nevezzem?
Minek, minek…? A magyar rádiózás ősemberének…
Tessék?
Már hatvanhét éve csinálom.
Szepesi feláll. A leves és a második fogás régen elfogyott, a szó is el-elakad már. Elindulunk kifelé a Remiz Étteremből. Egyszer csak megáll, s ezt mondja.
„Én nem értek semmit a rádióhoz. A rádiózáshoz értek. Ahhoz, hogy miként kell szerényen és öntudatosan elkészíteni egy műsort. Hogy a hallgató mit szeretne hallani, miből lehet a siker. Nem tudtam másképpen cselekedni, én csak ez vagyok, ez voltam. Amikor kezdtem, húszezer készülék lehetett az országban. Én csak szerettem volna ebben a műfajban letenni valamit az asztalra. Remélem, sikerült.”
Szepesi György és II. János Pál pápa.
RÓLA MONDTÁK
Berzi Sándor, az MLSZ alelnöke: „Hihetetlenül elkötelezett, felkészült ember. Nekem a gyermekkorom azzal telt, hogy őt hallgattam, és mindnyájunk életében nagyon fontos volt, ahogy a hangján keresztül behozta a futballt az életünkbe. Felnőttként, amikor már a labdarúgásban dolgoztam, nagyon sokat tudtam tőle tanulni. Igazi sportdiplomata, hálával tartozom neki, amiért bevezetett a nemzetközi sportéletbe. Nagyon gyors felfogású, intelligens, jó kapcsolatteremtő képességekkel, ezek elengedhetetlenek ezen a pályán. Nagy örömmel tölt el, hogy gyermekkorom óta személyesen ismerhetem.”
Buda István, egykori OTSH-elnök: „Nagyon jól ismerem Gyurit, és a sporthoz való viszonyát, a sportszeretetét mindig is nagyra értékeltem. Ezért is döntöttem úgy, hogy hazacsábítom Nyugat-Németországból, ahol akkor tudósító volt. Nagyon örültem, hogy elvállalta az MLSZ elnöki posztját, és hazajött, nyolc és fél évig dolgoztunk együtt. Amíg én vezető voltam, mindig első számú segítőmként tekintettem rá.”
Gellei Imre, egykori szövetségi kapitány: „Már kisgyerekként is tudtam, hogy csodálatos, nagyszerű rádióriporter, aki tűzbe tudja hozni a nézőket és a hallgatókat. Olyan orgánuma volt, hogy szinte láttuk is, amit pedig csak hallgattunk a rádióban. Sportvezetőként is nagy hozzáértéssel, eleganciával, türelemmel és szakértelemmel dolgozott, amikor az MLSZ elnöke volt. A futsal hazai indulásakor épp Keszthelyen dolgoztam, amikor megkért, hogy menjünk el egy válogatott tornára, ahol az olaszokkal és a belgákkal is játszottunk – úttörőszerepet vállalt ennek a sportágnak a meghonosításában is. Később a Vasas edzőjeként is gyakran találkozhattam vele a meccsek után, ami nagy büszkeséggel tölt el. Maradjon közöttünk sokáig!”
Kovács Ferenc, mesteredző, a Videoton tiszteletbeli elnöke: „Csak gratulálni lehet, hogy ilyen életkort megél valaki, és ilyen szakmai múltat hagyott maga mögött. Szepesi György fogalom, és ezt nem szeretném kibontani, ebben minden benne van, amit róla mondhatok.”
Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa, a Nemzet Sportolója: „Mi akkoriban a tizenkettedik játékosának tituláltuk, annyira odaszokott a csapathoz. 1947 óta ismerem, már az első lépéseitől követem a pályafutását, így volt időm tetőtől talpig megismerni, a képességeivel is tisztában vagyok. Azt hiszem, az egész világról nem tudnék hozzá hasonló riportert mondani. Még akkor is mindenki őt hallgatta, amikor már volt televízió. Még ma is szívesen hallgatnám, főleg ha még én is játszhatnék a meccseken, amelyeket közvetít.”
