Szöveg Chris Evans Fotó Leon Csernohlavek
Halk szambazene lengi be a Terence McMillan Stadiont. A leharcolt sportpálya, ami a Newham szabadidőközpont mögött fekszik nem messze a West Ham stadionjától, számos csapatnak ad otthont, mostanában mégis egy helyi egyházi személy és társasága használja leggyakrabban. Néhány órára elfeledkezünk a zord téli időjárásról, mert Anglia első, csak brazilokat felvonultató csapata felfűti a hangulatot.
A Fire United Christian FC nem átlagos kelet-londoni csapat. A brazilokból álló társaság az angol labdarúgás tizedosztályában küzd. A játékosok arcáról leolvasható, hogy nem mindennapi kihívásokkal kell szembenézniük, amelyek közül talán a fagyos időjárás jelenleg a legsúlyosabb gondjuk.
„Brazíliában most negyven fok van – mondja Thaisa Benedito, miközben az öltözőbe kalauzolja a FourFourTwo-t. – Szerencsések lehetünk, ha itt ma négy fokig felmegy a hőmérséklet.”
Amíg a fagyok miatt országszerte elmaradtak találkozók, a brazilok egy mérkőzésről sem mondtak le. A folyamatosan érkező játékosok kézfogással, öleléssel és széles vigyorral fogadják egymást és a vendégeket. A hangulat alapján inkább arra gondolnánk, hogy osztálytalálkozón vagyunk, mintsem egy mérkőzés előtti gyülekezőn.
A focisták derűs, gondtalan hozzáállása éles ellentétet képez azzal a környezettel, ami a bajnokságukat jellemzi. A Fire United 2012-ben alakult, és a Middlesex League-ből, a megyei bajnokságból felkapaszkodva került a tizedosztályba, első olyan csapatként, amelyik csak brazilokat tudhat a soraiban.
Jelenleg a fejlődésük megtorpant. E sorok írásáig csak háromszor tudtak nyerni, a gólkülönbségük –60, így a szambások jelenleg kieső helyen küzdenek az Eastern Senior League Division One-ban, és félő, hogy ismét a megyei bajnokságban kell folytatniuk a küzdelmet. A mai, Harwich & Parkeston elleni összecsapás sem kecsegtet sok jóval, mivel az ellenfél eddig jóval eredményesebb tudott lenni.
Persze sosem tudhatjuk előre. Az öltözőben, az elszórtan heverő táskák és mezek közt rögtönzött bemutató, dekázgatás kezdődik, így ütik el az időt, amíg meg nem érkezik mindenki. Egy CD-lejátszóból szamba zeng. Már el is felejtettük, hogy nem Rio de Janeiróban vagyunk.
„Elsősorban brazil csapat vagyunk – mondja Gustavo Ferreira, a Fire United edzője és egyben elnöke az FFT-nek. – Nem mindenki brazil útlevéllel érkezett: van, aki Portugáliából, vagy Dél-Afrikából jött ide, de végső soron mindenkinek van brazil gyökere. Bárkit szívesen látunk. Nem számít, ha az illető heteroszexuális, biszexuális, homoszexuális, gazdag, szegény, katolikus, protestáns, muszlim vagy buddhista. Ez a fociról szól.”
Ferreira a Fire United szellemi atyja. A protestáns hitterjesztő hat és fél éve alapította a csapatot, eredeti szándéka szerint azért, hogy hatékonyabban tudjon adományokat gyűjteni világszerte zajló keresztény projektekhez, másrészt, hogy megismertesse a fiatal brazil játékosokkal az angol labdarúgást. A terv az volt, hogy a Dél-Amerikából hozzá kerülő játékosok eladásából pénzt szerez, amit az Úr igéjének terjesztésére fordít.
Ferreira egykor kapusként játszott a brazil Ferroviariában, és kapcsolatait felhasználva hozta össze a szombatonként pályára lépő csapatot sokak meglepetésére. Hazájukban hivatásszerűen futballozó embereket győzött meg az európai hírnév reményében arról, hogy egy másik kontinensen, a Fire United kötelékében kezdjenek új életet. A terv megvalósult, a minőség egyre jobb lett. Feljutás feljutást követett, és a Jim Rogers President’s Division One megnyerése után a jelenlegi idényt már a non-league-ben kezdték.
