Szöveg Andy Mitten Fotók Simon Stacpoole/Offside Fordítás Kovács Gergely
Ezerkilencszázkilencvenkilenc május 26., David Beckham második szögletét tekeri be a ráadás perceiben. Teddy Seringham megtolja, Ole Gunnar Solksjaer bepöcköli. Az 50 ezer Manchester United-szurkoló életének legemelkedettebb pillanata ez, két gól az utolsó percekben, csapatuk vert helyzetből a mennybe megy. Felejthetetlen jelenet. Már persze annak, aki szemtanúja lehetett.
A United tizenegy mozgássérült szurkolója gyötrelmes utat tett meg Barcelonáig, cserébe csupán a pálya egy kis szeletét láthatták, és lemaradtak csapatuk mindkét góljáról. „Ez volt életünk legelkeserítőbb utazása” – eleveníti fel Chas Banks, aki maga is ott volt aznap este.
„Igazán megalázó helyzet volt. Alig láttunk valamit a pályából, és a gólokról is lemaradtunk. Csak a tömeg reakcióiból próbáltam következtetni arra, vajon mi is történik a pályán – mondja Phil Downs, a Manchester United mozgássérült szurkolói szervezetének (MUDSA) vezetője. – Ott ültem, és arra gondoltam, biztosan a többiek is úgy éreznek, ahogy én. Ha otthon maradtunk volna, bizonyára többet látunk Sheringham és Solskjaer heroikus góljaiból.”
Ha pedig azt vesszük, milyen harcok árán kapott egyáltalán jegyet a MUDSA, a helyzet még bosszantóbb. Először azt közölték velük, hogy nem lesz helyük Európa legnagyobb stadionjában, mert nem alakították ki benne a mozgássérülteknek szükséges infrastruktúrát. A szervezet panaszt tett az UEFA-nál, és mozgolódni kezdett a médiában is, ezért kialakítottak egy alkalmi tribünt számukra. Ezt követően 15 jegyet kaptak, ami lényegesen kevesebb az igényelt 48-nál. „Nagy fejtörést okoztunk a szervezőknek, akik úgy néztek ránk, mintha nem láttak volna még kerekesszékes szurkolót. Mert nem is láttak – mondja Banks. – Szerencsére a Bayern elleni BL-döntőt követően az UEFA meghozta a megfelelő intézkedéseket.”
Több mint egy évtized elteltével pedig látványosan fejlődtek a mozgássérült szurkolók által igénybe vehető szolgáltatások, és ezt a FourFourTwo is érzékeli, amikor legutóbb az Old Traffordra utaztunk a Manchester United Norwich elleni Premier League-mérkőzésre, hogy elkísérjük Bankset és Downst.
Ők csupán ketten azon 30 ezer kerekesszékes szurkoló közül, akik heti rendszerességgel látogatnak el mérkőzésekre Anglia-szerte. A bajnokság éllovasának stadionja 100 éves is elmúlt már, ennek ellenére 128 kerekes székest képes vendégül látni három különböző szinten, mindezt a lelátó keleti oldalán. Így nem kell a pálya széléről lesniük a mérkőzést. „Régen a vendégcsapat padja mögött kaptunk helyet. Nem mondom, mókás volt figyelni, mit csinál Brian Clough, de azért így sokkal jobb.”
„Nagyon csípem az angol teát!”
A mai mérkőzésre az összes számukra fenntartott jegy elkelt, ami nem is meglepő, ha azt vesszük, hogy az 1989-ben alakult MUDSA-nak 1550 tagja van. Ők egyszerűbben juthatnak a jegyekhez, fejlett szolgáltatások várnak rájuk, és igénybe vehetik a csak nekik fenntartott, szélesebb helyeket a vezetőség parkolójában, ez esik ugyanis a legközelebb a stadionhoz. Az Old Trafford legnagyobb mozgássérültplatformja 60 férőhelyes. Azok a szurkolók, akik nincsenek székhez kötve, fejhallgatón hallgathatják a kommentátort is, vagy képernyőkön követhetik a mérkőzést. A United egyike a 21 angol klubnak, amelyek efféle szolgáltatást nyújtanak.
