„Miért csinálom? Talán mert megőrültem!” – Henry, az edző, 1. rész

Szöveg Chris Flanagan

„Wenger egyre csak azt mondogatja nekem, hogy próbáljam élvezni, és sok sikert hozzá, mert nem könnyű – árulja el Henry. – És igaza van: tényleg nem könnyű.”

Egy pillanatra elneveti magát, miközben felidézi korábbi mestere szavait, de talán még sohasem volt ennyire komoly élete során.

Új munkáját még csak rövid ideje végzi, de már éppen elég nehézség érte ahhoz, hogy pontosan érezze a humort Wenger szavaiban. Kicsit úgy csengenek, mintha olyasvalakinek mondta volna őket, aki első munkanapját tölti oroszlánszelídítőként, vagy aki elhatározta, hogy hordóba zárva ereszkedik le a Niagara vízesésen. Sok szerencsét, amire szükséged is lesz. Ha nem jönnél vissza, örülök, hogy megismerhettelek.

A labdarúgóedzők élete szinte hasonlóképpen veszélyes. Persze nem fenyeget a veszély, hogy megkarmol egy vadmacska, de már nem egy nagynevű futballista tapasztalta meg, hogy jó híre pillanatok alatt szertefoszlik.

A francia futball eddigi legnagyobb csatára, az Arsenal valaha volt legkiemelkedőbb játékosa megtehette volna, hogy élete hátralévő napjait otthon tölti a fotelban, és Premier League-et néz a tévében. De nem ezt akarta. Forró vágy égett benne, hogy edző lehessen, és 2021 elején ez a vágy még mindig erősen él a 43 éves korábbi sztárfutballistában. Három hónapot töltött a Monaco élén 2018 októberétől kezdve, és a rövid időszak tele volt nehézséggel. Ezt az MLS-ben küzdő Montreal kispadja követte. Ez a kaland sem tartott túl sokáig.

A FourFourTwo munkatársával még a kanadai klubnál lévő edzőként folytatott hosszú beszélgetése során egyértelműen kiderült, hogy élni akar a lehetőséggel. Nem olyan emberről van szó, aki beéri azzal, hogy nagy elismerésnek örvend, miközben nem ismeri a labdarúgás elit alatti világát, hanem olyanról, aki teljes szívét és lelkét beleteszi a munkába, akkor is, ha a Ligue 1-ről vagy az MLS-ről van szó. Ha az érdekelné az olvasót, mi van a Newport County vagy a Bala Town csapatával, arról is be tudna számolni.

„HA VÉGE A HÁBORÚNAK, A KATONÁK IS SÍRHATNAK”

Már eddig is elég sok stressz érte edzői pályafutása során. A Monaco a kiesés ellen küzdött a vezetésével, a Montreal élén töltött időszakát pedig a járvány határozta meg.

Három hónappal azelőtt nevezték ki a kanadai csapat élére, hogy kezdetét vette volna a 2020-as idény, majd négy pontot szedtek össze két mérkőzésen, amikor leállt a bajnokság. A Montreal játékosai még csak labdába sem értek egészen júliusig, amikor mini tornát rendeztek Floridában. Ezt követően ismét belevetették magukat a bajnokságba, de hamarosan New Jerseybe kellett áttelepülniük a határok lezárása miatt.

„Ha valaki újdonsült edző, nagyon nehéz mozgásba hoznia a dolgokat úgy, hogy közben kéthavonta le kell állni – mondja. – Fontos leszögeznem, hogy tényekről szeretnék beszélni, de gyakran, amikor az ember tényekről beszél, sokan hiszik körülötte, hogy panaszkodik. Nem ezt szeretném tenni, de nehéz, hogy állandóan megállunk, miközben egy új kultúra és játékstílus vesz körül. Úgy utaztunk el a floridai tornára, mint egy a résztvevők közül, alig voltak mögöttünk edzések, ha viszont nem jön az eredmény, kapod a magadét. Elmentünk Orlandóba, ahol meleg van és párás a levegő, utána vissza Montrealba, ahol tizennégy nap karantén várt, edzésről szó sem lehet. Aztán már a hazai meccseinket is távol az otthonunktól kellett játszanunk. Így is meglett a rájátszás, de az előző év hatalmas kihívást jelentett.”