A csapatnál a nagy jövés-menés persze problémaforrássá vált. A Ferreira által behozott népes seregből többen a nagyobb siker reményében álltak tovább, hárman a Fülöp-szigetekre igazoltak, de volt olyan is, aki hazautazott, hogy a brazil másodosztályban folytassa. Persze az sem volt rendkívüli, hogy valaki csak ugródeszkaként használja a Fire Unitedot, majd a labdarúgással felhagyva elhelyezkedjen Európában.
„Az elmúlt hat évben, amióta ezzel foglalkozom, huszonhárom játékost hoztam Brazíliából – mondja Ferreira. – A családommal laktak, enni adtam nekik. Aztán néhány hónap múlva leléptek. Eljártak szórakozni, új barátokra tettek szert, aztán takarító vagy futár lett belőlük, és már csak akkor fociztak, ha maradt rá idejük. Nyolc játékost elvesztettünk a tavalyi bajnoki győztes keretből, és ezt nehéz feldolgozni. Néhányan hazamentek Brazíliába, de volt, aki abbahagyta a játékot a munka miatt, vagy azért, mert megnősült. A kapusunk, aki U17-es brazil válogatott volt, azt üvöltötte, hogy itt nem tisztelik eléggé, miután bekapott egy gólt. Levette a kesztyűjét, levonult a pályáról, és soha nem is jött vissza.”
A labdarúgók gondolkodása nagy problémát jelent. „A brazilok erőssége nem itt rejlik – mutat a fejére Ferreira. – A brazilokban tánc van, nekünk stílusunk van, ami az angolokból hiányzik. Ugyanakkor mi nélkülözzük a fegyelmet, ami az ittenieknek megvan.”
Nemcsak a futballisták gyors cserélődése, hanem a felkészülésre fordítható idő hiánya is problémát jelentett. Jelenleg már egy hónapja nem volt olyan edzés, amin mindenki ott lett volna, és ennek végső soron pénzügyi okai vannak. A Fire Unitednak rendkívül alacsony a költségvetése, ami azt jelenti, hogy a játékosok nem kapnak fizetést vagy utazási költségtérítést. A csapat tagjai különböző munkarendben dolgoznak, jellemzően sok túlórát vállalva, hogy ki tudják fizetni az albérletet, így szinte lehetetlen olyan időpontban edzést tartani, ami mindenkinek megfelelne.
Minden igyekezetük ellenére a csapat jelenlegi eredményei hosszú távon nem teszik kívánatossá a klubot azok számára, akiknek jelentősebb a futballmúltjuk. Egykor például még Ferreira barátja, Macedo, a brazil válogatott, a Santos, a Vasco da Gama és a Grémio egykori játékosa is a csapat tagja volt.
Rafael Medeiros nagyszerű középpályás. A 27 éves játékos három évvel ezelőtt még hazájában futballozott hivatásszerűen, valaha Neymar és Ganso csapattársa volt. Most itt, az angol tizedosztályban küzd, miután heti 10 ezer fontos fizetés reményében hazájából egy albán csapathoz, a Lacihoz igazolt, ahol csúnyán átverték, és az álomfizetésből nem lett semmi.
„Brazíliában is sokat kerestem, ráadásul élvonalbeli futballistákkal játszottam – magyarázza Medeiros. – Amikor az ügynököm felvetette az európai folytatás lehetőségét, igent mondtam, mivel a nagy futballisták mindig itt kötnek ki, és én is bizonyítani akartam. Sajnos csalódnom kellett, nem kaptam meg azt, amivel kecsegtettek, így a Fire Unitedhoz igazoltam abban a reményben, hogy majd megnyílnak előttem az ajtók. Egyet vissza kellett lépnem, hogy kettőt léphessek előre.”
