Ki a mocsokból: amikor a foci megint menő lett

A történelem ritkán fekete-fehér, de a fociban valahogy mégis meg lehet húzni a pontos vízválasztókat. 1992 nyarán leköszönt a Régi Futball, hogy átadja helyét a Modern Futballnak, tekintve, hogy ezen a nyáron alapították meg a Premier League-et, nevezték át a Bajnokok Ligáját, és tiltották meg a hazaadást.

Szöveg Gary Parkinson

Az azóta bekövetkezett változások persze nem mind tették jobbá a játékot. Bár nem sokan vitatják, hogy a legjobb futballistáknak joguk van jól keresni rövid pályafutásuk alatt, el kell ismerni, hogy Jean-Marc Bosman esete óta eléggé igazságtalan bértáblák alakultak ki, pedig a labdarúgás elképesztő mértékű bevételre tesz szert a jegyeken, a termékeken és persze a közvetítéseken keresztül.

Fájó pont továbbá, hogy felsőbb körökben úgy tesznek, mintha 1992 előtt nem is lett volna futball, hiszen így legitimálhatják a Premier League alapítása mögött húzódó, igencsak megkérdőjelezhető érdekeket.

Többek között ezek az érvek vezettek el ahhoz az elégedetlenségi hullámhoz, amely a neten a #AgainstModernFootball-címkét kapta. Az aggódó állampolgárokból, lázítókból és régimódi rajongókból verbuválódott tiltakozóknak számos esetben sajnos igazuk van. Mégis, ahogy az lenni szokott, a helyzetet végtelenül leegyszerűsítették, és eljutottak az ilyenkor szokásos következtetésig: ha most rossz, régen biztos jobb volt. Carl Wilson, a New York Times írója így fogalmaz: „A nosztalgia kiöli a kritikát”. Ezért kiáltotta ki a digitális bennszülöttek generációja bűnbaknak a ’90-es éveket, hiszen ők még nem láthatták, mi volt korábban.

Keresve sem találnánk olyat, aki úgy sírja vissza a ’80-as éveket, hogy ott volt, és látta, milyen volt. Tény, hogy a ’90-es évek nagy átalakításai profitorientáltak voltak, de kulturális és szociális átalakulást is jelentettek, amelyek nagy előrelépést hoztak a kommunikáció, a szórakoztatás, a minőség, az elérhetőség, a felelősség és a választék terén.

Mi itt most nem arról akarunk beszélni, hogy mit rontottak el a ’90-es években: arról mesélünk inkább, miként vált a játék sokkal jobbá, mint amilyen korábban volt. Ehhez pedig először vissza kell térnünk a ’80-as évek végére, hogy lássuk, mekkora kulimászból kellett kivakarni az angol labdarúgást.

A MEGBOCSÁTHATATLAN ’80-AS ÉVEK

Mocsok vagy. Bűnöző vagy, ha valójában nem is, de a szándék biztos ott van benned. Mint a marhákat a vágóhídra, úgy terelnek át a rendőri erővel biztosított pályaudvarokról a szűkös stadionba, és bezsúfolnak egy omladozó, fedetlen nézőtérre, amit életveszélyes kerítésekkel vettek körül.

1985: a Heysel-tragédia, a bradfordi katasztrófa, a Luton–Milwall zavargás éve, amikor az angol csapatokat kitiltották az európai kupákból. A The Times így írt akkor a futballról: „nyomorult játék, amit nyomorult stadionokban játszanak egyre nyomorultabb emberek előtt”. Nem is nehéz azt a „nyomorultat” „mocsoknak” érteni.

A ’80-as években az angol gazdaság súlyos válságban vergődött. Az átlagos drukker pedig pont abba a társadalmi rétegbe tartozott, amelyet a leginkább megviseltek a megszorítások. 1985-ben a legtöbb zavargás a pályától távol zajlott, mégis mindenki a focit hibáztatta. A Heysel-stadionban történtek után Margaret Thatcher miniszterelnök válságtalálkozót szervezett, ahol megkérdezte, mi a terve az angol labdarúgásnak a huligánjait illetően. Ted Crokerben, az FA akkori elnökében volt annyi kurázsi, hogy szembeszálljon a Vasladyvel: „Ezeknek az embereknek szociális gondjaik vannak. Nem szívesen látjuk a maga huligánjait a mi sportunkban, miniszterelnök asszony.” Egy évszázad után Croker volt az első FA-elnök, akit nem ütöttek lovaggá.

Ekkoriban egyesült a huligán és a szurkoló fogalma. Margaret Thatcher még a kötelező szurkolói kártyát is be akarta vezetni, amiről csak az 1989-es hillsborough-i katasztrófa után mondott le.

A Hillsborough-t feltáró Taylor-jelentés véget vetett a középkori körülményeknek, ugyanakkor felhívta a brit társadalom figyelmét arra, hogy egészen idáig egy szubkultúrát alacsonyabb társadalmi csoportként kezeltek. A labdarúgás elérte az abszolút mélypontot, ideje volt kimászni a gödörből.

Ekkorra már a huliganizmusra is kevesebb példa akadt. Azok, akik csak a bunyó miatt jártak meccsekre, persze megoldották a maguk módján, de ezt többnyire a pályától és a nyilvánosságtól távol rendezték le, aminek a valódi szurkolók is örültek. Az amatőr szociológusok nem kis csodálatára az is kiderült, hogy az úgynevezett huligánok nagy része átlagos, unatkozó középosztálybeli fazon, akit már megőrjít az irodai munka, de a koktélpartikon erről nem lehet cseverészni.

