„Mintha én lennék a foci Bin Ladenje”

Interjú Alec Fenn Illusztráció Ryan Inzana

Amióta csak az eszemet tudom, balhés gyerek voltam, ami furcsa, mert az egyik első emlékem, hogy anyám magával visz a templomba. Általános iskolában a tanárok képébe vágtam, hogy „bekaphatják”, és az udvaron is csak verekedtem. Negyedikben aztán kirúgtak, mert az ebédlőben egy tálcával akkorát ütöttem az egyik tanárra, hogy majdnem eltört a keze.

Sok más kölyökhöz hasonlóan én is a futballban vezettem le a feszültségemet, de ez sem tudott jó útra terelni. Tízéves koromban felvett a Crystal Palace: együtt játszottam Wilfried Zahával és John Bostockkal, de két év után kirúgtak az akadémiáról a magaviseletem miatt. Sokat hallani a kissrácokról, akik az aszfalton focizva csiszolták a tudásukat, de én akkoriban egészen más műfajban játszottam Észak-London legsötétebb zugaiban.

Ötödikben, amíg a többiek az udvaron fociztak, én kiloptam a telefonjaikat a kapufának használt kabátjukból. Suli után a Finsbury Parkba mentem, ahol el tudtam adni a mobilokat egy albán társaságnak, akikről a kétes értékű ismerőseim meséltek. Később már az utcán loptam a mobilokat, és csak úgy dőlt a pénz. Az anyám mindennap adott két font zsebpénzt, de nem az édességboltban költöttem el, hanem a bukinál. Órákig bámultam az unokatestvéremet, amint a villogó félkarú rablón játszik, és odaadtam neki a zsebpénzemet, hogy dobja be nekem.

Tizenhárom éves koromban a tanárok megkérték az anyámat, hogy üljön be az iskolai órákra, hátha akkor viselkedem, de ez sem számított. Hetedikes koromban végleg kirúgtak, mert megégettem az osztálytársamat egy Bunsen-égővel. Az Octagonba kerültem, egy viselkedési problémás gyerekekre szakosodott intézetbe. Olyan volt, mint egy kis börtön. Kisebbek voltak az osztályok, és több tanár tartotta az órákat egyszerre, hogy rendet tudjanak tartani. A magamfajta rossz kölykök közé keveredtem, nem csoda, hogy hamar visszaestem.

A foci volt az egyetlen reményem arra, hogy kezdjek valamit az életemmel. Csatlakoztam egy félprofi klubhoz, a Haringey Boroughhoz, ahol valamivel magasabb szinten játszhattam, és lecsapolhattam a felgyülemlett feszültséget. Legalábbis ez volt a cél. De még mindig rossz társasággal lógtam, és az egyik este kiraboltunk egy közeli középiskolát. Letartóztattak, hét hónap felfüggesztettet kaptam, és megtiltották, hogy este elmenjek otthonról, ami persze nem állított meg. Éjszakánként elszöktem, hogy további betörésekben vehessek részt. Anyám beköpött a zsaruknak, akik letartóztattak rablásért. Nyomkövetőt tettek a bokámra, de egy kis mosogatószer segítségével ki tudtam belőle bújni, és ott folytattam, ahol abbahagytam.

Beálltam egy másik félprofi klubhoz, a Romford FC-hez: hétközben velük edzettem, hétvégén pedig velük játszottam, de közben jelentkeztem Danny Shittu, a QPR és a nigériai válogatott korábbi hátvédjének akadémiájára. Amikor épp nem fociztam, akkor betörtem, szerencsejátékoztam vagy füveztem: elkerülhetetlen volt, hogy a két életem összetűzésbe kerüljön. Egyik nap edzés alatt összeszedtem az akadémiai csapattársaim összes mobilját az öltözőből, de elkaptak. „Mit keresnek ezek itt?” – kérdezte Shittu a táskámban lapuló telefonokról. Tagadtam mindent, de nem volt hülye: azonnal kirúgott. Amikor legközelebb találkoztunk, én már a Newcastle-ban játszottam, ő pedig a QPR-nél volt.