„SZÍVESEN BOSSZANTOTTAM AZ EDZŐIMET. HA NEM ODA RAKTÁK LE A BÓJÁKAT, AHOL AZOKNAK ÁLLNIUK KELLETT, RÖGTÖN SZÓVÁ IS TETTEM”

Mindez valóban hatalmas gondot jelent egy olyan sportágban, amely akkor is kellőképpen összetett, ha egyébként minden körülmény rendben van. „Sok időt vesz igénybe, hogy mások helyett is gondolkodnom kell” – teszi hozzá Henry.

Pedig már régóta tudta, hogy egyszer majd edző szeretne lenni. Miután visszavonult a Sky Sports tudósítója lett. Ebben a pozíciójában sokáig megmaradhatott volna, miközben nézhette volna, ahogy menedzserek jönnek és mennek sorban egymás után, úgy, hogy ő maga végig érinthetetlen marad. Miért nem tette?

„Talán megőrültem – mondja nevetve. – Tudtam, hogy mindig is a játék része leszek. Futballistaként is nagyon érdekelt a taktika, szívesen bosszantottam is ebben a témában az edzőket. Ha nem oda rakták le a bójákat, ahol azoknak állniuk kellett, rögtön szóvá is tettem. Gyakran kötekedtem, hogy miért nem így vagy úgy játszunk. Gyakran sok is volt belőlem. De mindig a mérkőzéseken járt a fejem. Vajon miben lehetne még fejlődni? Így jutottam el odáig, hogy miért is ne lehetnék akár én magam is edző, ha már ez a szenvedélyem, ezt csinálom szívesen. Ha felmegyek a pályára, úgy kell rám szólni, hogy álljak már le. Gyakran előfordul, hogy a játékosaim jelzik, már régóta ott vagyunk a pályán, amire azt válaszolom, hogy persze, és elnézést kérek tőlük. Érzem a rám nehezedő nyomást, mert menedzser vagyok. Hogy játékosként is éreztem-e? Igen, persze, de ez olyan, mint a lélegzetvétel: nem szoktam arra gondolni, hogy éppen levegőt veszek.”

Henry jól boldogult a vállán ülő teherrel már akkor is, amikor még csak játékos volt, ezért válhatott az egyik legnagyobbá. Nem minden sikerült tökéletesre, az ír válogatott szurkolói például valószínűleg sohasem bocsátják már meg neki azt a kezezést a 2010-es világbajnoki selejtező alkalmával, ennek ellenére ritkán lesz ennyire ragyogó egy pályafutás, amelynek során világbajnok lett 1998-ban, Eb-t nyert 2000-ben, továbbá BL-t a 2008–09-es idényben, hogy a Monacóval, a Barcelonával és a szeretett Arsenallal elnyert bajnoki címekről már ne is beszéljünk. Nemrégiben az FFT választotta meg minden idők legjobb Premier League-játékosának.

„Köszönöm szépen az elismerést – mondja, mert van annyira szerény, hogy jólesik neki minden bók, nem számít, mennyit kapott már életében. – Semmit sem változtatnék meg abból, ami velem történt. Örülök annak, amit véghezvittem, és ezalatt nem csak a győzelmeket értem. Persze az is fontos, de igazán az számít, hogy mit közvetítesz az embereknek. Ennek köszönhetően különleges a kapcsolatom az Arsenal drukkereivel, ugyanis annak idején együtt sírtunk, együtt nevettünk. Ugyanazt éreztük, mindannyian egyek voltunk. Amikor az emberek belelátnak a szívedbe, megkedvelnek. Nem biztos, hogy mindig pozitív érzelmet találnak ott, de ez is csak azt mutatja, hogy ember vagy. A klub nélkül senkik sem vagyunk, de megtanultam értékelni a személyes elismerést is. Az ember érzi, hogy valamit mégiscsak jót csinált, és nyomot hagyott a csapaton. Nem egyszerűen csak a bezsebelt elismerésekről van szó, hanem arról is, hogy hogyan küzdöttél.”

Henry nemcsak saját magát repítette egyre feljebb, hanem együtteseivel is újabb és újabb magasságokba jutott el. Amikor a Netflix tavaly bemutatta tízrészes sorozatát a kosárlabda-legenda Michael Jordanről – és ezzel elkészítette az eddigi legjobb bepillantást egy fáradhatatlan elitsportoló életébe –, az Arsenal korábbi csatára, Carlos Vela arról beszélt az amerikai médiában, hogy Jordan hozzáállása leginkább Henryéra emlékezteti.