Eközben a szurkolótáborok bizonyos százalékának tudatát már kezelésbe vette egy igen népszerű új anyag: elég nehéz az utcákon őrjöngeni, amikor már beütött az ecstasy. 1988-89-ben Anglián új szexuális és drogforradalom söpört végig. Amikor a New Ordert felkérték 1990-ben az angol válogatott vb-s reklámdalának megírására, az együttes az E for England (E mint Anglia: az angol szlengben az ecstasy-t csak E-nek hívják – a szerk.) címet akarta adni a számnak. A végül World in Motion (Mozgásban a világ) címmel kiadott dal persze így is hemzsegett az olyan, szubkulturális átalakulásra tett, nem igazán burkolt utalásoktól, mint az „egyikünk a másikunkkal”, és a refrén sem igazán a fociról szólt („A szeretettől mozog a világ, és én tudom, mit kell tennünk”).

Persze botorság lenne azt hinni, hogy az egész lelátó úgy nyelte az MDMA-t, mint a Tic-tacot, de tény, hogy az új drog elterjedésének nagy szerepe volt az indulatok csillapodásában. Az olasz vb-re mindenki katasztrófát jósolt, főleg miután az angolok a hollandokkal, az írekkel és az egyiptomiakkal kerültek egy csoportba. A Thatcher-kormány egyenesen a csapat hazahívását fontolgatta. A címlapokon azonban a férfiérzelem nem az őrült tesztoszteronbomba, hanem Paul Gascoigne képében jelent meg, aki elsírta magát az NSZK elleni elődöntőben, amikor sárga lappal kizárták őt a folytatásból. Angolok millióinak szakadt meg érte a szívük, amin nyilván a vesztes tizenegyespárbaj sem segített.

A közvetítés végén a stáblista alatt Pavarotti a Nessun Dormát énekelte. Valahogy illett az eseményekhez: operába illő tragédia, ahogy a hős hiába küzd, saját hibájából végül elbukik. Az ária háromszor ismételt, kitartott kulcsszava, „Vincero”, vagyis: „győzni fogok”, csak fokozta az érzelmeket.

Bár nem mindenki tudott olaszul, az angol közönség így is együtt érzett Gazzával, és vele együtt az angol labdarúgással. Gary Lineker úgy írja le a pillanatot mint vízválasztót: „Rengeteg embernek felkeltette akkor az érdeklődését a foci – mondta. – Nagy hatással volt a labdarúgás fejlődésére.” Már nem voltunk mocskok.

JÖNNEK A MIGRÁNSOK

A ’90-es években rengeteg eszközt vetettek be a labdarúgás megsegítésére, de kezdjük inkább a közepén: a pályán. Aki azt hiszi, hogy a 20. század utolsó évtizedében nem fejlődött az angol futball, az sürgősen forduljon orvoshoz.

Térjünk csak vissza a ’80-as évek végéhez. Az angol futball elszigetelődött: Európában nem látták szívesen, a honfitársak lenézték. Miután angol első osztályú csapatok nyerték meg a BEK-et hat egymást követő évben, kialakult a vélemény, hogy az angol focinak nincs mit tanulnia a kontinentális futballtól.

AZ ANGOL FOCI RÉVBE ÉRT. LENGTEK A ZÁSZLÓK, A VÁLOGATOTTAT PEDIG CSAK AZ ELŐDÖNTŐBEN ÉRTE UTOL A HŐSI HALÁL

Így nem is csoda, hogy a ’80-as években ritkaság volt a tengerentúli játékos, ideértve az íreket is. Azon kevesek, akik feltűntek, rövid ideig maradtak, vagy egzotikumnak számítottak: például „George” és „Ted” Robledo, a Newcastle chilei testvérpárja, a hadifogolyból kapussá lett Bert Trautmann, aki majdnem nyakát szegte a pályán, Ardiles és Villa a Tottenhamnél vagy Didier Six, a Villa kiszámíthatatlan szélsője. A többség azért nem tartotta megbízhatónak a külföldieket, mert úgy vélte, úgysem bírnának a saras angol télben játszani. Bizony, mindig is voltak esős csütörtök esték Stoke-ban.

A ’90-es évek elejére javult a helyzet, de így is csak elvétve akadtak külföldiek az angol labdarúgásban. Az Arsenal 1980–90-es csapatában mutatóba akadt egy külhoni játékos: az izlandi középpályás Siggi Jónsson, aki addigra már öt évet lejátszott a Barnsleynál és a Sheffieldnél. Nem lehetett rá panasz: George Graham keményen felkészített osztaga lenyűgöző kupagyőzelmet aratott 1989-ben. Ám Dennis Bergkamp, Thierry Henry és Arséne Wenger tíz éve után már senki nem ódzkodhatott a külföldi igazolásoktól.

Persze nemcsak az Arsenal nyitotta meg kapuit: szinte minden csapat befogadott egy külföldit, hogy tanuljon valami újat. Még a legsovinisztábbak sem juthattak szóhoz, amikor Gianfranco Zola, Georgi Kinkladze, Éric Cantona vagy Juninho erősítette kedvenc csapatukat. Az olyan angol csapatok is elkezdték vásárolni a Bajnokok Ligája legjobbjait, mint a Middlesbrough, ami nagyjából olyan volt, mintha ma a Watford megvenné Karim Benzemát a Real Madridtól.