Én is csak egy gyökér voltam, aki elb…ssza az életét, de azért a szerencse mellém szegődött: ejtették az ellenem felhozott betöréses vádakat. Ekkor kellett volna összeszednem magam: ehelyett elmentem tombolni a haverokkal. Egyszer kifosztottuk egy busz felső szintjét: minden mobilt elvettünk, aztán átszálltunk egy másik buszra, és megcsináltuk ugyanezt. Több telefonunk volt, mint a tudakozónak, de ez sem volt elég. Kimentünk az utcára, és kitéptük a járókelők kezéből a mobiljaikat. Néhány másodperccel később egy rendőrautó fordult be a sarkon. Megpróbáltunk lelépni, a szajrét bevágtuk egy bokor alá, de utolértek minket.

A rendőrök megtalálták a cuccot. Letartóztattak, és három napra becsuktak. Kikérdeztek, de csak annyit voltam hajlandó elmondani, hogy „nincs válaszom”. Fegyveres rablással vádoltak meg, de óvadék ellenében a tárgyalás napjáig szabadon engedtek. Komolyra fordult a dolog. Amíg a tárgyalás napjának kitűzését vártam, megint ellógtam otthonról. Egyik nap egy hétszáz fontot érő laptopot nyúltam le, de végül elkaptak egy lopott iPoddal, és megint letartóztattak.

Tizenöt éves voltam akkor, és az anyám komolyan fontolóra vette, hogy kirak. Könyörögtem neki, hogy adjon még egy esélyt: 2007-ben végül elküldött a Southgate College akadémiájára. Egy nyár végi meccsen pályára küldtek a Southampton ifjúsági csapata ellen, ahol az én két gólommal nyertük meg a meccset. Néhány héttel később a Southamptontól felhívták az edzőmet, közelebbről is látni akartak. Néhány napig az ificsapatukkal edzettem, aztán kétéves ösztöndíjat ajánlottak fel.

„NÉHÁNY HÓNAPPAL KORÁBBAN MÉG BÖRTÖNBEN ÜLTEM, MOST MEG SHEARER ÉS OWEN MELLETT ÖLTÖZTEM”

Southamptonban kellő távolságra voltam az észak-londoni kísértésektől. Heti száztíz fontot kaptam, a szobáinkat is az akadémia bérelte. Összehaverkodtam Bradley Wright-Phillipsszel, Nathan Dyerrel és David McGoldrickkal. Hamarosan örömömet leltem a gólokban, és a pályán kívül is jól éreztem magam. Éjszakánként kimásztam az ablakon, és ellógtunk a haverokkal bulizni. A főbérlőm persze rájött, és elmondta az akadémiának, úgyhogy megbírságoltak.

Southamptonban nem tudtak a korábbi ténykedésemről: nagyot nézett az igazgató, amikor levelet kapott az ügyészségtől, amely szerint bíróság elé kell állnom fegyveres rablásért. A klub ügyvédje hiába magyarázta a bírónak, hogy épp megváltoztatom az életem és tehetséges vagyok. Négy hónapot szabtak ki rám a fiatalkorúak börtönében. Amikor kihirdették az ítéletet, remegett a lábam: a hátam mögött ott zokogott a nagynéném. Az ő fia, Michael is ennyit kapott aznap. Napi huszonhárom órára voltunk bezárva, de próbáltam formában maradni és csatlakoztam a börtön focicsapatához.

Két hónap után kiengedtek. Visszatértem Southamptonba, ahol a klub bérelt egy lakást külön nekem és az anyámnak, hogy szemmel tarthasson. Nem sokáig értem be tisztán gólokkal, végül visszaváltottam önmegsemmisítő üzemmódba. Lenyúltam egy csomó stoplist és tornaruhát, sőt az egyik alkalmazottól egy doboz csokit is. Mindent egy bokor alá rejtettem, és Londonba akartam vinni eladni, de az egyik edző megtalálta. Hamar rájöttek, ki a tettes, és hiába könyörögtem a felnőttcsapat edzőjének, Nigel Pearsonnak, végül kirúgtak.

