Szöveg Matt Barker
Michael Owen sosem volt az a harsány fajta. Amikor az ezredfordulón átbillenve pályája csúcsára ért, akkor sem volt nagyképű, nem állt ki a tömeg elé ünnepeltetni magát: úgy viselkedett, mint aki képességeihez képest a legjobban teszi a dolgát, vagyis klubnak és válogatottnak egyaránt rengeteg gólt szerez.
Semmi sem állíthatta meg Owent 2001-ben. Öt plusz egy trófeát emelt a magasba: az FA-kupát, a Ligakupát, az UEFA-kupát, az angol szuperkupa pajzsát és az UEFA Szuperkupát. Huszonkét évesen és három naposan vette át az Aranylabdát. Azóta sem volt angol játékos, akit ez a megtiszteltetés ért.
Harmincegy gólt szerzett a Liverpoolban, miközben a csapat próbálta újra megvetni a lábát a hazai és az európai színtéren. Minél nagyobb volt a tét, Owen annál jobban játszott. Elképesztő intelligenciával mozgott a pályán, minden sprintje tökéletesen ki volt számolva. Fiatalos kiállása ellenére a labdát sem lehetett elvenni tőle.
Könyörtelen tempója és céltudatossága már-már Roy Keaneéhez volt mérhető. Ahogy leülünk vele beszélgetni, és a 2001-es évről kérdezzük, csak a vállát vonogatja. A rengeteg trófea ellenére nem igazán törődött azzal, amit elért.
„Én mindig is úgy éreztem, hátradőlni és azon elmélkedni, mit értél eddig el, a gyengeség jele – mondja Owen. – Ha jó akarsz lenni, és sokáig akarsz jó lenni, akkor mohónak kell lenned, megszállottnak. Nem is a győzelem adta mámor számít. Hanem a fájdalom, amikor valaki más győz helyetted.”
A 2000–01-es Liverpoolról valamiért nem szokás beszélni. Valahogy mindig eltűnik a fehér jelmezes ’90-es évek és az isztambuli diadal között. Pedig Owen egykori szobatársa, Jamie Carragher szerint az akkori hármas kupagyőztes csapat sokkal jobb volt, mint a 2005-ös BL-győztesek.
„Kétségkívül a kedvenc idényem volt – így a 41 éves hátvéd. – Ha megnyersz három tornát és a bajnokságban is harmadik vagy, az azt jelenti, hogy a meccseid többségét megnyerted. És így is volt. Talán az egyetlen csapatom, amelyre úgy gondolok vissza, hogy mind haverok voltak. Michael, Robbie Fowler, Danny Murphy, Steven Gerrard, Didi Hamann, Jamie Redknapp: akikkel most találkozgatok, mind benne volt abban a csapatban. Hiszen együtt éltük át.„
Nem a leglátványosabb Liverpoolról van szó. A győzelem felé vezető úton gyakran az ellenfél frusztrálásából, alig látható kis előrelépésekből kellett megélniük. A Manchester United és az Arsenal akkoriban messze a többiek fölött szárnyalt, így Gerard Houllier csapata kénytelen volt hozzájuk igazodni, és a legtöbbet kihozni minden kínálkozó ellentámadásból. „Kemény csapat voltunk, fantasztikus védősorral – magyarázza Owen. – Sami Hyypiä, Stéphane Henchoz, Carragher minden meccsen olyanok voltak, mint a trójaiak. És persze ott volt Hamann és Gerrard is. Merészek voltunk, és abban az idényben mi játszottuk a legtöbb találkozót. Minden lehetséges meccset bevállaltunk, ami már önmagában szép teljesítmény.”
A 63 mérkőzéses rohamidény első fele viszonylag nyugodtan telt: még nem lehetett sejteni, mi készül. Owennek nem sikerült továbbjuttatnia a válogatottat a 2000-es Európa-bajnokság csoportköréből, és bár az idény első hat összecsapásán hét gólt szerzett (például egy mesterhármast az Aston Villa ellen), a következő 13 meccsén összesen csak egy gólt ért el. Októbertől áprilisig mindössze kétszer talált kapuba a Premier League-ben.