Ami az ellenfelet illeti, ezen a napon tizenkét kerekesszékes szurkoló kísérte el csapatát, ők a 3000-es vendégtábor előtt kaptak helyet. A Norwich egyike annak a négy klubnak, amelyek ezeket a speciális jegyeket árusítják szurkolóiknak, hogy aztán a következőt hallgassák végig: „Ne aggódjatok, nem nagy ügy ez a négy nullás vereség, a Liverpoolt öttel ütöttük ki”.
Nem egyetlen kulcsmozzanat vagy egy hirtelen meghozott törvény, aminek hatására a változások elindultak, inkább lassan végbemenő fejlődésről beszélhetünk, ami a stadionfelújításokhoz és újak építéséhez köthető világszerte. A helyzet a mai napig folyamatosan javul, bár az egyre inkább alkalmatlan régi stadionok ma is üzemelnek még, és az újak esetében is követnek el hibákat. „Az egyértelmű iránymutatás ellenére is utólag kellett változtatni a Wembleyben és az Emiratesben, mivel elsőre elszúrták” – magyarázza Banks, a született United-szurkoló, aki hétévesen, 1957-ben látogatott ki először mérkőzésre.
A ’60-as esztendők végéig programfüzetet árult a Stretford Enden, majd a zeneiparban helyezkedett el, bejárta a világot a Joy Divisionnel, a New Orderrel, a Kinksszel, a Teenage Fanclubbal, a Nirvanával és a Stone Rosesszal. Mindez 1996-ban, 46 éves korában ért véget, amikor krikettezés közben egy labdáért szaladt, de a lába felmondta a szolgálatot. „Három hónapon át egyre csak romlott a helyzet, majd bekövetkezett a teljes összeomlás – idézi fel. – Egy reggel felkeltem, és semmim sem mozdult nyaktól lefelé.”
Hosszasan ápolták a sclerosis multiplex egyik rokon betegségével, és végül visszatért az érzés a két karjába és a mellkasába. Ma már mint „nem tökéletes négy végtagút” aposztrofálják. „Ez azt jelenti, hogy saját magam törlöm ki a fenekem. Nemrég azonban összefutottam Paul Allennel. Neki nem volt ekkora szerencséje. Negyvennégy éves, és ugyanaz támadta meg, mint engem. Egy reggel bénán ébredt, de sajnos nem is épült fel annyira, mint én. Markus Babbel hasonlón ment keresztül, ő teljesen felépült.”
Banks belépett a MUDSA-ba, és minden meccsre igyekezett kilátogatni azóta is, akár otthon, akár idegenben. A változásokat első kézből ismeri.
„A régi Wembleyben egy olyan rámpán kaptunk helyet, ahol korábban az olimpiai láng állott. Egy letűnt kor talapzatán. Azon izgultunk, nehogy hátraguruljunk. Az egyetlen mozgássérült mosdó padlóján állt a vizelet, akárcsak a Wembley egyéb vécéiben. Az új stadion ezerszer jobb, és minden megvan benne, ami kell.”
Az is sokat segített, hogy közösen léptek fel, amikor a stadion épült. „Azzal fenyegetőztünk, hogy a székeinkhez láncoljuk magunkat, ha nem gondolnak ránk a kialakítás során” – emlékszik vissza Banks.
Ha a szurkolók talpra ugrottak a cardiffi Millennium-stadionban, a mozgássérült nézők nem látták, mi történik a pályán, ezért a MUDSA azt javasolta tagjainak, ne látogassanak ki a 2003-as Ligakupa-döntőre. „Ekkor jött a képbe Sir Alex Ferguson – eleveníti fel Banks. – Nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy a székhez kötött szurkolóknak pont annyi joguk van látni a mérkőzést, mint másoknak. Mindig is remekül bánt velünk, mintha csak hatodik érzéke lett volna az ügyünkre, vagy akadt volna valaki a családjában, aki szintén mozgássérült. Diego Forlán is képbe került. A testvére kerekesszékes. Cardiff megértette, miről van szó, és felhúztak számunkra egy platformot. Így aztán végigszurkolhattuk a mérkőzést.”
Nem mindig az a probléma, hogy látják-e a mérkőzést. Néha túl közel vannak a tűzhöz. „Bizonyos helyeken a mai napig a pálya szélére raknak le minket – folytatja Banks. – A játékot csak részeiben látjuk, jönnek-mennek az operatőrök, ami esetenként veszélyes is lehet. Egyszer eltört az ujjam a körülöttem zajló ünneplés miatt.