Az ügynökömet ez egy cseppet sem zavarta. Napokig csörgött a telefon, és hamarosan a Swindon próbaedzésén találtam magam. Egy ívelt gól után felajánlottak heti kétszázötven fontot, de mielőtt belementem volna, felhívott az ügynököm, és azt mondta, találkozzak vele egy közeli Burger Kingben. Ott várt az asztalon egy kétéves szerződés a Newcastle-től, amiben háromszor annyit ajánlottak, mint a Swindon, plusz egy húszezer fontos szerződési jutalékot. Papíron nem is volt kérdés, de féltem, hogy olyan messzire költözzem az otthonomtól, és szükség volt az igazgató, Dennis Wise hathatós győzködésére, hogy aláírjam.

Két csapattársammal együtt kaptam szobát egy Glenn nevű pasasnál, aki nagyon szigorúan vette a nevelésünket: közösen kellett vacsoráznunk az asztalnál, és volt takarodó is. A rendszerezés segített, és hamarosan az U18-asban és a B-csapatban is játszottam. Kevin Keegan meghívott a felnőttek edzésére. Akkor találkoztam vele először, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy „Oké, Keegan!”, mire elröhögte magát, és szólt, hogy ezentúl azért inkább mesternek szólítsam.

Néhány hónappal korábban még börtönben ültem, most meg Alan Shearer és Michael Owen mellett öltöztem. Őrület volt. Kerültem a balhét, és néhány héttel később elvittek egy Premier League-mérkőzésre az Arsenal ellen az Emiratesbe cserének. Magángéppel repültünk. Emlékszem, leszálláskor Owen és Nicky Butt ötszáz fontban fogadott, hogy melyikük csomagja jelenik meg előbb a futószalagon. Más világ volt. Három nullra vesztettünk, és Keegan hamarosan felmondott, de én ott maradtam a felnőttcsapat körül: a 2008–09-es idényben tizenöt gólt szereztem az U18-as együttessel, hetet a B-vel.

A jutalmam egy új, három és fél éves szerződés volt. Tízezer font hetente, plusz egy rakás bónusz aszerint, hogy hány gólt hozok össze, és hányszor lépek pályára. Tizennyolc éves voltam, és még nem játszottam a felnőtteknél. Ez 2009 augusztusában megváltozott, amikor a West Bromwich Albion ellen a nyolcvankilencedik percben beküldtek. Decemberben lőttem az első gólomat, a Coventry ellen idegenben, de januárban már jött is a második a Crystal Palace elleni győztes meccsen. Abban az idényben harmincszor léptem pályára, és feljutottunk a Premier League-be, de sajnos ez csak a felszín volt.

„CSATLAKOZTAM A BLACKPOOLHOZ, AMI A FOGADÁSI ÉS BULIZÓS SZOKÁSAIM TÜKRÉBEN NEM VOLT JÓ ÖTLET”

A mélyben nagy feszültség húzódott köztem és a menedzser, Chris Hughton közt, aki 2009 óta volt velünk. Miután rákaptam, hogy hétköznap esténként bulizzak, gyakran késve érkeztem az edzésekre, és rengeteg időt töltöttem a kaszinókban.

Két hónap alatt eljátszottam harmincezer fontot, és további hetvenezret kellett kölcsönkérnem Hatem Ben Arfától, Steven Taylortól és Fabricio Coloccinitől, hogy ki tudjam fizetni a tartozásaimat. Amikor ezt megtudták a klubnál, eltiltottak az összes kaszinótól a városban, Coloccini pedig leült velem beszélgetni a szerencsejáték veszélyeiről. Mark Viduka is sokat segített: rengeteg tanácsot adott a fiataloknak arról, hogyan vigyázzanak a pénzükre. Alan Smith is jó példakép volt, aki a hatalmas fizetése ellenére egy rozzant tragaccsal járt. De nekem aztán beszélhettek.