Hegyi Iván, a Népszabadság sportrovatvezetője: „Nekem ő volt az ideálom, abban a tekintetben, hogy amikor otthon egyedül gombfociztam, akkor őt utánoztam, és hát akkor még egy magyar–olasz meccset is nyugodt szívvel meg lehetett nyerni a gombfocipályán. Beleképzeltem magam, hogy én vagyok a Szepesi, így aztán elég hamar egyoldalú kapcsolatba kerültem vele. Aztán mire felnő az ember, rájön, hogy Szepesi utánozhatatlan, belőle csak egy van. Amikor már ismert újságíró voltam, akkor is a példaképemnek tekintettem, én őt tartom a valaha volt legjobb magyar riporternek. Legnagyobb szakmai elismerésemként kezelem, hogy a barátságába, továbbá szerzőtársává fogadott.”
Sepp Blatter, a FIFA-elnöke: „Barátom, Szepesi György a nemzetközi futballcsalád kiemelkedő személyiségei közé tartozik. A rádió tudósítójaként hazájában oly sok éven át ő volt a „futball hangja”, ennél fogva nagyban hozzájárult a sportág népszerűségéhez Magyarországon. Emlékszem, ő közvetítette Bernből a magyar válogatott nyugatnémetek elleni döntőjét az 1954-es világbajnokságon. Később a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökévé választották. Ekkor ismerhettem meg én is. Tagja lett a FIFA végrehajtó-bizottságának is, ahol majd 15 éven át, 1982-től 1995-ig szolgált. Mindig szenvedéllyel, elhivatottsággal és odaadással látta el feladatait. Épp emiatt volt logikus döntés a FIFA tiszteletbeli tagjává választani 1994-ben. Most is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, és nagyon nagyra értékelem találkozásainkat. Legutóbb a FIFA kongresszusán futottunk össze 2011 júniusában. Igazi úriember. Kilencvenedik születésnapja alkalmából szeretettel köszöntöm őt, és még egyszer köszönetet mondok neki mindenért, amit a labdarúgásért tett. Kívánom, hogy nagyon szép legyen számára az ünnepelt nap, és élvezze még sokáig a Játékot, amit mindig is annyira szeretett.”
Novotny Zoltán, a Magyar Rádió sportriportere: „Nekem szerencsém volt, hogy ötven évet dolgozhattam mellette. Hányszor, de hányszor hallottam intelmeit! A naprakészségről, a felkészülésről, az olvasás fontosságáról, a rokon műfajokban – írás, televíziózás – való munkálkodás, a sokoldalúság jelentőségéről. És arról, hogy a szépet, a jót vegyük észre, ne a rosszat, pártolói legyünk a sportolóknak, ne pedig ellenzői. Feltétel nélkül tisztelem magyarságáért. Tökéletesen tisztában volt és van vele, hogy a környező országokban, Erdélyben, Csallóközben, Bácskában, Kárpátalján, de a távoli Kanadában, Egyesült Államokban, Argentínában, Ausztráliában élő magyarok is mennyire szomjazzák az anyaországból érkező sporthíreket. Éppen ezért hat évtized alatt mindent megtett, hogy sportműsorainknak legalább egy része a felsorolt területeken is hallható legyen.”
Sándor Károly, 75-szörös válogatott labdarúgó: „Olyan ember, mint a Gyuri bácsi, nincs a világon. Ugyanolyan remek ember, mint amilyen remek riporter volt. Elsősorban úriember volt, aki nem vágta agyon azokat sem, akiknek valami nem sikerült a pályán, a gólokat pedig mindig kitörő örömmel közvetítette. Nem ismerek senkit, aki többet tudna a magyar futball történetéről, mint ő. Én jobbszélső voltam, ő meg a pálya szélén alig egy méterre volt tőlem a mikrofonjával, úgyhogy meccs közben sokszor őt hallgattam, miközben az ellenfél támadott a túlsó oldalon.”