A Blackburn otthonában 5000 vendégszurkoló ül mögötted, és nincs köztetek kerítés. Ha épp egy nagyon fontos gólt ünnepelnek, a helyzet veszélyessé is válhat. A legtöbbjük ittas, és észre sem vesz bennünket. Csak a nagyon elhivatottak menjenek kerekesszékkel focimeccsre!”
„Southamptonban kificamodott a könyököm, amikor a tömeg előre nyomult – mondja Kevin Peek, egy másik mindenre képes, székhez kötött United-szurkoló. – Bepánikoltam, és kiestem a székemből. Nem biztos, hogy az a megoldás, hogy odatesznek minket védtelenül a pálya szélére.” Peek segítségét gyakran kérik a mozgássérülteknek szóló területek kialakításánál: „Olyan kicsi vagyok, hogy ha én látom a pályát, akkor bárki más is”.
Ennek ellenére a múltban őt is előszeretettel pécézték ki az ellenfél szurkolói. „Nem szívesen viseltem a csapatom színeit, mondjuk, Liverpoolban. A hetvenes évek végén és nyolcvanasok elején drámai volt a helyzet. Még a tolószékben is megdobáltak. Az Evertonnál a hazai és a vendégszurkolók közé sorakoztattak fel bennünket. A táborok egymást kezdték hajigálni, mi meg ott ültünk tehetetlenül a kereszttűzben.”
A mozgáskorlátozottak érdekében fejlesztések kezdődtek
Mára pozitívan változott a helyzet, bár most sem mindig egyszerű egy mérkőzés idegenben. A decemberi, Madejski-stadionban rendezett meccs, ami a Reading elleni 4–3-as győzelemmel végződött, hét óra utazást kívánt meg Bankstől. Egy erre a célra átalakított busszal utazott két társával együtt. „Ráadásul három órámba telik, mire el tudok indulni – mondja. – Ha, mondjuk, háromnegyed egykor kezdődnének a mérkőzések, ki sem tudnék menni. Mégsem kérhetem meg a feleségem, hogy ébresszen fel hajnali kettőkor. Ránk nézve hatalmas csapás, amikor megváltoztatják a kezdés időpontját.”
Szünet van az Old Traffordon, a kerekesszékes szurkolók a lelátók mögött gördülnek vissza helyükre, elhaladva a stadion fogdája mellett is, ahol pár megbilincselt drukker tölt kellemetlen perceket. Képeket adnak körbe a barcelonai, moszkvai és római kiruccanásról (ez utóbbin 165 mozgássérült szurkoló vett részt, ezzel az esemény bevonult a futballtörténelembe).
„Sir Alex minden egyes játékosától megkövetelte, hogy vegyen részt a karácsonyi összejövetelünkön, és tudni akarta, ki nem tett eleget ennek a kérésnek – mondja Banks. – Nagyon sokat segített nekünk.”
Kagava Sindzsi egyszer késve érkezett, mert kicsit rágyúrt még az edzésre. Éppen rendet raktunk már, amikor megjelent. Kért egy csésze teát, és egy órán át csevegett velünk angolul. Az eset nem példa nélküli. Ole Gunnar Solskjaer, Steve Bruce, Ryan Giggs, Gary Neville és Éric Cantona – mindnyájan remek fickók voltak.
Nem minden futballista tudja, hogyan is kell ilyen helyzetben viselkedni. „A fiatalabb játékosok manapság már eligazítást kapnak, mit is kíván az etikett a mozgáskorlátozottakkal – osztja meg velünk Banks. – Régebben azonban nehezebb volt, mert az emberek többsége nem tudta, mihez kezdjen velük. Ma már leguggolnak, ha kerekesszékessel beszélgetnek, vagy ha fotózásra kerül sor.
Peek. Egy tömegjelenet alkalmával kificamodott a karja
Néha a visszájára sül el mindez, ahogy azt Peektől megtudjuk, aki egy összejövetelen belefutott Cantonába. „Megkérdezte, szeretnék-e autogramot? – meséli Kevin. – Annyira bepánikoltam, hogy lefagytam, és azt mondtam, nem kérek. Túl erős volt az aurája. A mai napig bánom.”