Nem állt jól a Liverpool szénája: decemberben az Ipswich-től és a Middlesbrough-tól is kikapott. Az új évvel azonban valami beindult. Úgy tűnt, Owen végre rátalált a ritmusra. „Abban az idényben nekünk volt a legjobb csatársorunk a világon: Owen, Fowler, Emile Heskey és Jari Litmanen – emlékezik Carragher. – Michael nem igazán teljesített az idény első felében, de amikor formába jött, ijesztő volt.”
Owen a kispadról nézte végig, ahogy a Liverpool megnyeri a Ligakupát: Houllier a cardiffi döntőben inkább Heskeyt és Fowlert küldte a pályára. A Birmingham végül a tizenegyespárbajban adta meg magát.
A cardiffi sikerek ellenére Fowler nem sokáig élvezhette az edző kegyeit. Houllier egyértelműen az Owen, Heskey párosítást részesítette előnyben. Amióta 1998 júliusában az Anfieldre érkezett – akkor még mint Roy Evans munkatársa –, a francia szakember lépésről lépésre építette fel a csapatot. Arséne Wengerhez hasonlóan ő is egy anglofil francia volt, aki szívesen hozta össze hazája részletekre igényes odafigyelését az angol csapatszellemmel, kitartással és hittel.
Owen az otthonában zúzta szét a Romát
„Ő segítette át a klubot az új korszakba, amikor már tudatosan oda kell figyelned magadra, és arra, ahogy felkészülsz – mondja Owen. – Hihetetlen volt látni, ami az Arsenalnál történt. Nem értettük, hogy lehet, hogy sohasem sérülnek meg, gyorsabban futnak, tovább maradnak talpon, és egyáltalán nem pihennek. Nem tudtuk, mi a titkuk.
Houllier volt az első az Anfielden, aki ilyesmivel is foglalkozott. Sohasem mondta meg Gerrardnak, hogyan passzoljon, vagy nekem, hogyan lőjek kapura, vagy Carraghernek, hogyan védekezzen, de jól meg tudta ítélni a játékosokat. Precíz taktikus volt. Jól motivált és építette a csapatot. Remek vezető.”
A Ligakupa után teljes gőzre kapcsoltak, és berobbantak az UEFA-kupába. Úgy érezték, végre ismét az európai színpadon játszhatnak, és lerázhatják a Heysel-katasztrófa óta nyomasztó emlékeket és az eltiltást.
„Az UEFA-kupa akkor még nagy durranás volt – folytatja Owen. – Játszottunk az Olympiakosszal, a Romával, a Portóval, a Barcelonával. Nagyon kemény volt.”
Owen két gólt lőtt Fabio Capello bámulatos Romájának februárban. A Porto elleni negyeddöntő egy gól nélküli döntetlennel indult, de hazai pályán Murphy és Owen gólja már az első félidőben garantálta a továbbjutást.
Az elődöntőben a Barcelona várta őket. Az odavágót a BBC kérésére tíz perc késéssel kezdték, mert az EastEndersben (az angol Barátok köztben) éppen aznap derült ki, ki lőtte le Phil Mitchellt. Biztosan a barcelonaiak is nagyon kíváncsiak voltak rá. A katalán fővárosban a Liverpool kemény védelemmel állta Rivaldo, Luis Enrique, Pep Guardiola és Frank de Boer rohamait, 0–0 lett. A visszavágón viszont már az angolok győzedelmeskedtek: a 36 éves Gary McAllister büntetőjével váltották pontra Patrick Kluivert kezezését. Tizenhat év kihagyás után a Liverpool ismét európai kupa döntőjébe jutott. „Sok értékes skalpot gyűjtöttünk be – mosolyog Carragher. – Ez volt a jó abban a csapatban: lehet, hogy nem mi voltunk a legjobbak, de meg tudtuk verni a legjobbakat.”
„NEM TUDTAM, LESZ-E ELÉG IDŐM MÉG EGYET RÚGNI. CSAK AZT, HOGY KÉPES VAGYOK RÁ”
Otthon is sikereket arattak: az FA-kupa fináléjában az Arsenallal csaptak össze. Owen csúcsformában lépett pályára: az előző két mérkőzésén három gólt lőtt a Newcastle-nek és kettőt a Chelsea-nek.