Vass István Zoltán, a Lánchíd Rádió szerkesztő-riportere: „Negyvenéves ismeretség köt hozzá. A tárgyak és az anyagi javak soha nem jelentettek számára semmit, annak ellenére, hogy még a Kádár-korszakban is olyan privilégiumai voltak, hogy nyugati autóval járhatott. Egyszer a Rádió parkolójában egy használt Polski Fiatból szállt ki, de a jobb oldalon, mert a vezetőülés melletti ajtó elromlott, és eszébe sem jutott, hogy azt esetleg meg is lehet javítani. Egészen döbbenetes, hogy mennyire nem érdeklődött a gépek iránt. Úgy töltötte el az életét a Rádiónál, hogy egy magnetofont nem tudott bekapcsolni. És sehogy sem tudom rávenni, hogy megtanulja használni a számítógépet és a mobiltelefont. Moszkvában az olimpián egy szobában laktunk, én pedig éppen nagyon szerelmes voltam, untam az olimpiát, mentem volna haza, és megkérdeztem tőle: mikor lesz már ennek vége? Ő, akitől mi sem állt távolabb, mint az érzelgősség, csak annyit mondott halkan: »Ne siettesd az időt, megy az magától!«. Ezt a bölcsességet azóta is észben tartom.”
Vitray Tamás, a DigiSport szerkesztő-műsorvezetője: „Minden kétséget kizáróan a magyar sportrádiózás legnagyobb alakja. Az alapokat elődje, az ugyancsak kiváló Pluhár István rakta le, de Szepesi György juttatta a rádiós sportközvetítést az elérhető legmagasabb színvonalra. Természetesen ahhoz, hogy tehetsége kibontakozhasson, hogy népszerűsége minden addigi kollégájáét magasan felülmúlja, kellett a magyar sport legsikeresebb időszaka, a londoni tíz, a helsinki tizenhat aranyérem és az Aranycsapat nagy korszaka is. Ő azonban a sikerekhez méltó remeklésekkel volt a magyar sport kiváló krónikása. Csodálatos karrierje időtartamával Guinness-rekorder lett, és hadd tegyem hozzá, hogy az évtizedek semmit sem változtattak közvetítései, műsorai színvonalán. Végül egy személyes vonatkozás: mint sporttelevíziós örök hálával kell tartoznom Szepesi Györgynek, mert szakmai tudásával etalon volt, szakmai tevékenységével megszabta az irányt és a szakmai csúcsot, ahová – ha vinni akarom valamire egy rokonszakmában – el kell jutnom. Ezúttal is köszönöm.”
Bölöni László,108-szoros román válogatott, BEK-győztes: „Lábujjhegyen osontunk, amikor édesapám a fülét a recsegő, rossz rádiókészülékre tapasztva hallgatta Szepesi közvetítését, odahaza, az erdélyi Dicsőszentmártonban. Ahogyan a rádióban, ugyanúgy az életben is magával ragadott az egyénisége, a közvetlensége, a természetessége, rögvest a barátjává fogadott, magához ölelt.”
Nyilasi Tibor, az MLSZ sportigazgatója: „Az első, Gyuri bácsival kapcsolatos élményem 1967. május elsejéről való, amikor a felvonuláson két méterrel előttem ment, amint a helyszínről közvetített, édesapám pedig lefényképezte, és én máig őrzöm a fotót. MLSZ-elnökként pedig olyat tett értem, amit sohasem tudok neki meghálálni. 1979-ben nehéz időszakot éltem át, az argentin vébé után abbahagytam a futballt, már három hónapja nem jártam a pályán, amikor váratlanul Szepesi György és Sándor Károly csöngetett be hozzánk a szüleim lakására. Engem beküldtek a szobámba, miközben apám köpni-nyelni nem tudott, hogy mit keres itt két világhírű ember. Egy szó mint száz: visszavittek a focipályára. Amit a magyar futballnak a pályán jelentett Puskás, azt jelentette a pályán kívül Szepesi. Játékosra, edzőre sohasem haragudott, a futball szereplői szentek és sérthetetlenek számára.”