A külhoni sporttársak azzal is segítettek, hogy új taktikákkal ismertették meg az amúgy zárkózott angol edzőket: új értelmet nyert a csatár, a támadó középpályás vagy a hátvéd fogalma, és persze el lehetett szakadni a hagyományos 4-4-2 felállástól is. A szemünk előtt csiszolódott gyémánttá a futball, főleg miután betiltották a hazaadást, amitől sokkal gördülékenyebb lett a játék.

Tiltakozók persze mindenütt akadtak. Nem mindenki örült, amikor Cantona Manchesterbe költözött. Emlyn Hughes szerint, aki akkor a Daily Mirrornak dolgozott, a francia csatár „túlbecsült külföldi”, és „csak pánikból vették meg”, akivel „vagy megnyeri Ferguson az idényt, vagy elveszti az állását.” Cantona végül többek között az első négy Premier League-győzelméhez segítette Fergusont. Az angol első osztály befogadta a világot: készen állt arra, hogy az élére álljon.

A HATÁR A CSILLAGOS ÉG

Minden a Sky csatornán múlt. Rupert Murdoch nagy blöffjének története azóta közismert: 304 millió fontért vette meg a Premier League kizárólagos közvetítési jogát (csak viszonyításképp: az ITV korábban 44 milliót fizetett érte). A Sky keze mindenhová elért: elég csak azokat kérdezni, akiknek a meccs előtt szóltak, hogy mégsem játszanak, vagy a jobb másodosztálybeli játékosokat, akiket csak azért vettek meg, hogy aztán az első osztály tartalékcsapataiban penészedjenek. Azért nem szabad megfeledkeznünk a pozitív változásokról, sőt van néhány, már-már kőbe vésett féligazság, amit szeretnénk tisztázni. Először is, a Sky nem „osztotta ketté” az angol labdarúgást. Az angol Labdarúgó-szövetség osztotta meg az 1991-es „A labdarúgás jövőjének tervrajza” című kiadvánnyal, amelyben újraírták az angol labdarúgóligák száz éve működő, szolidaritáson alapuló pénzügyi szerkezetét. A Tervrajz megfosztotta hatalmától a Football League-et (az EFL ugyanis akkor még az angol első, másod- és harmadosztályból állt), így az összes nagyobb klub aláírta, garantálva magának a nagyobb hasznot az új bajnokságból.

Az sem igaz, hogy a Sky sorsára hagyta a másod-, harmad- és negyedosztályt magában foglaló új Football League-et. A Sky már 1995-ben többet ígért az ITV-nél az akkor Endsleigh League néven futó ligáért, és ők tettek rendet az ITV Digital 2002-es széthullása után, amikor több kisebb csapat is csődközelbe jutott.

Ez utóbbi elkerülhető lett volna, ha a Football League elfogadta volna a Premier League 1995-ös ajánlatát, amely szerint a ligát alkotó hetvenkét klubnak 20-25 százalék közötti járulékot kellett volna fizetni a jövőbeni tévés szerződések után. A Football League azonban nem volt hajlandó többet fizetni a kluboknak. A legutóbbi tévés szerződés (amit a Sky-jal kötöttek) idényenként 180 millió fontot ér; ugyanez a Premier League 20-25 százalékos ajánlata után 428 millió fontot érne.

Hogy mit tett a Sky az angol labdarúgással? Gazdaggá tette. A pénz jobb résztvevőket vonzott, a világpiac legjobbjait. Az új játékosok izgalmasabbá tették a terméket, kívánatosabbá, eladhatóbbá. És amellett, hogy zsebre tette a busás hasznot, a hétköznapi focifogyasztót is kiszolgálta. A Sky előtt az FA -kupa döntőjén kívül szinte semmit nem közvetítettek élőben: heti egy összefoglalóval szúrták ki a nézők szemét.

És ha közvetítettek is, elemzés gyakorlatilag nem is volt. Érdemes megnézni YouTube-on az 1989-es Manchester United–Liverpool meccs közvetítését Újév napjáról: a szánalmas felvezető animációról egyből a pályára futó játékosokra vágnak, így voltaképp négy perc telik el a műsoridő kezdete és a kezdőrúgás között.

Az angol kábelcsatornák hírhedten féltek túl sok műsoridőt „pazarolni” a fociműsorokra. A Sheffield Wednesday rajongói magazinja, a „Monster Truck-háború” arról a tévéműsorról kapta a nevét, amely miatt a Yorkshire TV rövidre vágta a csapat 1991-es Ligakupa-győzelmének közvetítését.

Ezzel szemben a Sky bőséges helyet és időt (két kerek órát) biztosított a meccs előtti elemzésekre és felvezetőkre, ráadásul igen hamar mesterévé vált a műfajnak, miközben folyamatosan fejlesztette a „terméket”.

Tematikus csatornaként a Sky már joggal várhatott el némi tájékozottságot a nézőitől. Ahogy Clive Tyldesley magyarázta, az ITV-hez hasonló tömegmédiumoknál a kommentátornak „a társadalom legalsó rétegének szintjén kell kommunikálnia”; egy sportcsatorna ezzel szemben kifejezetten a témában jártasabbaknak szól. A Sky a maga módján még a nézők intelligenciáját is fejleszti, hiszen már nem kell mindent „lebutítani” a legkevésbé intelligens néző szintjére.