Az Ágyúsok a bajnokságban előrébb voltak, mint a Liverpool, Wenger csapata nem hagyta magát. A meccsen három támadást visszavert a Liverpool védelme (az egyikben szerepet játszott Henchoz keze, bár ezt akkor a bírók nem vették észre), de tizennyolc perccel a vége előtt Freddie Ljungberg végül kijátszotta Sander Westerveld éberségét. Ami ezután következett, arra senki sem számított. Kivéve talán egyvalakit.
Az utolsó pillanatban fordított az FA-kupa döntőjének állásán
A 83. percben McAllister egy szabadrúgást kihasználva a tizenegyes vonalán belülre ívelte a labdát. Marcus Babbel levette, Owen pedig a tömegben keletkezett résen átküldve a labdát egyenlített. Ahogy visszagondol a pillanatra, kiül az arcára az áhítat: ennek így kellett lennie, előbb szenvedni kellett.
„Ahogy bevágtam a labdát, és visszakocogtam a felezővonalhoz, éreztem, hogy ez nem véletlen – emlékezik. – Olyan volt, mint Muhammad Ali Foreman ellen: hátunkat a kötélnek feszítve álltuk a csapásokat, de elég volt egy visszavágás, és tudtuk, az Arsenalnak vége. Egyedül az járt a fejemben, lesz-e elég időm a vége előtt még egyet berúgni. Nem az volt a kérdés, hogy képes vagyok-e, hanem hogy mikor. Sohasem éreztem ilyet sem azelőtt, sem azóta.”
Volt idő a győztes gólra? Öt perccel később kiderült. Patrik Berger hosszú passzát levéve Owen lerázta Lee Dixont, majd sikerült egy lépéssel Tony Adams elé kerülnie. A gyengébbik lábával éppen sikerült David Seaman kinyújtott bal karja alatt a hálóba pöccintenie a labdát. Michael Owen megnyerte az FA-kupát. A győztes előre szaltó, a hangorkán, az örömmámor, a tomboló közönség: ez most mind az övé volt.
„Varázslatos volt – mondja. – Vicces: azok a legjobb napok, amikor a csapatodért és a szurkolókért nyersz, amikor nekik örülsz. Egy ilyen mindig tökéletes.”
A Liverpoolnál azonban a napok igazi kincsnek számítottak. Csak három volt belőlük hátra, és újra döntőt játszottak: ezúttal az Alavés ellen, az UEFA-kupáért. A baszk város, Vitoria-Gasteiz csapata az idény meglepetése volt: 2–0-ra megverte az Intert a San Siróban, hiába volt ott Christian Vieri és Clarence Seedorf; a Kaiserslauternt pedig összesen 9–2-re alázta meg az elődöntőben.
Bár a Liverpool játékosai kezdtek kifáradni a kemény idény végére, hamar 2–0-ra vezettek, hála Babbelnek és Gerrardnak. Az Alavés is lőtt egy gólt, de Owen a kapu előtt bukott, így McAllister tizenegyesével a félidőben 3–1-re vezettek.
„Sosem felejtem el, ahogy besétáltam az öltözőbe, és majdnem elnevettem magam – vallja be Owen. – Túl könnyű volt. Mintha ajándékba kapnánk. Azt hittük, a döntő nehezebb lesz, de már a félidőnél úgy éreztük, hogy megnyertük. Soha életemben nem tévedtem ekkorát. Majdnem eltoltuk.”
A második félidő elején már 3–3 volt az állás. A Liverpool verhetetlen védelme romokban hevert. Fowler góljával javultak az esélyek, de a meccs végén a baszkok egyenlítettek. „A döntő előtt sokáig hallgattuk, hogy unalmasak vagyunk, csupa null null meg egy null. Aztán a döntőben elszabadult a pokol!” – nevet Carragher.