Dr. Pierre Huth a párizsi elit magyar származású fogorvosa, a francia becsületrend tulajdonosa: „Szepesi György igazi úriember, negyven éve az életem része. A nantes-i reptéren ismerkedtünk meg, egy meccsre jött, hogy megnézze a magyarok következő ellenfelét. Hallottam, hogy valaki magyarul beszél, odamentem, és amikor megtudtam, hogy ez az amerikai színészre emlékeztető külsejű úr, aki előttem áll, Szepesi György, szinte letérdeltem előtte, hogy érzékeltessem, milyen nagy megtiszteltetés számomra azzal az emberrel találkozni, akit gyerekkoromban hallottam a rádióban futballt közvetíteni, mielőtt 1948-ban elhagytam Magyarországot. Együtt voltunk egy sor világbajnokságon, olimpián, és amikor megtudta, hogy hat nyelvet beszélek, bemutatott Joao Havelange FIFA-elnöknek, aki felkért a FIFA protokollfőnökének. A sportdiplomáciai pályafutásomat teljes egészében neki köszönhetem. Különlegesen intelligens, kedves ember, Magyarország büszke lehet rá.”
Mészöly Kálmán világválogatott labdarúgó, korábbi szövetségi kapitány: „Nagyon régóta ismerem, volt szerencsém több olyan mérkőzésen is játszani, amelyet ő közvetített. 1980-tól az MLSZ-ben együtt is dolgozhattunk, ő volt az elnök, én pedig a szövetségi kapitány. Szép sikereket éltünk át együtt, kijutottunk a spanyolországi világbajnokságra is. Remek közös kalandjaink voltak, a vébé előtt például egy dél-amerikai túrán vettünk részt, amelyen egy mérkőzést sem tudtunk megnyerni, félve telefonált haza Buda elvtársnak: »Nem tudtunk meccset nyerni, Buda elvtárs. Mit csináljunk most, menjünk haza?« Én ekkor odaléptem, lenyomtam a telefont, és azt mondtam: »Dehogy megyünk, maradunk, játszunk még pár meccset, nyerünk, és minden rendben lesz!« Így is történt, és attól kezdve szárnyalt a csapat, ki is jutottunk az 1982-es vébére.
Mezey György, volt szövetségi kapitány: „Sportdiplomataként elsőrangú munkát végzett, az, hogy sok éven át a FIFA végrehajtó bizottságának tagja lehetett, önmagáért beszél. Lehetne sorolni nagy tetteit, mesélni róla jó anekdotákat, de a legfontosabb az összkép, amely róla kialakult az emberben. Ez pedig az, hogy mérhetetlen alázattal szolgálta a futballt, sohasem ismertem olyan embert, aki nagyobb szenvedéllyel szerette volna ezt a csodálatos sportágat.”
- Egy név — egy mondat
Puskás Ferenc: „Nekem a világ legjobb játékosa és a legjobb ember, akivel valaha is találkozhattam.”
Grosics Gyula: „Kiváló kapus. Első és utolsó válogatott meccsét is én közvetítettem. Külön köszönöm neki, hogy életem során akárhányszor bajba kerültem, ő mindig segíteni akart.”
Papp László: „Puskás melletti második szerelmem.”
Farkas János: „Hej, ha minden cigány gyermek ilyen lenne, mint amilyen ő volt!”
Albert Flórián: „Hideg, nyugodt zseni a pályán.”
Balczó András: „Minden idők legnagyobb öttusázója. Igazi szívember, tizenkét gyermeke van. Picit több megértést kívánok neki mások iránt.”
Gyarmati Dezső: „Hihetetlenül egyenes ember. És mindenkinek segíteni akar, aki kér tőle valamit.”
Gyarmati Andrea: „Amikor a szülei először rakták a medencébe, ott voltam a BVSC-uszodában. Barátságom vele és az édesanyjával, Székely Évával a mai napig tart.”
Heribert Meisl: „Az osztrák Pluhár.” (Nem Szepesi? – vetem közbe. „Nem, Pluhár jobb volt, mint én” – feleli.)
Pluhár István: „Ő volt a mesterem. Mindig nagy szeretettel gondolok rá, és mindig megemlékezem róla. Csodálatos hangja volt. 1936-ban a csillaghegyi strandon hallgattam őt mindennap a berlini olimpiáról.”
Gulyás Gyula: „Szorgalmas, ragyogó hangú rádióriporter volt, a fia, Gulyás László pedig méltó módon vitte tovább édesapja örökségét.”
Novotny Zoltán: „Okos, higgadt tanárember, a mai napig kiválóan közvetít. Egyszer-egyszer kiengedhette volna a hangját.”