A Sky Sports akkori vezető igazgatója, Vic Wakeling az alábbi eligazítást adta Martin Tylernek (a bajnokságban nem játszó Corinthian Casuals játékosának) és Andy Graynek, amikor felvette őket szakkommentátornak: „mondjatok nekem olyan dolgokat, amiket én nem tudok, de egy játékos igen”. Ez az új elvárás sokat emelt a játék közben folytatott elemzések színvonalán, a szenvedélyes Gray és a higgadt Tyler pedig tökéletes kommentátorpárossá vált az évek folyamán.

A Soccer AM (Focirádió) rádióműsort 1995-ben indították, 1996-ban pedig elindult a délutáni üresjáratot kitöltő Soccer Saturday (Fociszombat) és a másnaposok kedvence, a Goals on Sunday (Vasárnapi gólok) is. 1998-ban pedig útjára indult a Sky Sports News tévécsatorna is a végeláthatatlan hírfolyamokkal, interjúkkal, esélyszámolgatásokkal, nem is beszélve az átigazolásokról élő tudósítást adó riporterek lila műpénisszel való zaklatásáról. A sportmédia új korszakba lépett.

ÖKÖRKÖDÉS ÉS BRITPOP

Újdonsült népszerűségének hála a futball a televíziózás más területeire is bejutott a ’90-es években. 1991-től 1994-ig a BBC Two ifjúsági producere, Janet Street-Porter négy évadot gyártatott le a Standing Room Only (Állóhely) című, szórakoztató rajongói magazinnak szánt műsorból. A műsor stábja az egész országot bejárta az úgynevezett Rajongói vécével, egy nyilvános vécének berendezett ministúdióval, amibe beülve a hétköznapi szurkolók kipanaszkodhatták magukat a kamerának. Steve Bell, a Guardian karikaturistája szolgáltatta a képregényeket, amihez Rory Bremner adta a hangját, David Baddiel és Rob Newman pedig a humoros betétekért voltak felelősek.

A már akkor a Chelsea-nek szurkoló Baddiel a West Brom-rajongó Frank Skinnerrel együtt indította el a Fantasy Football League című műsort. A műsor hűen tükrözte az angol fiatalság akkori korszellemét, a britpop zenei műfajt és annak szubkultúráját, a Loaded férfimagazinra jellemző könnyed macsóságot, valamint a hedonista életmódba süllyedő fiatal férfiak cinikus önkritikáját. Végül is kit érdekel, melyik edző képzeletbeli álomcsapata nyerne?

1996-ban a műsor házigazdái összeálltak a The Lightning Seeds zenekarral, és írtak a válogatottnak egy reklámdalt az Európa-bajnokságra. A korábbi reklámdalokkal ellentétben a Three Lions (Három oroszlán) szövegezése sikeresen eltalálta az egyensúlyt az átlagrajongó két állapota, a búskomorság és a naiv optimizmus között. A dal azonnal a slágerlisták élére került, majd két évvel később, a világbajnokság előtt ismét listavezető lett, miután beleírták a szövegbe az angol válogatott legutóbbi szereplését.

1996 volt a ’90-es évek csúcspontja. Tombolt a zenei és kulturális függetlenségért küzdő britpop, a társadalmi feszültségek mögött pedig felsejlett a Munkáspárt megújulásának reménye. Mindenki tele volt a szebb jövőbe vetett reményekkel, amelyek végül közönybe vagy dühbe fordultak, amikor kiderült, hogy minden úgy marad, ahogy mindig is volt. Amikor Angliát a skótokkal egy csoportba sorsolták, a szurkolók már nem a brit, hanem az angol zászlót lobogtatták: az első botladozó lépések a független angol öntudat, és talán az Egyesült Királyság szétesése felé. 1997-ben Tony Blair kiszélesítette a skót és a walesi parlament jogait, az 1999-es Nagypénteki Egyezménnyel pedig lehetőséget adott Észak-Írországnak az Ír Köztársasághoz való közeledésre.

A pályákon viszont minden rendben haladt. Az átépített stadionok csak úgy ragyogtak, a zászlók reménykeltően lobogtak a szélben, a válogatott pedig a földbe döngölte a hollandokat, sőt a spanyolokon is átküzdötte magát, Stuart Pearce pedig végre leküzdötte a tizenegyes-démonokat, amelyek 1990 óta kísértették, bár végül így is megint hősies vesztesként végezték.

Összességében az 1996-os Eb nem a legjobb torna volt: a Wembley kivételével mindenhol elég alacsony volt a nézőszám, és gól is kevés akadt, mégis nagy focibuli alakult ki, ahol bömbölt a hangszórókból a britpop. Elcsépeltnek hangozhat, de azért jó móka nemzetközi tornát rendezni. Valószínűleg az FA alacsony nemzetközi respektjének tudható be, hogy a Premier League vagyonából épített ötcsillagos stadionok ellenére az angolok fél évszázadon belül csak egyszer rendezhettek nemzetközi tornát.

Bár az angolok kiestek az elődöntőben, az Eb sem állíthatta meg az életérzést, ami Cool Britannia néven vált híressé. Abban a percben minden elképesztően izgalmasnak tűnt. „Utólag szeretik sötétnek beállítani ezt az időszakot – írja Michael Gibbons a korszakról írt könyvében. – De az tagadhatatlan, hogy a ’80-as évek romjaiból kiemelkedő generáció elképesztő optimizmussal töltötte meg a nemzetet. Akkor úgy tűnt, bármi lehetséges.”