A MUDSA-t sem kerülik el teljesen a csalások. Volt például egy Everton-szurkoló, aki elpasszolta a jegyét valakinek, aki még pont annyira egészséges volt, hogy csapata góljánál kipattanjon a székből, és örömtáncot lejtsen.
„Minden mérkőzésen történik csoda” – jegyzi meg szárazon Downs.
Adódik azonban olyan is, hogy a csoda elmarad. Egy szurkoló szerette volna a halála előtt még egyszer látni a Unitedot élőben. A MUDSA rendkívül segítőkész ugyan, de ő maga is megijedt, amikor meglátta, milyen állapotban volt szegény pára. Annyira rosszul volt, hogy a mentő egyenesen a pálya széléig vitte, ahol mozgatható kórházi ágyról nézte végig a mérkőzést. Még aznap éjjel meghalt.
A Norwich elleni találkozó a záró szakaszába lép, a United Kagava harmadik góljával növeli előnyét (talán a teától ennyire jó), majd Rooney 25 méteres bombájával teszi biztossá a győzelmet. Még megy a meccs, amikor arról megy a vita: vajon a mozgáskorlátozott labdarúgóknak és kísérőiknek kellene-e fizetniük a jegyért, vagy sem.
Vannak olyan kerekesszékesek, akik azt képviselik, hogy a belépő végső soron az ő kényelmüket is szolgálja.
„Nem értek egyet ezzel – érvel Banks. – Akik ezt képviselik, azt állítják, a mozgássérültek nem szorulnak rá a jótékonykodásra, holott a ma ittlévők többsége nem tudott volna eljönni, ha fizetnie kell. Több ez, mint egy mérkőzés: ez a hét fénypontja, továbbá itt megélhetik az együvé tartozást.”
Ahogy aztán szivárognak szépen kifelé a mérkőzésről, az embernek az az érzése támad, hogy a mozgáskorlátozott szurkolóknak a stadion egyenesen a második otthonuk. És nem pont ugyanaz az érzés, mint ami az 1999-es BL-döntő idején fogalmazódott meg.
„Néha a bíró éleslátását is megkérdőjelezem”
Ezt állítja Melvin Collins, korábbi hounslow-i alpolgármester és a Brentford majdnem vak szurkolója.
Milyen vakon focimeccsekre járni?
Rózsahimlővel születtem, és nagyon enyhén megmaradt valami a látásomból. Rendkívül erős szemüveggel járok ki a meccsekre, így néhány akciót azért látok. És persze hatalmas szükségem van a kommentárokra, ahogy minden vaknak vagy gyengénlátónak.
Hogy működik mindez?
A Brentfordnak van egy kisebb lelátói csapata, akik az összes eseményt hangosan elmondják. A miénk az elsők egyike, 1952-ben kezdtük. A kommentátor áll a lelátón, a vakok pedig köré gyűlnek. Szerencsés vagyok, hogy fiatal koromban belecsöppenhettem, és még ma is közéjük tartozom.
Mióta jár Brentford-meccsekre?
Már 1953-tól. Februárban a Bury ellen ünnepeltem a hatvanadik évfordulómat, és megengedték, hogy én vezessem fel a csapatot a pályára! Nyolcévesen mentem az első meccsemre. Kettő egyre kaptunk ki az Aston Villától, de így is beleszerettem a hangulatba.
Miért jó kimenni egy mérkőzésre?
A pálya igazi helyi közeg. Szeretem a bajtársiasságot, a családias légkört, és jó néha megkérdőjelezni a játékvezető döntéseit. (FFT: Talán még az éleslátását is kétségbe vonná?) Hát persze! A kommentátorom segítségével. Őt szoktam kérdezni, kinek van igaza, a bírónak vagy nekem.
Mely pillanatokra emlékszik vissza a legszívesebben?
Sok van. Volt egy hapsi, aki Norwichból érkezett kommentátornak, de amikor hét kettőre vertük otthon a csapatát, többet nem jött.
És mi volt a legrosszabb?
Egy 1967-es FA-kupa mérkőzés a Guildford City ellen. Úgy esett az eső, hogy labdába sem tudtunk rúgni, majd a visszavágón is ugyanúgy, hosszabbításban kaptunk ki.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. júliusi lapszámában.)