„Neymar befutott játékos lett, az ő mozdulataiból igyekszem tanulni. Egyszer fent, egyszer lent, ilyen a foci. Az élet egyik napról a másikra hoz változásokat. Most én itt vagyok, ő meg ott.”
Az nem valószínű, hogy Neymar maga mögött hagyja a Paris Saint-Germaint a Fire Unitedért cserébe, Medeiros viszont esélyes, hogy váltani fog, miután megjárta a futball mélységeit. Ugyanakkor egy csapattársának egészen más tervei vannak.
A jobbhátvéd Diego Bittencourt ügynökként dolgozik a Velasco Sports Group kötelékében, és az a munkája, hogy futballistákat hozzon Brazíliából Európába. Dolgozott Richarlisonnal is, akit a Watford nemrég 40 millió fontért adott el az Evertonnak, de személyesen ismeri David Luizt, Óscart és Rafinhát is.
Bittencourt a Fire United tagja az alapítás óta, és ő vette a szárnyai alá Medeirost is az albániai kudarc után. Csak ebben az idényben tízszer segített a játékosoknak, hogy valamelyik profi európai klubhoz kerüljenek. Ha a Fire United el tudja kerülni a kiesést, akkor Bittencourtnek köszönhetően sokan kipróbálhatják majd magukat magasabb szintű bajnokságokban.
„Jól haladunk, és Gustavo Ferreira nagyszerűen dolgozik. Mindent megtesz, hogy összetartsa a csapatot, bennünk pedig megvan az igény a fejlődésre – magyarázza Bittencourt az FFT-nek. – Néhány srácnak megvan rá az esélye, hogy nevesebb sorozatban folytassa. Ez csak rajtuk múlik, és azon, hogy hajlandóak-e megküzdeni a lehetőségekért. Nem hinném, hogy Medeiros hat vagy hét hónapnál hosszabb ideig velünk maradna. Már érdeklődtek iránta Ausztriából, Kínából és Egyiptomból, de még várjuk azt a lehetőséget, ami neki és a családjának is a legkedvezőbb lenne.”
Miközben azon fantáziálunk, hogy mit hozhat a jövő, a Fire United előtt egészen konkrét kihívás áll. Végre befutott a csapat minden tagja, így Ferreira felvázolja a kezdőcsapatot és a felállást a falnál. Emberei néma csendben koncentrálnak.
Ezen a szinten megszokott, hogy a játékosok számozása 1-től 11-ig tart. A Fire Unitednál a számsor egészen 34-ig megy. A sárga-kék színpárt természetesen a brazil válogatott inspirálta. Ahogy végignézünk a fogasokra akasztott mezeken, észrevesszük, hogy néhány hiányzik. Nincs például egyes, de még furcsább, hogy a tízest, Pelé, Zico, Rivaldo, Ronaldinho és Neymar számát sem találjuk.
Ferreira azt reméli, hogy kivonásukkal elejét veszi a csapaton belüli rivalizálásnak és áskálódásnak, helyette inkább egységet teremt. Elmondta a játékosoknak, hogy „Istené az egyes, Jézusé a tízes mez”. Bár a csapatban nem mindenki keresztény, ezt mindenki kötelességtudóan elfogadta.
Ferreira szenvedélyes, portugál nyelű eligazítása után az egész csapat és a stáb körbe áll, hogy elkezdődjön a szertartás, amely ugyancsak anyanyelvükön zajlik. Először elmondják a Miatyánkot, majd egyre nagyobb hangerővel, a végén már üvöltve kántálják győzelmi rigmusukat. Így indulnak a pályára.
„Az összes csapat közül, amelyek ellen az idényben pályára léptünk, ez a legszerényebb, legudvariasabb, legtisztelettudóbb – mondja Kieron Shelley, a Harwich & Parkeston edzője. – Amikor nálunk vendégeskedtek, Istent dicsőítették a meccs előtt. Egyik játékosunk sem bántotta őket, sőt, érdeklődve figyeltük, ahogy a mérkőzés után újból összegyűltek hálát adni. Azt hiszem, a problémájuk abból fakad, hogy az angol foci más alapokra építkezik, ami belőlük, az ő hagyományaikból hiányzik. Korábban, amikor találkoztunk velük, hihetetlenül ügyesen bántak a labdával, de amint elvesztették, bajba kerültek, mert ahelyett, hogy minden erejükkel a visszaszerzésre koncentráltak volna, egyszerűen csak elfoglalták a posztjukat.”