Utólag okoskodva sokan gyalázzák a britpop-korszakot: elvégre nem mindenki bírja a végtelenségig a Gallagher fivérek csörtéit vagy a másnapra felöklendezett világos sört. A kiélést hajszoló fiatalság rossz fényben tüntette fel az új hullámot, és végül az egész szubkultúrát azonosították az éretlen fiatal srácokkal, akiket csak a mámor, a szex és az ökörködés érdekel. Persze nem volt mindig így. A Loaded férfimagazin alapítója, James Brown szereti kiemelni, hogy az első időkben olyan sztárok szerepeltek a címlapon, mint Gary Oldman, Leslie Nielsen vagy Naseem Hamed.

„Soha nem éreztem szexistának a Loadedot – mondta egy akkori munkatárs, aki hogy, hogy nem: nő. – Nagyon jókat írtunk, eredetiek voltunk és őrültek.” Természetesen Karen Buchananről beszélünk, aki később saját magazint indított FourFourTwo néven…

AZ ÚJ HANG

1994-ben jelent meg először az a fenomenális médium, amelyet a nyájas olvasó most a kezében tart. Mivel szerények szeretnénk maradni, nem fényezzük soká magunkat, de a FourFourTwo mindig is büszke volt rá, hogy az intelligens, gondolkodó futballrajongót szólítja meg.

A ’80-as években az igényes futballrajongónak még nem sok olvasnivalója akadt, de 1990 októberében, amikor Gazza könnyei még fel sem száradtak, megjelent az első 90 Minutes, amit akkor még egy szűk blackheath-i hálószobában szerkesztett Dan Goldstein és Paul Hawksbee. Az olcsó heti magazin fesztelen stílusa erősen emlékeztetett Harry Hill TV Burp című műsorára, ahol Hawksbee is besegített.

Ahogy teltek az évek, magazinok jöttek-mentek: a Goal 1995-től 1998-ig futott, a Total Football 1995-től 2001-ig, a Match of the Day 1996-tól 2001-ig, a 90 Minutes pedig 1997-ben adta be a kulcsot. Három magazin tartotta csak magát hosszú távon: a World Soccer, When Saturday Comes és a miénk.

A WSC-t még a ’80-as években alapították, és a punkmozgalom rajongói magazinjainak formátumát öltötte magára: a punkújságokat függetlenül adták ki, a bennük megjelent tartalmat nem szűrte meg a hivatalos sajtóipar, és általában teljesen helyi érdekűek voltak. A rajongók imádták az új formátumot: a saját kiadású magazinok kitöltötték a piacon támadt űrt, és egyesével tárgyalták ki a csapatokat, gyakran nem éppen kíméletes eszközökkel.

Korábban a kiscsapatokról nem igazán közöltek semmit, kivéve, ha véletlenül közvetítették a meccsüket, vagy bekerültek a helyi sajtóba, ahol viszont nem volt helye a kritikának. De most lehetővé vált, hogy az utca szurkolója őszinte véleményt olvasson (vagy írjon) a kedvenc idiótáiról. Peter Hooton, aki később a The Farm együttes énekese lett, akkoriban a Liverpool rajongói magazinját szerkesztette. „A rajongói magazin olyan felületet biztosított, ami addig nem volt. Most persze mindenki kimondhatja a véleményét a Twitteren” – mondja.

A rajongói magazinok hónapról hónapra egyre szélesebb körűek és komolyabbak lettek: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a WSC. A kora ’90-es években negyvenezer példány volt a csúcspontja, de kulcsszerepe volt a rajongói vélemények széleskörű terjesztésében. Az országosan kiadott lap utolsó két oldalát mindig helyi érdekű rajongói magazinok töltötték ki. 1988-ban még csak huszonkét rajongói magazin kapott helyet ezen a két oldalon, de később ez a szám egyesek szerint a hatszázat is elérte: az újság kapacitását bővíteni kellett, volt, hogy egyszerre három számot adtak ki. Az idegenbe induló szurkolók utánajárhattak a házigazda rajongói sajtójának, amit akár postán is megrendelhettek. Még egy földalatti terjesztőhálózat is kiépült, amely hasonlított a független zenei piacra, annyira, hogy voltak kiadások, amelyeket független lemezboltokban lehetett csak kapni.

A rajongói magazinok terjedésének csak az internet vetett véget, de a ’90-es években virágkorukat élték az olyan egyszerű kiadványszerkesztő programoknak hála, mint a PageMaker. Addig ugyanis jócskán meglátszott az amatőr kéz nyoma: az újságok gyakran írógéppel írt lapok fűzött fénymásolatai voltak, a „kivágás-beillesztés” folyamata pedig tényleg az ollóról és a ragasztóról szólt. Ezzel szemben a viszonylag olcsó programoknak és az otthoni számítógépek fejlődő kapacitásának köszönhetően a ’90-es évek végére a rajongók elérték, vagy akár meg is haladták a hivatalos sajtó színvonalát. A sajtó ilyetén demokratizálódásának köszönhetően frusztrált alkotók százai élhették ki magukat: a Sunderland-drukkerek hozzá sem nyúltak a hivatalos anyagokhoz, csak az A Love Supreme magazinban bíztak meg.

Persze a kiadványszerkesztők megjelenése után is voltak, akik a kézzel barkácsolt formátumra esküdtek, de ez is csak szélesítette a választékot. Egy klubnak akár több magazinja is megjelent egyszerre: például az irigylésre méltóan elegáns The Gooner és az írógépen összetákolt The Arsenal Echo Echo. És bármi is volt a végeredmény, a szerkesztők maguk csináltak mindent: az írást, a szerkesztést, az illusztrációkat, a szedést (ki-ki ahogy szerette), a dizájnt (szintén ki-ki a maga módján), a nyomtatást, az eladást, a terjesztést és a tervezést. A rajongói magazinok termelték ki az újságírók új generációját, például e sorok íróját is.