„Henry akart a legjobb lenni mindennap, és a fiatalokat is abba az irányba terelte, hogy dolgozzanak minél többet, és adjanak bele mindent minden edzésbe” – mondta akkoriban a mexikói labdarúgó. Hősünkre is hatással volt a sorozat, de az összehasonlítással nem ért egyet. „Ez nemcsak rólam szól, általában ilyen egy bajnok. Aki nyerni akar, annak így kell csinálnia. Számomra teljesen normális, hogy sokat követelek magamtól és másoktól is. Ott van például Michael Jordan, a világ legjobb sportolója, aki mindennap korán megjelent a munkahelyén, keményen dolgozott, és jobb volt a többieknél. Mit tehet ilyenkor egy csapattársa? Nem az a minimum, hogy ugyanazt a munkamorált próbálja ő is hozni? Máskülönben mi sülne ki ebből az egészből? Ha vége a háborúnak, a katonák is sírhatnak. A legvégén a játékosok leírták, mit is jelentett nekik a csapat, majd tűzre tették a papírdarabokat. Ez volt az első alkalom, hogy Jordan megnyitotta nekik a szívét. Gondoltam is, hogy hát persze, hiszen a háborúnak vége. Ekkor már mindent hajlandó megmutatni, addig viszont nem, amíg még zajlik a csata.”

NEW YORKBÓL NEWPORTBA

A kívülálló szemében Henry pályafutása olyan benyomást kelthetett, ahol minden simán megy. Most azonban nem győz eleget figyelmeztetni arra, hogy ez nem így volt, mivel csak lassan építette fel magát, és most ugyanez a helyzet az edzői munkával is, hiába állt korábban a csúcson.

„Nincs ebben semmi új – jegyzi meg. – Az emberek mindig a kész művet látják, és nem emlékeznek arra, hogy mennyit küszködtem. Senki sem gondolta volna még 1998-ban, hogy végül egyáltalán ott lehetek a világbajnoki keretben, mivel én voltam az egyetlen, akinek nem szavazott egyértelmű bizalmat a szövetségi kapitány, hiába voltak mások, akik nem teljesítettek a legjobban a klubjukban. Játszottam néhány évet az U21-es válogatottban. Sosem színleltem, hogy sérült vagyok, és sosem mondtam, hogy ez nem az én szintem. Mentem, és tettem a dolgom. Minderre már nem sokan emlékeznek. A 2000-es Európa-bajnokság selejtezőjében egyetlen alkalommal sem voltam kezdő. Csak egy közvetlenül a sorozat előtti felkészülési mérkőzésen térhettem vissza, a többi meg már történelem. Sok ilyen sztorim volt. Az emberek gyakran összezavarodnak, amikor a juventusos időszakom kerül szóba. Jól ment a játék a csapatban, onnan elsősorban az edző, Luciano Moggi miatt távoztam. Ha nem tisztelnek, megyek, ennyi történt. Az Arsenalban az első néhány hónapot a kispadon töltöttem, mert a sorban előttem volt Davor Suker, Nwankwo Kanu, Marc Overmars és Dennis Bergkamp. A végére már mindenki emlékszik, de igenis voltak küzdelmek az életemben. Ennek így is kell lennie. Most ugyanez a helyzet edzőként. Mindenkinek megpróbálom elmagyarázni, hogy igen, egykor jó játékos voltam, de annak már vége. Most azt kell tennem, amitől jobb edzővé válhatok.”

Az új élet nem sokkal azt követően kezdődött, hogy 2014 decemberében visszavonult a New York Red Bulls csapatából. Néhány héttel később már Newportban tanult a Walesi Labdarúgó-szövetség nagy tiszteletnek örvendő edzői tanfolyamán. Ennyi év alatt megszerezte az UEFA pro licenc képesítését.

„Mikel Arteta és Freddie Ljungberg is oda járt, és talán másokat is ismerhettek.”

Köztük volt a Newport County edzője, Mike Flynn, aki egy interjúban már el is mondta, milyen sok üzenetet kapott Henrytól, amikor csapata az FA-kupa ötödik körében állt helyt 2019-ben.

„AZ A NAP, AMIKOR BELGIUM MEGVERTE BRAZÍLIÁT, ÉLETEM EGYIK LEGSZEBB EMLÉKE”

„Igen, valóban – derül fel az arca –, Flynn is ott volt, továbbá Joao Tralhao, aki a segédem lett a Monacónál. Jó móka volt, a mai napig kapcsolatban vagyunk egymással. Az előbbi sikeresen ért el valamit a kupában, míg mások ügyesen állják a sarat a Bala Town vagy más egyéb walesi csapatok élén.”