Amikor feljutottunk a Premier League-be, kaptam egy 96 ezres bónuszt, aminek a nagy részét egy vadiúj Range Roverre költöttem. Hughton hamar kiszúrta, főleg miután Andy Carroll lenyúlta a slusszkulcsot, és beparkolt vele az edző helyére. Hughton figyelmeztetett, hogy ne verjem el a pénzemet, de nekem egyik fülemen be, a másikon ki. A pályán még mindig jó voltam, 2010 szeptemberében gólt lőttem a Chelsea elleni győztes Ligakupa-mérkőzésen. A meccs után a klub egyik embere félrehívott és közölte: másnap a bulvárlapokban megjelenik rólam egy kép, amelyen pisztoly van a kezemben. A WhatsApp profilképemről volt szó, amin egy légpisztollyal pózolok, de valaki elküldte az újságíróknak. A klub kéthavi fizetésemet vonta le, de ez eltörpült az ötéves szerződés mellett, amit három hónappal később kaptam.

A Newcastle végig hűséges volt hozzám, én meg kitoltam velük. Az egyik átbulizott este végén épp hazafelé vezettem a barátnőmmel a kocsiban, amikor leintettek és megszondáztattak. Ittas vezetésért bevittek, háromezer fontra bírságoltak, és egy évre elvették a jogsimat. Hughtont 2010-ben kirúgták, Alan Pardew érkezett a helyére, aki megelégelte a sorozatos késéseket, és elküldött az akadémiás srácokkal edzeni. Tetézte a bajt, hogy bíróság elé kellett állnom, miután a belvárosban megütöttem két fickót, akik rasszista megjegyzéseket tettek rám, és meg akartak támadni. Amikor a rendőrök le akartak tartóztatni, bepánikoltam és ellöktem őket, így a vádba bekerült a hivatalos személy elleni erőszak is. Bűnösnek vallottam magam, a térfigyelő kamerák pedig nekem adtak igazat, így megúsztam egy tizenkét hónapos felfüggesztettel.

A 2011–12-es idényt kölcsönben töltöttem a Barnsleynál és a Sheffield Wednesdaynél (az utóbbinak segítettem feljutni a másodosztályba), vagyis legalább focizhattam, de szinte lehetetlennek tűnt visszajutni a Newcastle kegyeibe. Egyre feszültebb lettem, és amikor a szurkolók kritizálni kezdték a csapatot egy rosszabbul sikerült időszak alatt, megmondtam nekik a magamét a Twitteren. Mind nekem estek, és onnan már nem volt visszaút. Kétezer-tizenhárom januárjában letartóztattak nemi erőszak gyanújával, miután az éjszakát egy lánnyal töltöttem. Sima egyéjszakás kaland volt, de vádat emeltek, ami elég volt hozzá, hogy a Newcastle felbontsa velem a szerződést. B…ssza meg.

Senki sem akart velem szóba állni. A priuszaim listája végtelen volt, és nemi erőszakkal gyanúsítottak: öt hónap szabadesés után egyéves szerződést írtam alá a Swindonnal heti négyezerért. Ha bárki azt hinné, hogy ezúttal végre megtanultam a leckét, téved. Nyolc gólt szereztem a huszonhárom harmadosztályú mérkőzésem alatt, de többször otthon hagytak a késéseim, sőt mulasztásaim miatt. Végül 2014-ben felmentettek a nemi erőszak vádja alól, de újra letartóztattak, miután lenyúltam három üveg Henessyt, és megütöttem egy lány barátomat. Szerencsére nem tett feljelentést, de később háromezer font bírságot kaptam, amiért egy átmulatott éjszaka után elhagytam a kulcsomat, és berúgtam az ajtót. Nem csoda, hogy a Swindon májusban felbontotta a szerződésemet.