Vass István Zoltán: „Novotny mellett a másik legkiemelkedőbb rádiós sportriporter. Nagyon bántott, hogy elhagyta a Magyar Rádiót. A mai napig rendszeresen ebédelünk együtt.”
Vitray Tamás: „Sajnálom, hogy nem kerültünk közelebb egymáshoz, de nehéz lett volna.”
Igaly Diána: „Az egyik legnagyobb dolog az életemben, hogy 2000-ben a sydneyi olimpián az ő bronzérmét közvetíthettem. Két hétig nap mint nap tanított a budaörsi lőtéren.” (Szepesi György 2000-ben 78 éves volt! Két héten keresztül járt mindennap a lőtérre, hogy Sydneyben úgy közvetíthessen, ahogy azt tőle megszokhattuk.)
Németh Imre: „London, 1948. Felejthetetlen, az első magyar aranyérem a II. világháború után. Gulyás Gyulával együtt sírtunk, együtt közvetíthettünk.”
Németh Miklós: „Montreal, 1976. Méltó édesapja emlékéhez, huszonnyolc évvel később nyer. Az én utolsó olimpiaiarany-közvetítésem.”
Sándor Károly: „Olyan esze van, hogy akár egyetemi tanár is lehetett volna, persze futballistának is zseniális volt.”
Szepesi György fiának érettségijén
Kerek születésnapok
A tizedik – 1932: „Érzem az anyám által főzött borsóleves fenséges illatát.”
A huszadik – 1942: „A Vívó Atlétikai Clubban – amely a magyar Maccabi volt – kosárlabdáztam, amíg engedték. Olykor palánk nélkül játszottunk.”
A harmincadik – 1952: „Mi másra emlékezhetnék, mint a tizenhat aranyat hozó olimpiára? Ekkor már rádióztam.”
A negyvenedik – 1962: „Chile, labdarúgó-világbajnokság. Ma is fáj a kiesés.”
Az ötvenedik – 1972: „Balczó Bandi futása, a müncheni olimpia. Hatalmas rádiós stábbal mentünk ki a németekhez.”
A hatvanadik: – 1982: „MLSZ-elnökként készültünk a spanyolországi világbajnokságra. Majdnem sikerült a továbbjutás a csoportból”
A hetvenedik – 1992: „Reggel műsort vezettem a rádióban. Vass Pista vezetésével az adás előtt egy perccel ti, fiatalok egy hatalmas tortával jöttetek be köszönteni. Megható volt, de aztán kiküldtelek benneteket, mert kezdődött az adás, ami nekem mindig is szent dolog volt.”
A nyolcvanadik – 2002: „Erre már nem nagyon emlékszem” (Nevet…)
A kilencvenedik – 2012: „Jó lenne megérni. És minél kisebb zajjal megünnepelni.”
Amiért megérdemelte volna az Oscar-díjat…
„Hatezer, ismétlem kedves hallgatóim, nehogy azt higgyék, tévedek, hatezer mindenre elszánt, a munkában is élenjáró, a bányák mélyéről a föld aranyát nap mint nap verejtékes munkával a felszínre hozó dorogi szurkoló, s akkor azt még nem is tudhatjuk, hogy hányan érkeztek Komlóról, fergeteges tombolása közepette már a hetvenötödik percénél jár a mérkőzések mérkőzése, a bányászrangadók bányászrangadója, a Dorog–Komló összecsapás.
Azonnal mondom az összeállításokat is, de Monostori nem ad most időt erre, mert a dorogiak káprázatos tudású centere kap labdát a balösszekötő helyén, alig valamivel túl a felezővonalon, már a komlóiak térfelén, akik most a dorogi stadion bejárata felé eső kapujukat védik. A saját hangomat is alig hallom az őrületes hangzavarban, de azt látom, hogy Pálmaival játszik össze. A Dorog egyik legendája, aki méltán követel helyet magának a Grosics, Buzánszky fémjelezte hazai aranycsapatban, kicsit érezte a jobb bokáját a héten, de most mintha makkegészséges lenne, úgy húz el Perényi-Pfeffermann mellett, akinek a már a B-válogatottnál is szóba került Garai-Grozdics próbál meg segíteni, de úgy fest, hiába.