Vajon mi lehet a véleménye Artetáról?

„Védekező középpályás volt, és aki ezen a poszton szerepel, az mindig összefogja a csapatot, és nagyobb a rálátása – fejtegeti Henry. – Didier Deschamps esetében ugyanez volt a helyzet, Arteta pedig biztosan nagyon sokat tanult Pep Guardiola mellett a Manchester Citynél. Remélem minden jól sikerül neki. Mindenhez kell egy kis idő. Lenyűgöző volt, amit az Arsenallal művelt az előző idényben. Tudjuk, hogy az FA-kupa mennyire fontos a klub életében, és az Arsenal rekordja felülmúlhatatlan.”

Henry egy ideig egykori londoni klubja ificsapatainál is dolgozott, de hamar jött a felkérés a belga válogatottól a 2016-os Eb után.

„Hatalmas tapasztalat volt – idézi fel. – Elképesztően sokat tanultam Roberto Martíneztől, Graeme Jonestól, Richard Evanstől és Inaki Bergara kapusedzőtől. Amikor Antonio Conte a Chelsea élére került, és a három négy hármas formációt kezdte alkalmazni, mindenkinek elkerekedett a szeme, pedig Roberto Martínez már a 2011–12-es idényben kipróbálta ezt a Wigan élén, méghozzá akkor, amikor a bennmaradás volt a tét. Kilenc mérkőzés volt hátra, ebből hetet megnyertek. Hátulról indították a támadásokat Gary Caldwell-lel és Emmerson Boyce-szal. Emlékszem rájuk más edzők időszakából, aztán egyszer csak, amikor Martínez lett a menedzser, kapásból ötvenszer passzoltak egymásnak. Így nyerték meg az FA-kupát. Tudom, hogy végül csak szögletből találtak be, de rendesen megizzasztották a Cityt a döntőben. A belga válogatottal már több mérkőzést nyert, mint amennyit nem, de a minőség ismeretében ezen nem is kell csodálkozni, arról nem is beszélve, hogy láttam, hogyan rakja össze őket. Nagyon sokat tanultam tőle. Erre a feladatra készen kell állni, nem lehet csak úgy szórakozni olyanokkal, mint Romelu Lukaku, Kevin De Bruyne, Eden Hazard, Mousa Dembélé, Dries Mertens, Jan Vertonghen vagy Vincent Kompany. Nemcsak arról van szó, hogy nem hülyék, de kiváló edzőik voltak korábban. Könnyen előfordulhat, hogy rád néznek, és megkérdezik, ez meg mégis micsoda. Mertens intelligenciája például
mindent felülmúl, amit korábban láttam.”

Henrynak része volt abban, hogy a belga válogatott, miután túllépett a brazilokon, a 2018-as világbajnokság elődöntőjéig jutott, ahol éppen Franciaország győzte le.

„Ez volt az első alkalom az életemben, hogy ebből a szemszögből láthattam a világbajnokságot. Korábban vagy a francia válogatott tagja voltam, vagy Franciaországnak drukkoltam. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy másik országért dolgozom, és minden pillanatát élvezem. Végül a harmadik helyen zártuk a tornát, és amikor visszaérkeztünk Brüsszelbe, az a tömeg, hú…! Az a nap, amikor megvertük Brazíliát, életem egyik legszebb emléke.”

MONACO: LES MISÉRABLES

Ez a siker csak még inkább felerősítette benne a vágyat, hogy főnök legyen a kispadon. Három hónappal később el is érkezett a lehetőség a Monacónál, ahol egykor játékos-pályafutása is elkezdődött.

Ha úgy is tűnhetett, hogy ez az igazán tökéletes állás, az élet másképp hozta. Rosszkor volt jó helyen. A 2017-es Bajnokok Ligája-sorozat elődöntős klubja eladta Kylian Mbappét, Nabil Dirart, Bernardo Silvát, Benjamin Mendyt, Joao Moutinhót, Thomas Lemart, Tiémoué Bakayokót és Fabinhót, mire Henry megjelent a színen 2018 októberében.