Három hónappal később csatlakoztam a Blackpoolhoz, ami (ismerve a fogadási és bulizós szokásaimat) nem volt jó ötlet, de kétségbe voltam esve. Heti százötven fontot kaptam, és háromezret mérkőzésenként. Augusztustól novemberig tizennégy meccsen vettem részt, két gólt lőttem, de nem voltam boldog. A stadionhoz tartozó szállodában laktam, és a barátnőm elhagyott, miután megtudta, hogy Blackpoolban megcsaltam. Autóval indult vissza Londonba, én meg utána akartam menni: vagy harminc percig száguldottam az autópályán, mielőtt lekapcsoltak. Visszamentem északra, de miután decemberben kihagytak egy Birmingham elleni hazai meccsből, visszatértem Londonba, és ott maradtam fél évig.

A klub minden egyes kihagyott edzésért bírsággal sújtott, de nem érdekelt. Tizenkét hónapra szólt a szerződésem, és tudtam, hogy nem hosszabbítják meg. Meglepett, amikor életbe léptették a megállapodás plusz egy éves kiegészítését, és visszahívtak a nyárra. Négy héttel később végül beállítottam, addigra már négy barátságos találkozót lejátszottak nélkülem. Egyedül kellett edzenem, föl-le rohangáltam a parti homokdűnéken, de esélyem sem volt bekerülni Neil McDonald csapatába, pedig még nyilvánosan is bocsánatot kértem a viselkedésemért. Végül 2016 februárjában megszüntették a szerződést.

Augusztusig nem játszottam, aztán a Southend egy évre leigazolt: 2014 novembere óta nem játszottam tétmérkőzésen. A fizetésem fabatkát sem ért, de miután két gólt lőttem a Burynek és egyet az Oldhamnek, Phil Brown hároméves szerződést ajánlott, heti háromezer fonttal. Nyilván azonnal meg is bánta, miután három héttel később online pénzügyi csalással vádoltak meg. Újra várt a bíróság, de én csak mentem tovább: március közepétől április elejéig négy egymást követő mérkőzésen szereztem gólt, de az örömöm nem tartott sokáig.

Májusban, nem sokkal az idény vége után nyolc hónap börtönre ítéltek, miután beismertem a sikkasztást. Tíz hetet töltöttem a pentonville-i intézményben, aztán kiengedtek jó magaviseletért: öt héten át nyomkövetőt kellett hordanom, és este hét után nem mehettem el otthonról, vagyis nem játszhattam a hétköznapi tétmérkőzéseken. A Southend kitartott mellettem, a 2017–18-as idény első felében huszonegy meccsen léphettem pályára, de januárban nekik is elfogyott a türelmük a sok késés miatt, és felbontották a szerződést.

Azóta a labdarúgás a kezét mossa utánam. Mintha én lennék a foci Oszama Bin Ladenje. Több héten át edzettem az Oxfordban 2018-ban, de nem fogadtam el az ajánlatot. A Rochdale az előző idényben ezer fontot ajánlott fel hetente, de nem tudtam rábólintani, mert benne volt a szerződésben, hogy az egyik csapattársammal és annak barátnőjével kellene egy lakásban élnem, nehogy visszacsússzak a régi életembe. Utólag belegondolva rossz ötlet volt visszautasítanom.

A Southend után visszaköltöztem az anyámhoz, és öttagú amatőr csapatokkal játszom, hogy formában maradjak: persze ez már rég nem profi futball. Két hosszú évem volt, hogy elgondolkodjam azon, mit rontottam el, és kiket bántottam meg az elmúlt évtizedben. Nem hibáztathatok senki mást, magamnak kerestem a bajt, és többször kaptam esélyt, hogy megváltozzak, mint azt megérdemeltem. Áprilisban betöltöttem a huszonkilencet, és nincs vesztegetni való időm. Imádkozom, hogy legyen még egy esélyem. Ha megkapom, kész vagyok minden erőmet beleadni.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. szeptemberi lapszámában.)

Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!