Elképesztő az iram, remek a tempó, a két edzőprofesszor, a Dorognál Buzánszky Jenő, a Komlónál Albert József vérbeli hadvezérek módjára készítették fel vitéz gárdáikat erre a gigászi küzdelemre, igazán túlzás lenne párhuzamot vonni az Évszázad mérkőzése és az itt zajló derbi között, de nyugodtan állíthatom, az eddig látott több mint egy óra játéka alapján, ez a meccs előmeccsként is megállta volna a helyét a Wembley-stadionban, de rangadó lenne a világ bármelyik bajnokságában. Hübel Mátyás barátom nyom közben a kezembe egy cédulát, amelyen az áll, hogy a Győr Povázsai két és Orosz egy góljával, amelyre szegedi részről Dezsőfi válaszolt, három egyre vezet a Szeged ellen. Kedves Hübel Mátyás, ha tudnánk valamit a Salgótarján–Tatabánya állásáról, azt szívesen megosztanám a hallgatókkal, mert akik a rádiókészülékek előtt szorongva hallgatják a történteket, nem láthatják, hogy most éppen a Komló támad.
Bartulov szerzi meg a labdát húsz méternyire Ilku kapujától, Istenem, Ilku Pista, ha eszembe jut, hogy védtél 1962-ben Chilében a bolgárok ellen, amikor a sérült Grosics Gyuszit kellett helyettesítened, még a hangom is elcsuklik. Rónai nyolc méterről lőőőőőőőő, kapufa! Kapufa, kedves hallgatóim, kapufa!!! Ennek nagyon gólszaga volt, Fellegi-Ferpász elkésett a keresztezéssel, pedig mindenki tudja ebben az országban, hogy neki éppen ez a legnagyobb erénye. Köszönöm az információt, kedves Hübel Mátyás, Salgótarjánban előbb Krajcsi, majd Kriskó volt eredményes, a Stécé kettő nullra vezet a Tatabánya ellen, vajon melyik bányászcsapatnál lesz végül ünnep ez a vasárnap? A Dorog ellentámadásba lendül. Egyszerűen zseniális, ahogy Prohászka átkígyózik a komlói védelmen, talán Bozsik Cucutól láttam utoljára hasonlót, a komlói jobbhátvéd Komlói-Krippl lest jelez Katona játékvezető felé, de nincs igaza! Kertes, Mészáros, Takács a labda útja, Takács a jobbszélen induló Karábát futtatja.
Esni kezd az eső, pedig amikor reggel Dorogra érkeztünk még ragyogóan sütött a nap, mondta is Hübel Mátyás barátom, hogy a Dorog napsütésben mindig győzni szokott. De vajon mit tudsz, Mátyás, arról, hogy vége van-e már a Debrecen–Bp. Honvéd meccsnek? Mátyás bólogat, kettő nullra nyertek a kispestiek, de nézzük, a hátralévő egy perc meghozza-e valamelyik csapat számára a győzelmet itt, Dorogon, ebben a meseszép bányászvárosban. És mire kimondom, már meg is van a válasz: senki sem örülhet igazán, Katona hármas sípszava az álomrangadó végét jelzi. Minden idők egyik legjobb, legizgalmasabb, legváltozatosabb, legszínvonalasabb magyar bajnoki mérkőzésén: Dorog–Komló null null! Dorogról búcsúzunk, kapcsoljuk a Népstadiont!”
Lakat T. Károly
Szepesi számokban
141 – magyar olimpiai érmet közvetített élőben: 49 aranyat, 46 ezüstöt, 46 bronzot.
16 – olimpiáin volt ott – Londontól Londonig. 1948 óta Peking kivételével minden nyári játékokon ott volt, és hivatalos a 2012. július 27-ei, londoni megnyitóünnepségre is.
15 – labdarúgó-világbajnokság. Az 1954-es vb óta, ahol magyar ezüstérmet közvetíthetett, valamennyi vb-n, így a legutóbbi, dél-afrikain is ott volt.
67 – Ennyi éve, 1945-ben szólalt meg először a Magyar Rádióban, ahol ma is állandó rovata van.
12 – évig volt a FIFA vezetőségének a tagja, azóta örökös tag.
Szepesi György is közvetít már…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. februári lapszámában.)