2001-ben indult a Rivals.net internetes felület, melyet hamar követett a Footymad.net és a FansFC.com. Ezek a platformok lehetővé tették a rajongói magazinok tömeges netre vándorlását, amelyet a reklámbevételek ígérete csak fokozott. Nem sokkal később megjelent a Blogger és a WordPress, hogy kiszolgáljon bárkit, akinek nemcsak billentyűzete, de véleménye is van. A nyomtatott rajongói magazinok aranykorának leáldozott, de a rajongókat többé nem lehet elhallgattatni.

A „FOCILÁZ” BERÚGJA AZ AJTÓT

A ’90-es években a futball befurakodott a nappaliba, ott lapult a sajtóban, sőt a könyvespolcra is felkapaszkodott. 1990 előtt a legtöbb fociskönyv egyszerű ponyva volt: gyorsan begépelhető önéletrajz, vagy a karácsonyi időszakban eladható, felejthető firka. A FourFourTwo által összeírt 50 legjobb fociskönyvből csak ötöt írtak 1990 előtt.

Az írók és a kiadók nem igazán tekintették könyvmolynak a szurkolókat. 1991-ben Martin Amis így elemezte Bill Buford Among the Thugs (Gazemberek között) című könyvét az Independent hasábjain: „káromkodós, izzadós, öklendezős, böfögős szubhumánok alaktalan tömege, akik külsőre és szagra egyaránt a sajtos-hagymás burgonyaszirmot idézik fel, és mindnek olyan szeme van, mint egy pitbullnak.”

Amis gyűlölködő tirádája sajnos széles körben elterjedt nézetet képviselt. Ed Horton, a WSC egyik szerzője Amis kritikáját „felsőosztálybéli sznobizmusnak” titulálta, amely „a tudatlanság és a bigottéria mérgező megnyilvánulása, és amelynek célpontja a föld mocska: te és én, vagyis a futballrajongó”. Nyilván igaza volt, az Amis-féle fröcsögés azonban, amely egy új, kifejezetten a művelt középosztálynak szánt vasárnapi hetilapban jelent meg, rámutatott, milyen elfogadott volt a futballdrukkerek démonizálása, és milyen alacsony véleménnyel volt róluk a társadalom.

„Az 1990-es vébé előtt a »futball« szó Angliában az ostoba, erőszakos huligánok csürhéjét jelentette – mondja Pete Davies. – Nem volt vacsoratéma. Ma már persze bárhol felvetődhet egy beszélgetésben. Az az igazság, hogy nem illett megemlíteni, mert mindenki szégyellte. És így persze nem is írt róla senki: 1989-ben egyszerűen nem létezett jó könyv a fociról.”

Davies már csak tudja, miről beszél, hiszen maga is sokat tett az áldatlan állapotok helyreállításáért. Az All Played Out (Sípszótól sípszóig) című könyvében az 1990-es viadalról írt, méghozzá olyan belsős információk alapján, amire addig és azóta sem volt példa. Bár 56 nap alatt írta meg, hogy még karácsony előtt a boltokba kerüljön, nem kapkodta el: már a döntő előtt egy évvel elkezdte az interjúkat a játékosokkal és az edzővel.

Bobby Robson bizalmát nem is volt nehéz kicsikarni, miután a bőbeszédű edző kikotyogta, hogy Gary Lineker nem marad a csapatban. Igazi bulvárszenzáció lett volna („Ötvenezret is kaphatnál ezért” – mondta akkor Robson Daviesnek), de Davies hallgatott, amivel kiérdemelte, hogy bejusson a kulisszák mögé: a meccs előtti és utáni megbeszélésekre, a szállodákba és az edzőtáborokba.

A játékosok is megbíztak benne, így arról is mertek beszélni, miben téved szerintük Robson. Davies a sajtót is meghallgatta, sőt annak alteregóját, a huligánokat is. Kevésbé hozzáértő kezek sokkoló bulvárkönyvet írtak volna az anyagból, de Daviesnek más járt a fejében.

„Azt akartam, hogy a labdarúgás végre elismerésre találjon a közvéleményben. Valakinek ki kellett mondania, hogy nem vagyunk mind zakkantak. Teljesen normális, ha szeretjük a focit, hiszen a világon bárhol máshol a kultúra szerves részévé vált.”

A könyv sikerét a körülmények is elősegítették: Gazza könnyei, Anglia hősi tragédiája és Robson méltóságteljes távozása. Davies szakértelme és empátiája győzelmet aratott. Nem is rossz azok után, hogy Davies eredetileg csak egy tájékoztatót akart írni, hogy kiadót szerezzen magának az amerikai piacon a következő, Egyesült Államokban rendezett vb idejére. „A világ legnépszerűbb játéka, nekik meg halvány gőzük nem volt róla: gondoltam, majd én felvilágosítom őket.”

A projekt motorja a vágy volt, hogy tisztázzák a rajongók jogát a focihoz, ami sikerült is: a labdarúgás már nem csak kocsmai beszélgetésekben szerepelt, hanem megjelent a kávézóasztalok körül is. Nick Hornby Fociláz című könyve kétkedők millióit változtatta meg örökre, akik végre megértették, mi hajtja a focirajongókat.

A Focilázból három év alatt negyedmillió példányt adtak el. „Megváltoztatta magát a játékot, és sok kiadót meggyőzött, hogy igenis van piaca az intelligensen megírt fociskönyveknek” – mondja John Gaustad, a Sportspages londoni könyvesbolt tulajdonosa.