LEO SANTOS 2012-BEN VISSZAUTASÍTOTTA ELŐZŐ KLUBJA, A CHAPECOENSE AJÁNLATÁT, HOGY A FIRE UNITED TAGJA LEHESSEN
A Fire United további problémái közé tartozik az is, hogy sem rendes edzőpályájuk, sem érdemi szurkolótáboruk nincs, akik visszajelzést adnának. Az alapítás óta különböző helyeket béreltek Londonban, most a szinte üres Terence McMillan Stadion az otthonuk. Elszigeteltségük következtében kimaradnak a több tízezres londoni brazil diaszpóra életéből. A stadiont, amit jelenleg otthonuknak tekintenek, a 2012-es olimpián és paralimpián a sportolók használták edzésre, most viszont kihasználatlan és elhanyagolt benyomást kelt.
A mocsaras pályán a gödrök és fűcsomók nehezítik a játékot, a magányosan álló lelátó székein gyanús maradványok díszelegnek, a kopottas klubházat pedig egy erősebb szél biztosan összedöntené. A tollaslabdázók zavartalanul vágnak át a focipályán, hogy rövid úton eljussanak a terület másik oldalán kialakított pályáikhoz.
A rendíthetetlen Fire United a kezdést jelző sípszó után rögtön dél-amerikai stílusban kezd. Az egészen hátul helyezkedő Medeiros jó passzal indítja csapattársát, Matheus Souzát, akit végül megállítanak, bár az FFT szerint az ilyen megállításokért büntető jár.
Mivel azonban a játékvezető nem jelez, a Harwich & Parkeston gyors kontratámadásba kezd. Ahogy azt Shelley szóvá tette, a Fire United tényleg lassan reagál ezekre a helyzetekre, így Wellington Goncalves hiába védte ki térddel Callum Griffith első próbálkozását, a második lövésből megszületik a találkozó első gólja.
Sajnos ez az eseménysor ismétlődött az első félidőben: a brazilok támadnak, a támadás megbicsaklik, az ellenfél kontrázik. Huszonöt perc elteltével 4–0 az állás, és a Fire United kezdi elveszíteni a nyugalmát. A csapattársak szóvá teszik egymás hibáit, közben Leo Santos sárgát kap erőszakos megmozdulása miatt. Az ötödik gól szabadrúgásból születik.
Melquisedeque-nek, a Fire United szélsőjének vad megmozdulása piros lapot ért, így az emberhátrányban küzdő csapat szenvedése már-már komédiába hajlik. Az ellenfél belövi a hatodikat is, de végül Souza is kapura lő, így legalább valaminek lehet örülni a félidőben.
„Nehéz a dolgunk. Amikor a labda a levegőben van, minden oké, de passzolni alig tudunk – elemzi a helyzetet Cristiano Reis. – Az angol labdarúgás erősen eltér attól, amihez szokva vagyunk. Néha találkozunk profi brazil játékosokkal, akik egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az angol játékstílussal. A brazilok játszani és passzolni akarnak, mint otthon, de ez már csak a pálya állapota miatt sem lehetséges. A védelmünk szintén erősítésre szorul. Talán a következő idényben meg kellene próbálnunk igazolni néhány angolt a brazilok mellé.”
A második félidő gyorsan elkezdődik, nincs idő arra, hogy az első játékrész tanulságait részletesen átbeszéljék. Ferreira változtat néhány dolgon, bár mindenki tudja, hogy tíz emberrel nem lesz könnyű. Souza, Daniel Lopes és Medeiros is próbára teszi az ellenfél kapusát. A házigazdák végre lendületbe jöttek.