„A FÉLIDŐBEN MAJDNEM ELNEVETTEM MAGAM. AZT HITTÜK, A DÖNTŐ NEHEZEBB LESZ”
Végül sikerült összehozni a harmadik trófeát is. A hosszabbításban az Alavés két játékosát is kiállították, Delfi Geli öngóljával pedig véget ért a meccs, hála a rövid életű aranygólszabálynak. A Liverpool 1984 óta először szerzett nemzetközi kupában trófeát.
„Az volt a klub legtökéletesebb pillanata – mondja Owen. – Hatalmas mámor, elképesztő szurkolók: mintha egymillióan lettek volna Dortmundban.” Houllier-nek is sokat jelentett az a nap. „Mindenképpen meg akarta nyerni az UEFA-kupát, hogy újra ott legyünk Európa térképén – magyarázza Owen. – Ismerte és értette a klub történetét és értékrendjét.”
A két döntő után még hátravolt egy Premier League-mérkőzés májusban. Ha nyer Charltonban a Liverpool, bejut a Bajnokok Ligájába, Európa legnívósabb kupasorozatába, először a heyseli rémálom óta.
Owen a testi épségét kockáztatta McAllister büntetőjéért az UEFA-kupa döntőjében
Három nappal az UEFA-kupa fináléja után a Liverpool 4–0-ra nyert. Owen besegített Murphynek a harmadikhoz, a negyediket saját maga rúgta. A Vörösök a harmadik helyen zártak, tizenegy ponttal lemaradva a bajnok Manchester Unitedtól. „Rengeteg trófeát nyertünk, vigyorogtunk, mint a tejbetök – így Owen. – Néhány új játékossal még jobbak lettünk volna. Nagyon meg akartuk nyerni a bajnokságot. Carrával folyton erről beszélgettünk. Szinte elviselhetetlen volt.”
Owen a válogatottban is ilyen hozzáállással játszott. A nyár végén, a 2001–02-es idény elején a nemzeti együttes Münchenbe utazott a németek elleni vb-selejtezőre. Carsten Jancker a hatodik percben megszerezte a vezetést, de Sven-Göran Eriksson csapata magára talált, amikor Nick Barmby passzát Owen gólra váltotta.
Gerrard góljával az angolok átvették a vezetést, Owen pedig nekiállt zúzni: mesterhármasával körbetáncolta Oliver Kahnt. A huszonegy éves csatár immár hivatalosan is a legveszélyesebb lövésznek számított Európában.
Decemberben jött a hír, hogy Owené a 2001-es Aranylabda, 176 szavazatot kapott az UEFA-tagállamok újságíróiból felállított bizottságtól. Raúl lett a második (140), Kahn a harmadik (114), David Beckham pedig a negyedik (102). A tíz legesélyesebb között ott volt Thierry Henry és Zinédine Zidane is, de még a harmadát sem kapták Owen összes szavazatának.
Bár nem állíthatta, hogy a világ legjobb játékosa (az Aranylabda 2007-ig csak Európára volt érvényes), valóban Owen számított a kontinens legjobbjának. Ő volt a negyedik angol, aki megkapta a díjat: előtte Kevin Keegan a Hamburg játékosaként 1978-ban és 1979-ben is megkapta a rangos elismerést.
A díj 2001-ben azonban nem durrant nagyot. Angliában akkoriban még nem dívott a személyi kultusz. Az csak Lionel Messivel és Cristiano Ronaldóval jött divatba. Csak áprilisban adták át neki az Aranylabdát az Anfielden, pár perccel a Derby elleni mérkőzés előtt. Owen két góljával megnyerték a meccset, ennyi volt az ünneplés. Semmi gála. Semmi dizájnerfrakk.
„Úgy érzem, nem kaptam akkora figyelmet, amekkorát az aranylabdások kapnak – vallja be Owen. – Ebben az országban ez sosem számított sokat. Spanyolországban hősként kezeltek. Hihetetlen büszkeséggel tölt el. Még mindig itt van a telefonomban a nevek listája, és mellette a pontszámok.