„KÁROMKODÓS, IZZADÓS, BÖFÖGŐS SZUBHUMÁNOK TÖMEGE, AKIKNEK SZAGA A SAJTOS-HAGYMÁS BURGONYASZIRMOT IDÉZI FEL”

A piac valójában Hornby és Davies előtt is megvolt. 1983-ban Simon Inglis rávett egy kiadót, hogy nyomtasson ki négyezer példányt az Anglia és Wales futballpályái című, stadiontervezést elemző szakkönyvéből. Négy évvel később, az új, Nagy-Britannia futballpályái című kiadásban már a skót pályák is szerepeltek. A két kiadás összesen több mint 120 ezer példányban kelt el, ami elég sok ahhoz képest, hogy szűk közönségnek írt szakkönyvről van szó, ráadásul a futball népszerűségének mélypontján: az 1985–86-os FA-idényben az átlag nézőszám 8130 volt, alig több mint harmada az 1948–49-ben elért, 22 333-as rekordátlagnak.

A Fociláz tehát megnyitotta a kapukat, és a kiadók meglátták a lehetőséget az addig lenézett témában. A legjobb írókat állították rá az ügyre, akik képesek voltak bármilyen közegben írni a fociról az intelligens társadalmi elemzéstől a könnyfakasztó humorig.

Újra ki lehetett adni a korábban érdemtelenül feledésbe merült életrajzokat. Régi legendák kerültek nyomtatásba, és kevésbé ismert történetek láttak napvilágot. Az évtized végére már Alex Fergusont is rá lehetett venni, hogy egy hét számjegyű összegért írja meg az önéletrajzát. Persze nem minden kiadvány lett Pulitzer-díjas, de legalább volt miből válogatnia a chips-arcú, káromkodós-böfögős szubhumánoknak.

A The Observer szerint a Fociláz „a futballszurkolók új rétegét alapította meg: a kulturált és kifinomult drukkert”, ami azért elég lesajnáló a korábbi rajongókra nézve. Kuper oxfordi öregdiák volt, tíz évvel előtte Hornby a Cambridge-re járt. A labdarúgás sosem csak az ostoba köznép szenvedélye volt. Minden társadalmi rétegben voltak hívei, de a kocsmán kívül egyszerűen nem volt elfogadott társalgási téma.

„Hornby nem vonta be a középosztály tagjait a labdarúgásba, de lehetővé tette nekik, hogy a könyveikben és az újságjaikban beszéljenek róla” – fogalmazott Kuper. A középosztályban hirtelen feltámadt az érdeklődés a foci iránt, aminek a munkásosztályban gyökerező korábbi rajongói tábor nem feltétlenül örült. Kuper szerint sokan úgy vélték, hogy „a focinak nem kell irodalom, a foci egy tisztességes, munkásosztálynak való játék, amihez semmi köze ezeknek a felkapaszkodott macskajancsiknak. Szegény Nick Hornbynak sokszor vágták a fejéhez, de ez már régen volt.”

BETELEFONÁLÓSDI

A ’90-es évek hajnalán a rádió kulcsszerepet játszott az utazó focidrukker életében. Minden szombaton, az öt órai tea idejében a drukker ült az autójában, és a meccsre tartott. Kellett még pár év, amíg elterjedtek a CD-s autórádiók, így a rajongók egyetlen reménye a Sports Report című műsor volt. A brit állami rádió ötödik csatornája 1990 augusztusában indult, és válogatás nélkül adtak rajta mindent: híreket, sportot, oktatóműsorokat, gyerekműsorokat, szombat este hattól pedig európai zenei toplistákat.

Tarthatatlan állapot volt, amin csak ügyes átrendezés, vagy talán taktikai fordulat tudott segíteni. Danny Baker, a szószátyár Millwall-drukker akkor még csak a déli betelefonálós sportműsort vezette, de felkérték, hogy a hatos hírek után is ugorjon be. Így született a 606.

Baker a kezdetektől arra törekedett, hogy ne rideg taktikai értekezésekből álljon a műsoridő. Az egyik korai téma feldobásakor (Mennyire korruptak a bírók?) még Andy Townsend, a Chelsea középpályása is betelefonált, hogy kiadja mérgét az aznapi meccset érintő, erősen megkérdőjelezhető bírói döntések után. „Andy állításai a vasárnapi újságok sportrovatának élére kerültek, a 606 pedig előlépett a focirajongók első számú szombati autózós hallgatnivalójává” – mondja Baker.

Baker újszerű témái és húsbavágó őszintesége csak növelte a műsor népszerűségét, ami még akkor sem hagyott alább, mikor Baker egy év után átadta a mikrofont David Mellornak. Mellor a Konzervatív Párt képviselője volt, és leginkább arról a (hamis) bulvársztoriról volt hírhedt, hogy egyszer Chelsea-mezben szexelt a szeretőjével.

A betelefonálós műsor nem volt új műfaj: már az 1925-ös Radio Timesban is megemlítik, a BBC sheffieldi stúdiója pedig már négy éve adta a Praise the Grumble (Éljen a zsémbelés) című betelefonálós fociműsort, de az új műsorban mindenki megmutathatta, mennyit ér neki az a kétpennys hívás. 1995-ben elindították a Talk Radiót, amit később átneveztek TalkSportnak. Hamarosan minden hullámhosszon betelefonálós műsorok tucatjai követték. Ez volt a közösségi média előfutára. Ahogy a közösségi médiában is, megesett, hogy kocsmai szócsatává silányult a téma, de általában valódi tartalmat és szórakozást kínált.