A csapat a 18. helyig csúszott le a bajnoki tabellán az idény kezdetén, és ez Leonardo Jardím kirúgásához vezetett. Aki azt hitte, hogy innen már csak felfelé vezet az út, annak egyáltalán nem biztos, hogy igaza volt. Henry is csak tizenegy pontot tudott összeszedni az első kilenc mérkőzésén. Négy BL-meccsén is egyedül egy döntetlenre futotta a Club Brugge ellen, így a Monaco a csoport legalján fejezte be a küzdelmet.

Január közepén, órákkal azt követően, hogy Mbappé mesterhármast szerzett a Paris Saint-Germain mezében a Guingamp 9–0-s földbe döngölése alkalmával, Henry elvesztette ötödik bajnokiját is csapatával, méghozzá 5–1-re a Strasbourg ellen. A Monaco a 19. helyen állt a Ligue 1-ben, de ha ez nem lett volna elég, kikapott a másodosztályú Metztől is a Francia Kupában. Henrynak alig több mint három hónap után csomagolnia kellett.

„Tizenhét sérült játékos volt a csapatban, és ezek közül tizenegy lett volna kezdő – emlékezik. – Szerettem volna mozgásba hozni a dolgokat, de októberben neveztek ki, és még a január sem ért véget. Nagyon nehéz valamit helyre tenni ilyen körülmények között. Arteta mindössze egyetlen bajnoki mérkőzést nyert meg a tízből ebben az idényben, mégsem rúgták ki, mert bíztak a fejlődésben. Az Arsenal bizalommal volt iránta, és helyesen tette, mert a szakember próbál változtatni a dolgok menetén, és igyekszik meghonosítani a saját stílusát. Vessünk egy pillantást Ole Gunnar Solskjaerra: mindenki azt mondogatta, hogy mennie kell, aztán egyszer csak remekelt a Uniteddal. A csapatépítéshez idő kell. Nem könnyű elemezni a folyamatokat, és arról beszélni, hogy mi történt, ha nem kapsz esélyt. Ezzel együtt csak hálás lehetek a Monacónak a lehetőségért. Senkire sem haragszom, a mai napig beszélek az ottaniakkal. A futballban már a szerződés aláírásakor érdemes számítani rá, hogy kirúgnak. Emlékszem, miután felmondtak nekem, találkoztam Mike Phelannal, a Manchester United segédedzőjével egy Arsenal–United találkozón, és azt mondta nekem, most már tényleg elmondhatom magamról, hogy edző vagyok.”

Henry monacói munkáját inkább megterhelte, hogy játékosként sikeres múlt állt mögötte. Attól a perctől kezdve, hogy megérkezett, a média árgus szemekkel figyelte. Kevésbé ismert edzővel nem foglalkoztak volna ennyit.

„Ezzel együtt kell élnem – vonja le a következtetést. – Csak erősödni fog, akár akarom, akár nem. Egyelőre csak tanulom a szakmát, de az ilyesmi mindig is így megy.”

Gary Neville-nek elég volt három hónap a Valencia élén, hogy utána visszatérjen a Sky stúdiójába. Henry másképp gondolkodik.

„Arról, hogy miért nem ment vissza az edzői világba, őt kellene megkérdezni, de az biztos, hogy itt semmi sem könnyű – mondja, miután rávilágítunk a köztük lévő hasonlóságra. – Egyszerűen nem az ő csapata, nem az ő stílusa volt. Miután az ember munkába áll, kell még egy kis idő, amíg a saját elképzelésére formálja a csapatot. Nekem ez az utam, még ha göröngyös is, ahogy a futballistapályám is az volt. Mindig tanul az ember, én általában a vereségből tanulok a legtöbbet. Van, aki rögtön sikeres lesz, van, aki nem. Mauricio Pochettino elképesztően jó edző, mégis csak nemrég nyerte meg az első trófeáját. Valaki egyszer azt kérdezte tőlem, mi a siker. Ez attól függ, hogy mi volt a cél az induláskor. Számos olyan edző akad, aki sikeres volt, de nem nyert semmit, és olyan is van, aki sok mindent megnyert, de nem fejlődtek a játékosai. Nekem az a siker, ha esélyt adhatok valakinek, és ő megérti, miről szól a játék. Mondjuk, hogy nem valami jó a labdával, de két hónappal később már sok minden megy neki, és meghívják a válogatottba is. Ez már siker, mert egy jó edző a játékosait is fejleszti, nemcsak a csapatot.”

 

Folytatása következik!

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. áprilisi lapszámában.)