Ha ránézek a rangsorra, mindig elámulok. Erre vágytam kölyökkorom óta. Nem akartam csak úgy futballista lenni: a világ legjobb futballistája akartam lenni. Most jobban esik, hogy megnyertem, mint akkor. Huszonkét évesen nekem ez csak egy újabb trófea volt, amit még egyszer meg kell nyernem.”
Ami persze nem sikerült. Sérülései, a szerencse fordulása és a Liverpool rosszul sikerült igazolásai nem segítettek: a csapat 2002-ben második lett a bajnok Arsenal után, amit lejtő követett. „Megvettük El Hadji Dioufot, Salif Diaót és Bruno Cheyrout, mert azt hittük, ők majd húzni fognak, de pont fordítva sült el” – mondja Carragher.
Owen és csapattársai a hármas tornagyőzelem után csak küszködve maradtak talpon: 2004-ben maga Houllier is elment, miután nem tudott mit kezdeni velük. Azon a nyáron új remény látszott megcsillanni Owen előtt a Real Madrid képében.
„Eszembe sem jutott volna, hogy otthagyjam a Liverpoolt – emlékezik. – Amerikába mentünk az idény kezdete előtt, és amikor az ügynököm felhívott, ott volt a szobában Carragher is, aki hamar rájött, miről van szó. Amikor letettem a telefont, azt mondta: eh, ne menj! Ott van Raúl, Ronaldo és Fernando Morientes, mellettük pályára sem küldenek! Én csak vacilláltam, de valahogy vonzott a lehetőség. Arra gondoltam, ha elmegyek, akkor is sokáig voltam a Liverpoolnál, talán vissza is térhetek. De a galaktikusok, az a fehér mez, és úgy bukkannak elő az alagútból, mint az angyalok, és az a stadion, hiszen egy másik kultúra…
Végül belementem. Ismeritek azt az érzést, amikor meghoztok egy döntést, és abban a pillanatban rájöttök, hogy rossz? Az járt a fejemben: úristen, mit tettem? A reptérre menet zokogtam, ahogy arra gondoltam, mit hagyok hátra.”
„Ismeritek azt az érzést, amikor meghoztok egy döntést, és abban a pillanatban rájöttök, hogy rossz?”
Owen kerüli a „megbántam” szót, de láthatóan nehéz szívvel gondol a váltásra, ahogy akkoriban sokan így éreztek az Anfield lelátóin is. A válogatottban nyújtott kiváló teljesítménye sem segített: csak megerősítette a gondolatot, hogy ő Anglia Michael Owenje, nem pedig a Liverpool Michael Owenje. És nem segített a piárosok által újraszabott, csilivili arculat sem.
John Gibbons, a Liverpool-drukkerek honlapjának és podcastjának szerkesztője szerint az egész a számokon múlott, meg persze a Manchester Unitedhoz igazoláson.
„Csatárokból sosem szenvedtünk hiányt – magyarázza Gibbons. – Az elmúlt húsz évben mindig nehezebb volt balhátvédet találnunk, mint középcsatárt. Ezért feledkeznek meg az emberek olyan könnyen Michael Owenről. Robbie Fowlert jobban szerették, pedig Owen briliánsan futballozott a Liverpoolban. Mindig hozzátett valamit a játékhoz. Látszott rajta, milyen elszántan akarja a győzelmet.
Megértem, hogy frusztrált, hiszen olyan labdarúgókat rajonganak helyette körül, akik feleannyit sem dolgoztak, mint ő. A Real Madrid nem volt jó ötlet, és amikor visszajött Angliába, mindenkit meglepett, hogy a Newcastle-hoz megy. Amikor viszont elszerződött a Manchester Unitedhoz, végleg felégette maga mögött a hidakat.”
Carragher szerint egykori szobatársának ott van a helye az Anfield ünnepelt hősei között, és több rajongást érdemel. „Azt hiszem, idővel erre is sor kerülhet” – véli.
Virgil van Dijk is az Aranylabdára áhítozik. De amíg meg nem kapja, addig hiába az európai dicsőség, egy játékos volt csak a Liverpoolnál, aki Aranylabdát kapott. És az Michael Owen.
Michael Owen önéletrajza Reboot címmel már elérhető az angol könyvesboltokban.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. decemberi lapszámában.)