A ’90-es években erőre kapott a videojáték-ipar is. Persze korábban is voltak focis játékok, például Dino Dini halhatatlan Kick Off 2-je, és volt pár kezdetleges menedzserszimulátor is, de a nagy címek megjelenésével (Championship Manager, 1992; FIFA, 1993) kiszélesedett a paletta, és hamarosan megjelentek az olyan népszerű játékok, mint a Sensible Soccer.

A játékok a látóteret is kiszélesítették. A Blizzard játékkiadónál is dolgozó munkatársunk, Jonathan Wilson szerint a Football Managerhez hasonló videojátékok sokat segítettek abban, hogy az addig csak lokálisan gondolkodó rajongók megismerkedjenek a globális futballal. Miles Jacobson, a Sports Interacive játékstúdió vezetője példát is hoz: „Amikor a Newcastle leigazolta Hatem Ben Arfát, Alan Shearer a tévében arról beszélt, hogy még sohasem hallotta ezt a nevet. Még aznap ezrek írták ki Twitterre, hogy biztosan azért, mert nem játszott a Football Managerrel.

TELETEXT ÉS CSIPOGÓ

Ha még egyszer valaki azzal jön, hogy a mikrotartalom-fogyasztás új médiajelenség, ami a fiatalabb generációkra jellemző, mert már nem képesek huzamosabb ideig stb., akkor tessék az illetőt fejbe vágni egy távirányítóval. Nagy-Britanniában már 40 éve működik a maximum 80 szavas hírösszefoglaló intézménye, amiben minden benne van.

A technológiát a véletlen szülte: arra próbáltak rájönni, hogyan lehet a televízió adásával párhuzamosan feliratot közvetíteni. A BBC Ceefax szolgáltatása 1974-ben indult. Az ITV-nél az Oracle 1993-ig működött, amikor a Teletext (amiről a szolgáltatás magyar nevét kapta) felvásárolta a jogokat. A felületnek súlyos korlátai voltak: képet nem lehetett közölni, legfeljebb az ábécé betűiből kirakva, mint valami egész oldalas emoji. Videó sem volt: huszonnégy sor oldalanként, negyven karakter soronként.

Borzalmasan hangzik, és az is volt, de amikor nincs más módja a legfrissebb hírek közlésének, ez is megteszi. A ’90-es évek elején a telefon még az előszoba falához volt láncolva, az internet pedig csak a tudományos tévéműsorokban szerepelt. A rádióban persze volt, hogy élő közvetítést adtak, de kifejezetten sportra szakosodott rádió nem volt, tévécsatornáról nem is beszélve.

Aki tehát naprakész sporthírekre vágyott, a teletextet böngészte. A BBC csatornáján a 303-as oldalon lehetett megtalálni az első osztály eredményeit, amely három, majd később több képernyőn át sorolta a legfrissebb végeredményeket, góllövőket és kiállításokat. Lapozni nem lehetett: ha egy csapat neve a lista vége felé szerepelt, ki kellett várni, amíg a tévé komótosan végiglapozza az oldalt. Ez a néma, rideg, kockabetűs médium volt az egyetlen módja annak, hogy rajongók milliói megtudják, a csapatuk továbbjutott-e vagy sem.

Az évtized végére, az internet elterjedésével megváltozott a helyzet. Meglepő módon a jó öreg Daily Telegraph volt az egyik első úttörő az Electronic Telegraphfal (nem vicc, tényleg így hívták), még 1994-ben. A Daily Mail által jegyzett Soccernet az 1995–96-os idénnyel indított, amit aztán sok más oldal követett, többek között a BBC saját honlapja, a Sportinglife.com (a Mirror és a PA közös projektje), vagy a Football365, amit az NME korábbi szerkesztője, Danny Kelly vezetett, és volt, hogy hatmilliárd fontra becsülték az értékét. Az évtized végére ezek az oldalak nagy népszerűségnek örvendtek, főleg az 1998-as vb idején, amikor már percről percre lehetett tudósítani az interneten.

Az Internet Explorerhez és a Netscape Navigatorhoz hasonló böngészők a telefon modemén keresztül csatlakoztak a világhálóhoz: az információ 56 kilobit/másodperc sebességgel csordogált, ami általában inkább húsz kilobit volt (összehasonlításképp: ma általában háromszáz megabitet biztosítanak a szolgáltatók). És persze ha valaki telefonálni akart, el lehetett felejteni a netezést. Mobil internetről meg még szó sem volt. Micsoda időket élünk!

Nem, a ’90-es évek közepén az átlagos focirajongó a csipogóját használta. A zsebre vágható kis szerkezet sokkal olcsóbb volt, mint a mobiltelefon (amin úgysem voltak elérhetőek a meccseredmények, hacsak jó pénzért fel nem hívtál valakit, aki a teletext előtt ült), egysoros kijelzőjén pedig a legfrissebb híreken lehetett végiglapozni némi havidíj ellenében.

Más idők jártak, de gyors és mélyreható változást idéztek elő az angol labdarúgásban. Persze nem minden változás adott okot az örömre, mégis, többségében azért pozitívak az eredmények. Sosem volt még ilyen jó a foci, és egy álom volt végigélni egy ilyen korszakot. Talán soha nem is lesz már fordulatos korszakunk, de a hatása örökre megmarad.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. júniusi számában.)