A Fire United próbál támadni, de a hátrányát nem tudja csökkenteni. Aztán egyszer csak eljön a pillanat, amelyre mindannyian vágytak: Tyler Rose tíz perccel a vége előtt a jobb szélről érkezve bevágja a labdát a rövid sarokba. Az állás 7–1, és ez minden brazilban rossz emlékeket ébreszt a 2014-es Németország elleni vb-összecsapás óta. Végül elhangzik a mérkőzés végét jelző sípszó.
Bár a végeredmény és a tabellán elfoglalt hely alapján nem sok jóban reménykedhet a Fire United, mégis számos emberi sors múlhat a csapat teljesítményén. Erről még inkább megbizonyosodunk, amikor Leo Santosszal beszélgetünk.
A védő 2012-ben érkezett Angliába, hogy tagja legyen a frissan alapított együttesnek, miután néhány évig hivatásszerűen futballozott a Botafogo és a Chapecoense színeiben. Utóbbi csapat ajánlatot is tett neki, de a játékos inkább Londont választotta. Kétezer-tizenhat novemberében, amikor repülőgép-katasztrófa következtében 71 ember, köztük a Chapecoense több játékosa és munkatársa vesztette életét, Santost rendkívül megrázták a hírek, ugyanakkor végtelenül szerencsésnek is érezhette magát, hogy nem volt rajta a lezuhanó gépen.
„Miután megjelentek a hírek, valaki felhívott, és azt mondta, hogy hálás lehetek a sorsnak. Kétszer is szerződést ajánlott a klub. Ha elfogadom, nagy eséllyel a gépen lettem volna – magyarázza. – Amikor a Londonban élő brazil barátaim felhívtak, hogy mi történt, csak sírtam. Sok barátomat és ismerősömet elvesztettem, mivel az áldozatok közt utaztak játékosok, igazgatók, és a gépen volt az elnök is – tulajdonképpen az egész klub. Nagyon nehezen dolgoztam fel. Azért választottam Londont a Chapecoense helyett, mert minden brazil Európába akar jönni. Úgy gondoltam, így lehet esélyem valóra váltani az álmomat, ezért Gustavóval ideköltöztünk.”
Santos már beletörődött, hogy a nagy európai karrier már valószínűleg nem valósul meg, viszont családot alapított Londonban, és projektmenedzserként a foci mellett maradt.
Bár sokan nem tudják úgy valóra váltani az álmaikat, ahogyan azt Ferreira kezdetben eltervezte, most is számos brazil vár arra, hogy csatlakozzon a csapathoz, ha az képes lesz feljebb jutni. Ehhez befektetésre lenne szükség, hogy a játékosoknak fizetést lehessen adni, hogy rendszeresen legyenek edzések, és hogy saját pályájuk legyen. Ferreira azt mondja, hogy kész tervei vannak, de szavai úgy hangzanak, mintha egy brazil szappanopera szereplője mondta volna.
„A Brazíliában élő, Angliába vágyó játékosoknak azt mondom, ide kell jönniük – mondja az FFT-nek. – Természetesen a győzelem a cél, de sajnos megtorpantunk, mivel nyolc játékosunk is távozott, miután megnyertük a bajnokságot. Lehet, hogy ma megismétlődött a brazilok hét egyes kudarca a pályán, de egy különbséget mégis látok: a brazil válogatott nem olyan szellemiséggel játszott, mint mi, ugyanis jól szerepeltünk a második félidőben. Megmutattuk, hogy kell kitartóan küzdeni.
Szeretnénk fejlődni, és már van is két szponzorunk, az SJ Global Investments és a WGS Mining & Holdings. Ezek a cégek gyémántbányászattal foglalkoznak Brazíliában. Remélem, néhány héten belül lesz annyi pénzünk, hogy vegyünk saját pályát, és újult erővel vágjunk bele a küzdelembe.”
Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudhatjuk. Ha a Fire United mégsem üti meg a jackpotot, Gustavo Ferreira, a prédikátorból lett kelet-londoni menedzser akkor is folytatni fogja a rejtőzködő brazil tehetségek felkutatását.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. áprilisi számában.)
